A „minden” mértéke alatt

A legutolsó erdélyi magyar tájszótár 1863-ban látott nyomdafestéket Kolozsvárott. Szerzõje Kriza János, Erdélyország méltóságos unitárius püspöke, aki egész életének munkáját, hitét, értelmét egyetlen kötetben, a Vadrózsákban gyûjtötte össze és adta közre. Bár négy hivatal is kötötte, sohasem átallott „imádságos hevületû” leveleket írni egy-egy balladáért, egy nyelvöltögetõ dalocskáért, vagy éppenséggel egy különös háromszéki szóért. És mindig segítségére voltak ismerõsök, ismeretlenek...

Imigyen kerekedett ki az a „minden”, amit határtalan szeretettel, a pontosság tiszteletével, az alázatos szolgálat mértéke alatt igyekezett rögzíteni és átmenteni az elporzó, veszendõ székely életbõl, „egy vidor tánc-szótól a remek alkatú ó-székely balladáig, egy gyermeteg néptalánytól a tündérmeséig”.

A Vadrózsákkal – amelybõl kristálytisztán kitetszik az erdélyi magyar észjárása, érzésvilága, ereje, költészete és halhatatlansága – egyetlen nagy, örök érvényû tanúbizonyságot akart tenni.

Ez pedig úgy szól, hogy „a Székelyföld az élõ magyar nyelv classicus földrésze”.

Az 1842-ben elkezdett gyûjtés anyagához, a balladákhoz és a dalokhoz – mintegy kiegészítésképpen – egy erdélyi tájszótárt is társított Kriza János.

„Az Istenadtával annyit kínlódtam, hogy soha semmivel se annyit – írja õ maga, majd ekképpen folytatja: most is e gyûjtés csinálja leginkább a bajokat, a lelkem se nyugodnék meg, ha ki nem adnám; nem is maradhat el, mert teméntelen sok az ismeretlen, székely szó...”

Kriza János éppenséggel türelmes, rajongó szeretettel végzett munkája közepette eszmélt az igazságra, miszerint Erdélyország különbözõ tájainak szavai éppúgy kifejezõi a régiónak, mint a balladák, mondák, dalok. Meggyõzõdéssel vallotta, hogy nemcsak a gyorsan szertefoszló, halhatatlan dalt kell megragadnia, hanem a „nyersanyagot” is, amelybõl a magyar dal oly magasra képes felszállni.

Újabb „krónikás könyvvel” ajándékozta meg a harmadik évezred legelejének magyarságát Kriza János avatott követõje, Sántha Attila kolozsvári költõ. Az õ Székely Szótárából – amely a székelyudvarhelyi Havas Kiadó gondozásában látott napvilágot 2004-ben – úgyszintén kiolvasható az erdélyi sors, melyet részben a székely észjárás, a Székelyföldön élõ emberek hallatlan munkabírása és „hosszútûrése”, valamint az Istentõl kapott lélek formált hosszú-hosszú évtizedeken át.

Sántha Attila 2000-ben látott a nagy munkához. A gyûjtésrõl szóló felhívását elõször a www.transindex.ro erdélyi internetes portálon tette közzé. Tulajdonképpen a „szógazdák” többsége is innen értesült, hogy készül a Székely Szótár. Késõbb, 2001-ben már a Romániai Magyar Szó is közreadta a felhívást, illetve leközölte a gyûjtõmunka elsõ esztendejének „székely szótermését”, természetesen arra ösztökélve több ezres olvasótáborát, hogy további szavakat küldjenek be.

Milyen eredménnyel járt a két, egymást segítõ nekibuzdulás?

Errõl maga a szótáríró vall könyve elõszavában: „A minden elõzetes számítást felülmúló olvasói érdeklõdésnek az lett az eredménye, hogy kb. négyezer »székelygyanús« szó érkezett e-mailen vagy levélben az elmúlt négy esztendõben. Még ha ezek közül számos szóról elég gyorsan ki is derült, hogy nemcsak a székelyek használják (elég volt ahhoz egy egyszerû irányított keresést megnézni az interneten), körülbelül 2500 kiállta az elsõ próbát…”

A szerencsefia! – legyintgethetnek a hetykék Sántha Attilára, aki a Székely Szótárral „ledoktorált” szocio-etno-lingvisztikából. Hiszen a gyöngyhalász egészséges ösztöne és bátorsága kellett ehhez a szellemi vállalkozáshoz. Hogy a tudósról, az egészséges kritikai szellemrõl már ne is szóljak. Minthogy ezen kvalitásait sem felejtette Sántha Attila a Kolozsvári Babeº–Bolyai Tudományegyetem bölcsészeti karának elõadótermeiben.

Európának azon a fertályán adatott meg nekünk élni és elszenvedni a történelem arculcsapásait, amelyben idõrõl idõre átírják a történelemkönyveket, s a vélt/valós szabadságból csupán a szabadosság vadhajtásainak „élvezete” jut osztályrészül a jóérzésû, becsületes többségnek.

Isten csodálatos 1988–1989-es kelet-közép-európai szabadítása kapcsán akár nagy ívû fejtegetésekbe kezdhetnénk, különösen az „ellopott, kisajátított forradalmak”, vagy éppenséggel az elszalasztott lehetõségek okán. De nem teszem, mert bárhova is tekintek „globálisan manipulált”, ravaszul beetetett világunkba, szinte mindenhonnan Baudrillard elkeseredett arca néz viszsza reánk, szavak nélkül is kimondva, hogy maholnap már magunkról sem lesz hiteles, manipulálatlan információnk.

Meggyõzõdésem, hogy jogos kételyeink és sajátos dilemmáink ellenére, Sántha Attila Székely Szótára közelebb visz bennünket a néplélek, a székely észjárás és a nyelv megismeréséhez, a velünk élõ történelem megértéséhez. Ezzel a tõle telhetõ legtöbbet cselekszi meg a szótáríró: kiveszi a véka alá rejtett gyertyát!

Hadd világoljék! Hiszen úgysem arra való, hogy véka alá rejtsék!

E „gyertyaszál” világánál köszöntöm most a szerzõt és köszönöm meg áldozatos munkáját. Mi pedig gyönyörködjünk a népnyelv szépségeiben, ízlelgessük zamatát, és legyünk büszkék arra, hogy mentsvárunk!

Barabás Zoltán