Szõcs Károly közíró, orvos (1937, Olasztelek, Háromszék m.). A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban érettségizett, 1960-ban orvosi egyetemet végzett Marosvásárhelyen. Körzeti orvos volt a Homoród menti Oklándon, majd gyermekgyógyász Csíkszeredában. 1983 óta Németországban él, szakcikkeket referált a bp.-i Orvosi Hetilapban, számos tudományos, filozófiai és szaktárgyi írást közölt magyarországi és erdélyi lapokban, folyóiratokban.

Szõcs Károly

Haladás és emberi méltóság

Új találmányok lehetnek és lesznek is, egyedül

az erkölcsös emberre vonatkozó újat nem lehet kigondolni.

(Goethe)

Erkölcsi kérdésekben az iskolai végzettség nem sokat segít.

(Einstein)

A természettudományok és a technikai haladás imperatívuszával szemben állnak az erkölcsös értelem és az emberi méltóság parancsolatai – ez lenne a jelen írás mondanivalója.

1952-ben hazatért Thomas Mann a McCarthy-idõszak Amerikájából, s a következõ év tavaszán megírja A csalódott (Die Betrogene) c. novelláját, amelyben egy klimaktériumban lévõ német bárónõ beleszeret egy fiatal amerikai diákba és belehajszolja magát abba a (tév)hitébe, hogy az újból jelentkezõ menstruációja a fiatal férfi iránt érzett szerelem okán visszanyert termékenységének a jele. A fõszereplõ Rosalie von Tümmlernek, miután elhatározza, hogy megosztja ágyát a diákkal, igen erõs vérzése jelentkezik, ami pontot tesz nemcsak romantikus szárnyalásaira, hanem életére is: vérezgetéseinek valódi oka ugyanis méhrák.

Az „öreg” Európa beteg asszonya beleszeret egy fiatal amerikaiba: volt ebben a Mann által mesterien konstruált novellában egy amolyan tudat alatti vágy: a német nagyhatalmi álmok háború utáni romhalmazán megszabadulni „az öreg férfiak” rendjétõl, s ez a felszín alatt munkálkodott is, létrehozva azon erõs demokratikus magot, amely képes volt túlélni a 60–70-es évek nagy politikai megrázkódtatásait, a diáklázadásokat és azok folytatásait, a RAF (Rote Armee Fraktion) akcióit.

A szóban forgó 1952. esztendõ azonban bõvelkedett olyan tudományos eredményekben is, amelyek folytatásának nap mint nap szemtanúi is lehetünk. Gondoljunk csak a DNS-spirál, valamint a sztreptomicin Nobel-díjjal jutalmazott felfedezésére. De ebben az évben kapott béke Nobel-díjat Albert Schweitzer, irodalmi Nobel-díjat pedig a kétségbeesett magány írója, François Mauriac. Ugyancsak ebben az esztendõben szabta a férfiszemeket elbûvölõ vonalvezetésû nõi ruháit Christian Dior, amit Európában a járványszerûen terjedõ ún. farmernadrág-divat követett; az amerikaiak kék vászonból szabott, nitszegekkel felerõsített zsebû farmernadrágjának ellenállhatatlan térhódítása csak a 18. századból ismert Werther-lázhoz hasonlítható.

Szóval, nagy haladás mutatkozott minden síkon, beleértve a gazdaságit is, hiszen ebben az évben írják alá a Montánuniót, amely a gazdasági unióhoz vezetõ elsõ lépésnek bizonyult.

S bizonyára vannak még sokan, akik ugyancsak ehhez az évhez köthetik elsõ szerelmük immáron egyre halványuló, vagy éppen mindmáig eleven és kitörölhetetlen emlékét.

Ezen írás tárgyához szorosan kapcsolódó esemény volt, hogy ebben az évben hozták létre azt a német tudományos tanácsot, amelynek feladata egyeztetni a tudományos kutatás és implicite haladás, valamint az etika súrlódásoktól egyre kevésbé mentes érintkezési területein. Nem célunk számba venni mindazt, ami azóta történt, csupán rámutatni egynémely olyan eseményre, amelynek okán bõven adódik meggondolni való vagy akár aggodalomra is okot adó dolog, a tudományos haladás feltartóztathatatlan folyásának árterülete és az ott visszamaradó, egyre sokasodó iszap jelentette fenyegetõ veszélyek miatt.

Max Weber úgy fogalmazott 1918-ban, hogy a tudományos munkát befogták a haladás szekerébe, s a haladás ekképpen a tudás hatékonyságának jelzõjévé és fokmérõjévé vált. A tudományos megismerés Galilei óta a tapasztalat, mûszerezettség és matematikai módszerek összekapcsolására támaszkodik; ugyanakkor az emberi megismerési vágy és tudományos kíváncsiság alól semmi sem vonhatja ki magát. Ez tehát azon mechanizmus, amely hajtja és állandó mozgásban tartja a haladás szekér-fantomját.

A haladás történést jelentõ fogalom: valami mozog, éspedig – magától értetõdõen – mindig elõre, mindig a szebb és a jobb felé, és kifejezi magának a világegyetemnek a semmibõl keletkezése után megtett útját, illetve annak tovább folytatását is – egészen tágabb értelemben véve.

Haladás szavunk 1648-ban és 1664-ben dokumentált formájában hasonló tartalommal bír, és legtöbbször személyek és ellentétes érdekû csoportok közötti, az erõszakos megoldás elkerülését célzó egyeztetéseknek a sikerrel kecsegtetõ alakulási irányát jelölte. A németben a megfelelõ szó, Fortschritt, 1795 óta ismeretes; elõre- vagy továbblépést jelent, és mai, filozófiai értelmezése szerint „a belátás, tapasztalat, bátorság és akár a jó, akár bizonyos esetekben és körülmények között a rossz képességek gyarapodását is”, tehát a fogalom változást jelent egy meglévõ, jelenlegi helyzetbõl, függetlenül attól, hogy a változás nem mindig pozitív elõjelû.

A biológiában használatos evolúció kifejezés a szüntelen változások megnevezése, ahol azonban félreérthetetlenül a jobb, a célszerûbb és a valamire megfelelõbb elérését célzó történések haladási irányába is mutat. Nincs pozitív, sem negatív evolúció, hanem csak egy, s annak tartalma minden esetben a kisebb entrópia-értékkel jellemezhetõ; de az evolúció kívül áll az ember általi befolyásolhatóságon, mivel kiterjed magára az emberre is. Haladás kétféle síkon történhet: konkrét fizikai keretek között és elvont, szellemi dimenzióban; ezek minden mozzanata az ember létezésének és cselekedeteinek következménye és függvénye, így tehát az ember befolyása alatt áll.

A haladás fogalma a köztudatban kizárólag pozitív elõjellel ellátható tartalmat jelöl, holott e köpönyeg mögött kétségtelenül Janus-arc rejtõzik; elegendõ lehet a következõket mondani: A hóhér inasa jelentõs haladást ért el a lefejezés kivitelezésében; utolsó alkalommal már egyetlen palloscsapással vágta le áldozatának fejét, de visszaemlékszem elsõ próbálkozásaira, amikor két, sõt, egy alkalommal csak harmadszori csapással sikerült a fejet a törzsrõl leválasztania. Hasonló „haladásnak” örvendezik a mészáros is, látva inasának szorgalmát az állatok letaglózásában; de még nagyobb haladást jelentett a hátultöltõs fegyver, majd a gépfegyver feltalálása, éspedig emberek legyilkolásának minél hatékonyabbá tételében. Különben a hadviselés története sem egyéb, mint az állandó tökéletesítési vágyat koronázó, a haladás jellemezte sikerek folytonos és meg nem szakadó láncolata.

A természettudományos megismerések láncolata, vagyis a tudományos haladás képezi az alapját annak a technikai haladásnak, ami a megismerés gyakorlatba ültetése révén valósul meg, ami által az egész emberiség a tudományok haszonélvezõjévé válik. Itt azonban meg kell említenünk a – talán legelsõ – esetet, amikor a technikai haladás súlyos szociális konfliktushoz vezetett: a modern ipari szövõgép nyomorba döntötte az addig házi szövõszékeiken otthon dolgozó sziléziai takácsokat.1

A tudományos megismerés mögött az emberi kíváncsiság áll, leghatékonyabb hajtómotorja pedig az egyéni becsvágy, ami végigkövethetõ a kis és nagy felfedezések történetén. Ez az egyéni becsvágy akár önfeláldozásig mehet, vagy csak a nagy kockázatok nem kellõen mérlegelt vállalásáig; Pettenkofer és Carrión tettei példázzák ezt.2 Azonban az egyéni becsvágy el is fajulhat, errõl tanúskodik a kolera kórokozójának megtalálása miatti versengés a 19. században Koch és Pasteur között, mely nemzeti méretû porosz–francia versenyfutássá vált; ám ebben a korabeli sajtó is szerepet játszott.

A legveszélyesebb kábítószer a siker – mondja Billy Graham. Ez örök érvényû megállapításnak bizonyul.

Éppen az 50-es évek után azonban a becsvágy kiegészült a tudományos felismerések hasznosítása révén megvalósítható haszon, ill. nagy pénz tényezõjével, ami a 20. század végére bizonyos inverziót okozott: ha addig a tudományos megismerés volt az elsõrendû, amit követett a gyakorlatba ültetésbõl származó haladás, akkor most egyre inkább a technika diktálja a tudományoknak a követendõ célokat és utakat. Persze nem csupán szép szavakkal, hanem az ipar és a tõke összefonódásából létrejött hatalom diktátumával; ma csak azt lehet kutatni és vizsgálni, amire költségvetési keret van, amire valaki pénzt ad. Lejárt a szerény, egyedül folytatható kutatások ideje! És éppen azon technikai forradalom kibontakozása révén, amelynek az alapjául szolgáló kutatást a még szerénynek is csak túlzással nevezhetõ körülmények között, egy egyszerû garázsban vitte véghez pár gondtalan (amerikai) fiatalember. (NB: tranzisztor és PC.)

A bajok kezdete

Az emberiség az egymás pusztítására felhasznált egyre hatékonyabb fegyverek ellen semmiféle erkölcsi kifogást nem emelt – tudvalevõleg – az atombombáig. De ha a tûzfegyverek tökéletesítésére elegendõ volt egy lakatos tudása és kézügyessége, akkor az atombombához fel kellett vonultatni a földgolyó legjobb koponyáit; így pedig nem csoda, hogy a bomba megalkotóiban jelentkezett elõször az erkölcsi kétely is: vajon szabadott-e ezt a fegyvert létrehozni? hiszen a hatalom megszállottjainak a kezébe kerül! Einstein világosan láthatta, hogy ebbõl adódik a legnagyobb baj: „Was mich erschreckt, ist nicht die Zerstörungskraft der Bombe, sondern die Explosivkraft des menschlichen Herzens zum Bösen” – vagyis: Engem nem a bomba pusztító ereje ijeszt meg, hanem az emberi szívnek a gonoszságra való explozív készsége.

Mikor Oppenheimer felpanaszolta Truman elnöknek, hogy „a tudósok vérrel szennyezték be a kezüket”, az elnök azt mondta tanácsadójának, hogy nem kívánja többé látni „ezt az embert”.3 A világ – köztudottan – nem maradt „csak” az atombombánál. Tellernek, a hidrogénbomba atyjának a magatartását Sagan azzal magyarázza, hogy magyar szülõhazájának kommunista uralom alá jutása õt radikális antikommunistává tette.4

Az úgynevezett B-fegyverek esetében merült fel a továbbiakban az erkölcsi felelõsség, hiszen itt a munkatársak az orvostudomány berkeibõl származtak, szemben a C-fegyvernemmel, ahol a tettesek „csak” vegyészek voltak. De a tudományos és technikai haladás erkölcsi felelõsségének kérdését legélesebben éppen az 1950-ben felfedezett DNS-spirálból kibontakozó molekuláris biológia terén elért eredmények vetették fel, éspedig elkerülhetetlenül.

Ebben a konfliktusban ugyancsak jelentõs szerep jutott a médiának. Nézzük meg, miért.

Freud szerint az emberiséget kétszer érte megaláztatás, éspedig a tudományos felismerések okán: az elsõ volt a kopernikuszi világkép, amely a geocentrizmus elvesztését okozta; a második azáltal következett be, hogy Darwin visszahelyezte az embert valódi helyére, az állatvilágba. Most pedig fenyeget a harmadik veszély, a saját testiség elveszítése, kisajátítása révén: az emberbõl korpusz lett. A média pedig történetesen akkor tette meg a korpuszt minden dolog mércéjéül, amikor éppen a háttérben megvalósulnak az orvostudomány berkeiben a teremtés folyamatának bizonyos pontjain a beavatkozás lehetõségei, amelyek felvillantották a hibátlan kinézésû, tehát a minden nap propagált tökéletes korpusz megvalósításának csalóka ábrándját. Soha nem volt a médiának ilyen lehetõsége, az általa propagáltak elérhetõségének alátámasztására a maihoz hasonló tudományos nagyágyúkat felvonultatni. Persze, a nagyközönségnek felvonultatottak és a tudományos valóság távolról sem fedik egymást, de ez senkit sem érdekel. Ha pedig tudományos szinten folyik vita, az amúgy is meghaladja a közérthetõséget. Különösen az õssejtkutatás váltotta ki a legélesebb vitákat, és német nyelvterületen a Rubicon fogalmát azzal, hogy 2001. május 18-án a köztársasági elnök5 azt nyilatkozta, hogy „még sok terület van a Rubicon innensõ oldalán” – ami a kérdést élére állította és azzal nyújtott további muníciót a vitához, vajon milyen messzire is állunk tulajdonképpen a Rubicontól.

A génmanipuláció, a mesterséges megtermékenyítés, a klónozás, a korai genetikai szelekció és az ún. Designer-Baby fogalma körül folyik a – legtöbbször felelõtlen – vita. Aki uralja a molekuláris biológia körüli technológiát, korlátlan szabadságot kíván arra, hogy képességeit bemutathassa. Soha ilyen fatális módon nem kapcsolódott össze a kutatók felkorbácsolt becsvágya és a feltûnést keltõ események mediális hajszolása!

Megjegyzendõ, hogy napokon keresztül arról is értekeztek már a nyugati lapok, hogy egyik miniszterelnöknek az olasz tengerparton töltött szabadsága idején melyik szálló mondhatja magáénak a feleség teherbe ejtésének a helyét, s a szóban forgó ágyról is faggatták a szálló tulajdonosát; ugyanígy nem ismernének tabut abban sem, ha egy mesterséges megtermékenyítés után kutatnának azon bizonyos (kém)csõ, a fogamzás locus mirabilise után is. S ha egy kémcsõben fogant ún. lombikbébirõl meg lehetne állapítani, hogy – mondjuk, majd – zseni lesz belõle, akár el is árvereznék a szóban forgó üvegedényt.

A humángenetikai beavatkozás lehetõsége elszabadította a természet feletti uralkodás vágyát: a valami feletti önkény gyakorlása a genetikai kódban rögzített dominanciaösztön megélését jelenti, amelynek során maga az erkölcs és az emberi méltóság károsodik, annak kevésbé jurisztikai, mint inkább etikai vetületét érintve.

Az emberi méltóság jurisztikai fogalma az egyedi, saját értékbõl indul ki, amely méltóság minden egyes embernek kijáró attribútum, függetlenül jellemétõl, magatartásától, és feltétlen respektálandó: érinti és magában foglalja az egyén jogainak minimális állagát, ami nem állhat sem állami, sem társadalmi haszon- vagy kártérítési meggondolások rendelkezésére.

A méltóság mint etikai fogalom sokkal tágabb, de csillogóbb és diffúzabb is; így tartalmazza az emberi magatartásra, cselekvésekre és viszonyulásra vonatkozó ideálokat, amelyek elvárhatók az ember tevékenysége és a másokkal való bánásmódja során. Ilyen értelemben akkor beszélhetünk csak erkölcsösrõl vagy emberhez méltóról, ha valaki saját személyes beállítottságát és magatartását minden egyes esetben nagyvonalúan és hatékony módon aktualizálva képes kinyilvánítani. Míg azonban a jurisztikai formánál a megsértés csak konkrét lehet, és az egyén károsítása cselekvés vagy mulasztás révén történik, addig az etikai formánál méltatlan tevékenység és cselekvés vagy magatartás révén, ami nem szükségszerûen érinti az elidegeníthetetlen jogokat, hanem az absztrakt etikai normákat, amelyek az ember emberrel való kapcsolat- és bánásmódját ölelik fel. Az elfogadott normák pedig egy kultúrkörre jellemzõ, történelmi fejlõdés eredményeként alakultak ki olyanná, amilyenek. Etikai normáink nem képezik fejlesztés és haladás tárgyát! – mivel nyugati és keresztény kultúrkörünk érvényes etikai normái kielégítõ mércét jelentenek ez idõ szerinti valamennyi emberi állapot és cselekedet megítélésére és besorolására! Ha pedig változás következik be, az csakis hosszabb idõt igénybe vevõ folyamat eredménye lehet, mint eddigelé mindig, tudniillik soha nem volt lehetséges erkölcsi normákat egyik napról a másikra felmondani, illetve megváltoztatni.6

Napjainknak a tudomány és technikai haladás parancsolata által dominált világában azonban fenyeget az emberi méltóság elvesztése, illetve feláldozása a mindenáron való haladás oltárán; a valóságot helyettesíti annak silány mediális képmása, a természetes nem maradhat természetes, s mindezek helyett olyan szempontok uralkodnak és diktálnak, mint vizsgálhatóság, befolyásolhatóság, megvalósíthatóság, és mindenek végén áll a hasznosíthatóság. Eltünt(ették) észrevétlenül az érték fogalma(át), s helyette mindennek csak ára lett. Nap mind nap szorul ki a globalizált gazdaság deformálta világból minden, ami nem kvantifikálható, nem konzerválható és nem tehetõ nagy hasznot hajtó üzletté. (A pénzzé tett világban csak pszichésen károsultakat hagyhat hidegen a pénz; vajon miféle erkölcs óvná meg a csalástól azt a kereskedõt, aki felhasznál egy technikai felismerést a mindennapi csaláshoz? – a tengeri hal húsa szén-monoxiddal kezelve tartósan szép rózsaszínûvé válik, s ezáltal a nagyon régi áru is frissként adható el. Itt az erkölcsi normáink hatástalanok, csak a törvény szigora lehet célravezetõ.) Ugyanakkor tanúi lehetünk annak, ahogyan az emberi élet értékének mércéjét kizárólag a megélt kellemes élmények összege jelenti, teljesen függetlenül azok tartalmától. A kellemes élmények pedig tudvalévõleg pénz – éspedig minél több pénz! – által élhetõk meg, érhetõk el. Minden jel szerint végképp lejárt a „nem kell pénz a boldogsághoz” ideje, habár úgy tûnik, hogy a pénz boldogító ereje hagyott régebb helyet még más „boldogító/boldogulási” lehetõségeknek is.

A veszélyek tehát leginkább azon érzékeny területeken mutatkoznak, amelyek elsõdlegesen magát az etikát érintik, illetve ássák alá, mivel a tudományos-technikai haladás mindenáron való szorgalmazása a napjaink fetisizált piacgazdálkodási doktrínájának kényszerítõ mechanizmusa által kijelölt keretek között egyre inkább beszûkíti, sõt, ki is húzhatja a talajt a humánus értékek alól. Az sem nézhetõ el, hogy a tudományos kutatások eredményeinek gyakorlati alkalmazása azon alapvetõ igények kielégítésén túl, amelyek nélkül ma már nem élhetünk, egy rendiségtõl független vulgáris hedonizmust is szolgál, sõt, infantilizálódási tendenciákat is támogat. De e hatalmas közép-kultúra nem képezhet alternatívát a meggyõzõ értékeket felmutató, humánus célokat szolgáló tevékenységek kultúrájának, amelynek szerves részét képezik a tudományok.

A kérdés és a válasz

Az egyre inkább kiélezõdõ kérdés tehát manapság így tehetõ fel: Mit szabad megtenni mindabból, amire technikai lehetõségeink adva vannak, és megéri-e az emberi méltóság és erkölcs ideáljaiból valamit is feláldozni a mindenáron való haladás oltárán? Nem könnyû megválaszolni. Wuketits úgy írja, az egész történelem azt példázza, hogy az ember elõször meggondolás nélkül elkövetett és megtett mindent, s csak a következmények láttán kezdett elmélkedni a bajok orvoslási lehetõségein. Bármennyire lehangoló is, bizonyára ezután sem lesz másképp.

Thomas Mann fõszereplõjét egy kortárs írónõrõl mintázta, de az eseményeket visszahelyezte az elsõ világháború utáni évekbe. Hogy a mai klimaxos asszonyok milyen szellemi vagy testi kalandokra képesek vállalkozni? Nem volt célunk errõl elmélkedni, legkevésbé afelett netán még pálcát is törni. Egy azonban bizonyos: aki csak józan esze szerint akar élni, nem értette meg egészen az élet értelmét; létünk emberségessé csak szívünk és érzelmeink révén válik, ehhez pedig nélkülözhetetlen az, ami kizárólag az ember sajátja, és aminek a neve erkölcs.

Létünknek azonban emberhez méltó, akár csak hûvös formája is elõnyben részesítendõ a minden morális szempontokra tekintet nélküli életformával szemben – ez Habermas, a filozófus összegzése.

Egy temetésen mondotta a rabbi a sírgödör felett:

„Ne próbáld megérteni azt, ami túl nehéz neked. Ne próbáld felfed(ez)ni azt, aminek rejtve kell maradnia. Por, térj vissza a földbe; szellem, térj vissza oda, ahonnan jöttél!”7

Nem álljuk meg, s feltesszük mégis a kérdést:

– Szellem! – honnan jöttél?

A válasz rég ismert:

– Ignorabimus! – (soha) nem fogjuk megtudni!

Ha a tudás mellé nem társul a természet rendje és a teremtés iránti tisztelet és alázat, akkor bizonyos struktúrák és tendenciák fatális összejátszása révén fennáll annak a veszélye, hogy teljesen felborulhat a világ menetrendje, s akkor nem marad benne hely sem méltóknak, sem méltatlanoknak.

És akkor értelmét veszítené az egész világ.

Irodalom

1. Forschner, M.: Technischer Fortschritt und menschliche Würde, Dt. Ärztebl., 2001; 98: A 1039–1042; Heft 16;

2. Frühwald, W.: Die Bedrohung der Gattung „Mensch” Dt. Ärztebl. 2002; 99: A 1281– 1286, (Heft 19);

3. Kienle, S & Mitarb.: Konkurs der ärztlichen Urteilskraft? Dt. Ärztebl. 2003; 100: A 2142– 2146, (Heft 33);

4. Thomas Mann: Sämtliche Erzählungen, Fischer Verl. 1963, „Die Betrogene”, 695– 753.);

5. Wuketits, F.: Verdammt zur Unmoral? Piper Verl. 1993;

(Az 1–3. filozófiai tanulmányokat a szerzõ részletesen ismertette az Orvosi Hetilap 2004. évi, 145. évfolyamának 4. számában, 201–205.)

*

Az élet állandó feszültség aközött, amit kellene és szeretnénk tenni, és aközött, amire képesek vagyunk és amit szabad tenni.

(Michael Verhoeven)

APPENDIX

Az elmondottak után világos lehet az olvasónak, hogy a tudományos és technikai haladás, valamint az erkölcs és emberi méltóság mindennapi súrlódási felülete az erõs mûszerezettség jellemezte modern orvostudomány mellett a genetika és a molekuláris biológia területe. Világosabban beszélve: szenvedõ alanya leginkább a páciens, vagyis a beteg és gyógyulását keresõ ember lehet, ha eltekintünk a génmanipuláció révén elszabadítható beláthatatlan, globális veszélyektõl.

Nem árt tehát röviden felvázolni a pácienst fenyegetõ veszélyeket, éspedig a történelem folyamán.

Aki a 18. században orvoshoz fordult, valószínûleg rövidebb életû lett emiatt, hiszen érvágás érvágást követett, mígnem ez a „terápia” biztosan vérszegénységhez vezetett, és nemritkán halált is okoz(hat)ott; emiatt pedig a homeopátia azzal mentette meg sok beteg életét, hogy megóva az orvosok kártékonyságától, idõt, illetve lehetõséget adott az önerõbõl való spontán gyógyulásnak. Ugyanakkor – ahogyan azt ma tudni véljük – úgynevezett nyomelemeket juttatva a szervezetbe, mely az akkori idõkben egyoldalú táplálkozással és alultápláltsággal jellemezhetõ, tényleg gyógykezelésnek minõsíthetõ; és mindez egy olyan korban történt, amelyben a betegségekrõl és az emberi szervezet mûködésérõl meglehetõsen zavaros elgondolások voltak forgalomban.

A 19. században városon aki szegény volt és nem tudott egy bábát megfizetni, kórházba ment szülni, ahol éppen az orvosok tevékenysége folytán nem kevesen a gyermekágyi láz áldozatai lettek. (NB: Semmelweis)

A 20. század végén a beteget fenyegetõ veszélyek a halálhoz való megváltozott viszonyulás hátterébõl lépnek elõ. A(z orvos)tudományos munka területe a betegségek és szenvedés csökkentése, továbbá az élet kellemessé vagy legalábbis elviselhetõbbé tétele: az ezeken a területeken elért tudományos eredmények vitathatatlanok, és ezeket meggondolás nélkül igénybe is vesszük. Ez azonban csak az egyik oldala az éremnek. A másik oldala magában foglalja a vele való visszaéléseket, a kiadásokat és a következményeibõl adódó újabb terheket. Mindez a nyugati kultúrkörben a halálhoz való viszonyulás megváltozásához vezetett, illetve abban is kifejezésre jut.

A halál, Max Weber szerint, nem értelmes jelenség a modern ember szemében. Ábrahám és a korabeli földmûvelõ „meghalt öregen és az élettel betelve”, mert tudta, hogy az élet értelme szerint elérte az estét, és számára az élet nem tartalmazott további, megoldásra váró rejtélyt. A modern kultúrlény azonban a folytonos civilizációs és tudományos haladásba beágyazottan lehet az életbe „belefáradt”, de az élettel „nem betelt”, és kész folytonosan magába fogadni és felszívni minden újat, amit az élet nyújthat; s mivel semmi nem lévén véges, sem végleges – ezt a csalóka benyomást keltik ugyanis a mindennapok –, ezért maga a halál értelmetlen jelenség.

A tudományos-technikai vívmányok táplálta remények és elvárások azonban korlátozzák, vagy meg is szüntetik a megváltozhatatlannal szembeni beletörõdést. Az emberi méltóság megélése és felmutatása feltételezi azonban az alapvetõ igények kielégítését, valamint szükség, nyomor és szenvedés enyhítését vagy megszüntetését. De az emberi méltóságba beletartozik maga a halálhoz való viszonyulásunk, vele szembeni magatartásunk, amit azonban a tudomány és technika fémjelezte haladás egyáltalán nem szolgál. Különösképpen az életet mindenáron fenntartó beavatkozásokra gondolunk itt, de a veszélyeket bõvítik az úgynevezett invazív vizsgálati eljárások és nemegyszer a kellõ javallat nélkül elvégzett mûtétek; mindkét esetben az elérhetõ eredmény és a fenyegetõ veszély mérlegelésének akadálya a beavatkozások által bevételezhetõ pénzben nevezhetõ meg; ide sorolható a nagyszámú méheltávolítás, az igen magas, 22-25%-os gyakorisággal végzett császármetszés; a szinte tömegesen végzett mellamputáció; az igen gyakori szívkatéterezés (amelynek gyakori, akár halálos szövõdménye közismert); a fogászatban pedig a végletesen drága protetikai munkák az ugyancsak jó eredményt adó, de olcsóbb variánsok helyett; külön fejezet a heteken, vagy akár hónapokon keresztül folytatott, biztosan kilátástalan és értelmetlen „életben” tartások rutinná válása az intenzív osztályokon. (Legújabb, a nyugati sajtót bejáró, ad absurdum példa: angol bíróságnak kellett döntenie arról, hogy egy most 15 hónapos korú, 6 hónapos terhességbõl világra jött, születésekor 450 g súlyú – a klasszikus medicina mércéje szerint vetélésnek számító – magzatot a következõ légzéskimaradáskor szabad meghalni hagyni; tudni való, hogy az ilyen esetekben a légzõközpont éretlensége miatt a kihagyó légzést gépi segédlettel szokás áthidalni, s eddig ezt gyakorolták, mint az életet mindenáron megtartandó tevékenységet. Hogy ebben az esetben biztosan kilátás nélküli esetrõl van szó, nyugodt lelkiismerettel kimondható lett volna 15 hónappal ezelõtt is!) Köztudott, hogy az intenzív medicina gyakorlói között sokan vannak olyanok, akiknek legtalálóbb megnevezése a „medicina akrobatái” kifejezés lehetne. Akrobatákra – látszólag – nem vonatkozik a gravitáció törvénye; a medicina akrobatáira pedig az erkölcs és az emberi méltóság parancsolatai [?])

Nem lehet azonban eléggé hangsúlyozni, hogy az elmúlt évszázad hetvenes–nyolcvanas évei óta mennyi, valóságos technikai csoda számba menõ mûszer áll mind a diagnosztika, mind a kezelés rendelkezésére, amit kiegészít a gyógyszeripar ugyancsak rohamos fejlõdésének köszönhetõ, igen hatékony gyógyszerek és antibiotikumok nagy száma. Mindennek azonban legalább két hátulütõje van: hajdan, a diagnosztikai eszközök hiányának idején az orvosok jelentõs része rendelkezett a kényszerbõl kialakult diagnosztikai érzékkel, amelynek révén apró, jelentéktelennek látszó tünetek alapján is képesek voltak megállapítani a diagnózist; ez volt az ún. ars medici, az orvosi mûvészet tartalma, ami a segédeszközök dicséretes és üdvözölhetõ fejlõdésével párhuzamosan kiveszõben, illetve elsatnyulóban van. Ma egyre inkább csak a laboratóriumi és mûszeres vizsgálatokkal alátámasztott kórisméknek van hitelük, ami miatt szemtanúi lehettünk a pénz egyeduralma és diktátuma jelezte idõszak beköszöntésének: akkor is elvégeztetnek drága vizsgálatokat, amikor azokra logikus klinikai gondolatmenet alapján nincs szükség. Mindez megterheli nemcsak magát a szenvedõ beteget, hanem a betegbiztosítók kaszszáját is.

A technika rohamos fejlõdése megteremtette a lehetõséget a gyógyszergyártás és -kutatás számára is, ami egy sereg sejtburjánzás elleni szert eredményezett; de a szervátültetések utáni életet lehetõvé tevõ szerek, az ún. immunszupresszív készítmények is ennek a fejlõdésnek az eredményei. Sajnos, a gyógyszeripar felfuttatásával is jelentkeztek a mûszerezettséggel kapcsolatosan említettekhez hasonló, nem kívánatos mellékzöngék. Ha arra gondolunk, hogy Domagk milyen kitartó kutatómunka során jutott el a Prontosylnak nevezett, a legelsõ baktériumok ellen hatásos szer (szulfonamid) felfedezéséhez, éspedig több száz vegyszer türelmes vizsgálatával, akkor manapság a dolgok fordítva történnek: elõször kreálnak egy szert, s ahhoz keresnek, sõt: kitalálnak (!) egy olyan „betegséget”, amely tulajdonképpen kezelést sem igényel. Ezt példázza az ösztrogén története: amikor sikerült e nõi nemi hormont szintetikusan elõállítani, nem volt világos felhasználhatósága addig, amíg nem volt világos, hogy a nõi klimaxos panaszok legkellemetlenebbike, a hevülés, e hormon adagolásával uralható. Nekiláttak tehát a hormon propagálásához, ami a termelés felfuttatása révén jelentõs anyagi haszonnal is járt. Miután pedig kiderült, hogy az ösztrogénnel kezelteknél fokozott mellrákgyakoriság észlelhetõ, megkondult ugyan a vészharang, de a gyógyszeripar mindmáig le nem zárt viták megnyitásához folyamodott a hormon széles körû alkalmazásának számlájára írható mellékhatások tompításáért. Egy azonban tény: több százezer éve senki nem halt bele klimaxos panaszaiba, mellrákba azonban manapság egyre többen!

Így tehát, a 21. században a legnagyobb kihívás a tudományos-technikai haladás egyeztetése és beillesztése az erkölcs és emberi méltóság engedélyezte mederbe. Ehhez pedig elengedhetetlen a törvényes keret megalkotása, ami az eddigi jurisdictio legnehezebb feladata lesz, hiszen ki kell tudni mondani azt is, hogy például csecsemõkori szívátültetés végzése és propagálása súlyos etikai vétségnek minõsítendõ.

Talán nem túlzás kijelenteni, hogy könnyebb manapság tudományos-technikai megoldásokkal elõállni, mint azok alkalmazásakor úgy eljárni, hogy ne csorbuljon az erkölcs és az emberi méltóság.

2005. január 20. – február 5.

Jegyzetek

1 Gerhart Hauptmann (1862–1946) német író és drámaíró, szociálkritikus, aki 1912-ben irodalmi Nobel-díjat kapott, irodalmi emlékmûvet állított a Die Weber (A takácsok) c. szociális drámájával a munka nélkül maradt éhezõ sziléziai takácsok 1844. június 4–6. között lezajlott lázadásának. A felkelést a porosz hadsereg véresen leverte.

2 Max von Pettenkofer, (1818–1901) a német közegészségügy megalapítója, nevezetes önkísérletét a kolera kórokozójával a Fiat experimentum in corpore vili (kísérlet értéktelen testen) régi orvosi jelszóval támasztotta alá, mondván, ha meghalna, a tudomány szolgálatában halna meg. Nem halt bele, de 83 éves korában fõbe lõtte magát, amihez idõs korára sokasodó bajain kívül valószínûleg a Robert Kochhal folytatott tudományos csatájának elvesztése is hozzájárulhatott. In: Langbert, K&Ehgarten, G: Das Medizinkartell, Piper, 2001, 58–59. Daniel Alcides Carrión (1857–1885) perui orvos saját halálát okozó önkísérlettel bizonyította az ún. „perui szemölcs” és az Oroya-lázként leírt betegség azonos kórtanát. In: Orvosi Hetilap, 2004, 145. évf. 4. sz. 197–199.

3 Carl Sagan: Der Drache in meiner Garage, Knaur Verl. 2000, 344. (orig. engl.: The Demon Haunted World. NY, 1996)

4 Carl Sagan: uo. 346.

5 Arról, hogy az idõk folyamán az államfõk hogyan vélekedtek a tudományos munkáról, álljon itt két amerikai elnök véleménye; George Washington: „Semmi nem érdemli meg annyira védnökségünket, mint a tudomány és az irodalom támogatása. A tudás minden országban a közboldogulás legbiztosabb alapja.” (Beszéd a Kongresszus elõtt, 1790); Ronald Reagan: „Miért kellene szubvencionálnunk az intellektuális kíváncsiságot?” (választási beszéd, 1980); in Carl Sagan: uo. 446.

6 A „történelmi fejlõdés” nem törvényhozás, hanem lassú, szinte észrevétlen folyamat eredménye; gondoljunk csak arra, hogy alig száz éve milyen megbélyegzés tárgya volt az, aki házasságkötése elõtt nemi életet élt, netán még gyermeket is hozott a világra. Jeles példa: Samuel Baker angol Afrika-kutató igen szép, erdélyi feleségét (Sass Mária Barbara; késõbb: Florence) többévi együttélés után hitelesítette törvényesen; emiatt azonban az angol királynõ nem volt hajlandó fogadni Sass Máriát, holott Bakernek Sir címet adományozott! (Lásd még: Siebenbürgische Zeitung, 20. April, 1999, 9.) Nota bene: az erkölcs fogalmára is érvényes: „Aki korát messze megelõzi, általában kényelmetlen szálláshelyen kell hogy bevárja.” (Stanislaw Lem)

7 Piet Vroon: Drei Hirne im Kopf. Kreuz Verl. 1993, 414. (holland eredeti: Tranen van de krokodil. 1989, Culemborg)