Gaál Botond matematikus, fizikus, teológus (Vámosatya, Bereg megye, 1946). A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem matematika–fizika szakán 1970-ben végzett, majd 1976-ban a debreceni református teológián. Az Edinburghi Egyetemen egy évig teológiát hallgatott. 1985-ben teológiai doktorátust szerzett, disszertációjának témája a természettudományok és a teológia kapcsolata. A Debreceni Református Hittudományi Egyetem tanszékvezetõje.

Gaál Botond

Tanár és tanítvány

A címbeli ÉS-re szeretném tenni a hangsúlyt, hogy jobban észrevehetõ legyen a tanár és tanítvány egymástól elválaszthatatlan összekapcsolódása. Természetesen külön-külön is kell majd beszélnünk róluk, hogy aztán egymást feltételezõ viszonyuk értelmét megtaláljuk. – Látszólag egyszerû dologról van szó, de ez koránt sincs így. Szinte alig van irodalma ennek a könnyûnek mutatkozó, hétköznapian egyszerû témának. Rejtetten vagy tudattalanul szinte valamennyi elméleti pedagógiai vagy katekétikai munka beszél errõl, de a tanár és tanítvány összefüggést, illetve összetartozást kevesen tárgyalják, pedig érdemes ezt az izgalmasnak látszó kérdést átgondolni.

Híres tanár-tanítvány párosok juthatnak eszünkbe. Elõször nézzük a görögöket. Szókratész és Platón esetérõl közismert, hogy a tanár, azaz Szókratész az élete utolsó pillanatáig tanította a tanítványait, és még akkor is, amikor útban volt a méregpohár felé, az õt kísérõ tanítványi seregének nagy belsõ nyugalommal a lélek halhatatlanságáról tanított. Azt tanította, hogy ha tudjuk, mi a jó, cselekedni is fogjuk. Neki egyfajta belsõ vallásossága volt, s ez figyelmeztette õt a jó és a rossz közötti különbségre. Tanítványa, Platón, akinek mestere miatt egy idõre el kellett menekülnie Athénból, ezt a jót úgy fogta föl, hogy azt egyenesen az ideák világába helyezte, s ott is a legfõbb Jót azonosította Istennel. De nevezetes volt Platón és Arisztotelész viszonya is. Arisztotelész Platón híres Athéni Akadémiáján hallgatta a nagy mestert, állandóan kérdezett és gondolkozott, sõt úgy szokták mondani, hogy sokat „olvasott”, mígnem õ is önálló gondolkodóvá vált, és bizony gondolatai máig is a tudománytörténelem legértékesebb darabjai közé tartoznak. Túlnõtte tanárát, de az iránta érzett tiszteletét sem titkolta el, amikor ezt mondta: Amicus Plato sed magis veritas! (Platón a barátom, de még inkább az igazság!) Itt már jelentkezik a tudomány objektivitásának kívánalma is, azaz a tudományt soha nem szabad megalkuvóan valakinek a személyéhez vagy valamilyen ideológiához kötni. Még egy nagy személyiséggel bõvíthetõ ez a klasszikus kori sor, Nagy Sándorral, akinek viszont éppen Arisztotelész volt a tanítómestere. Így kapta õ a tanítványa révén „a filozófia Nagy Sándora” megbecsülést. – Micsoda négy név a tanár és tanítvány történelmi sorból! Ebben a korban – nagy általánosságban – az volt a cél, hogy a tanítvány megtanulja mesterétõl mindazt, amit egy szabad görög polgárnak tudnia kellett az életvitelrõl, a világról, az égitestekrõl vagy az istenek harcáról, tetteirõl. A mesterek, azaz tanárok között is kirívóan különös eset ez az említett négy ember, mert õk nemcsak gyakorlati fogásokat, mesterségbeli tudást vagy technikai ügyességet tanultak és tanítottak, hanem szellemi dolgokat, a világ legáltalánosabb törvényszerûségeit, legátfogóbb szabályait, amelyek segítségével végkövetkeztetésként eljutottak az istenségig is. Azt mondhatnánk, hogy ezeket a kiváló görög filozófusokat neveznék ma professzoroknak. Platón Akadémiája és Arisztotelész Líceuma (Lükeion) egy olyan lankás, árnyékos vagy félig árnyékos liget volt Athénban, ahol a tanítványok nyugodtan leülhettek, vagy egyes idõszakokban sétálva, körbe-körbe járva hallgathatták mesterüket. A nagy meleg miatt inkább hajnalban keltek és kora délelõttre már be is fejezték a tanítást. Nemrég családommal Athént is megtekintettük, csodálatos élmény volt. Szomorúan hallottam a görög vezetõnktõl, hogy sem az Akadémia, sem pedig a Líceum helyét már nem ismerik pontosan, mert annyiszor építkeztek, és a régi ligetek, parkok fölött valószínûleg ma házak sokasága áll. Erre csupán érdekességbõl voltam kíváncsi, mert a platóni Akadémiát nevezhetnénk az ókor egyetemének is. A följegyzések szerint a bejáratára ez volt fölírva: Senki ne lépjen ide be, aki nem ért a geometriához! Ez az ókori egyetem pedig 916 évig állt fenn, a mai legrégebbi európai egyetem, a bolognai pedig még csak 915 éves. Arisztotelész Líceuma viszont a mai kutatóintézetek õstípusának tekinthetõ.

A dolog logikája szerint itt kell megemlíteni a rómaiak nevelésügyét. Õk a zajos birodalmi események kapcsán is sok ponton kapcsolódtak a zsidó nép életéhez, nemkülönben a keresztyénség világméretû elterjedéséhez. Az iskolázást tekintve azonban sem a zsidók, sem a keresztyének nem voltak rájuk különösebb hatással, maguk oldották meg a dolgot, sok görög segítséggel. Valójában a görögöknek is volt egyfajta gyakorlatuk az alsóbb nevelési szinten, amikor is a családi nevelés révén eljuttatták a fiatalt arra a fokra, hogy a mesterektõl mint magántanítóktól fokozatosan elsajátíthassák a „hét szabad tudományt”: a grammatikát, a retorikát, a dialektikát, valamint az aritmetikát, geometriát, asztronómiát és zeneelméletet. Ezt vették át a rómaiak is, de a zenét kevésbé szorgalmazták és a testi nevelésre sem tettek akkora hangsúlyt, ugyanis õk nem önmagában akarták a testet mûvelni, hanem katonai célokra. Mindezek, hasonlóan a görögökhöz, a rómaiaknál is még csak felkészítést jelentettek a felsõbb, filozófiai tanulmányokhoz. Ez a felsõbb tanulmány azonban szintén egyfajta görög filozófia volt, annak valamilyen megszûrt változata, s inkább a jogtudomány, a történelem, az irodalom, az építészet és hadtudomány területén képezték magukat legmagasabb szinten. Az alsó fokú iskolázás ugyanúgy történt, mint a görögöknél, az utcák valamilyen részén vagy szegletében egy tanító vezetésével szívták magukba az ismereteket. A felsõbb tudományok elsajátítása már valamilyen központi, nevezetes, nyilvános helyen történt. Itt jelentek meg a híres tanítók, akik a természetes szelekció révén váltak nagyokká, vagy tûntek el a közélet homályában. A rómaiaknál elsõdleges szerepet kapott a közéletiség, amely a politikai vezetésben elért csúcsot vagy csúcsokat jelentette, késõbb a császárhoz való viszony lett a mércéje mindennek a boldogulásukban. A sok-sok politikus mögött jó néhány író, költõ, történész, természetfilozófus emelkedett az elismertség rangjára, mint például Ciceró, Seneca, Lucretius, Horatius és mások, valamint jó orvosokat, csillagászokat és matematikusokat adtak a birodalomnak. A római nevelésügy és tudomány inkább a birodalom fennállását, fenntartását, annak békéjét szolgálta, mint az elméleti tudományok továbbfejlõdését.1 Ezért a tanár-tanítvány viszony területérõl nehéz hozni feltûnõ példákat. Római földön néhány kivételtõl eltekintve, pl. Cicero vagy Seneca esete, nem alakultak ki híres „iskolák” egyes nagy tudósok körül, hanem maguk a tudósok is arra törekedtek, hogy minél többet megismerjenek a virágzó hellén kultúrából, megforduljanak Athénban vagy még inkább Alexandriában. Ezeken a helyeken aztán a hatalmas „könyvtár” (tekercs és tárgyi gyûjtemény) révén igen széles körû ismeretekre tettek szert. Ezt tartották legértékesebb dolognak.2

A zsidó történelembõl is lehetne fölhozni a görögökéhez hasonló tanár-tanítvány példákat, mint például Mózes és Józsué, Éli fõpap és Sámuel, Illés és Elizeus, Jeremiás és Báruk vagy éppen Gamáliel és Pál esetét. Mégis a zsidó hagyományban a tanító és tanítvány viszony más, illetve célja is különbözött, eltért a görögökétõl. Sajátos úton-módon fejlõdött mindkettõ, egymástól függetlenül. A zsidóknál – úgymond – másként alakult az „iskolarendszer”. Mindenekelõtt tanították a gyermekeiket a családapák, elbeszélve Izrael történetét, szokásait, szertartásait és minden egyebet. Ez ma is kötelesség: „És tanítsátok meg azokra fiaitokat, szólván azokról, amikor házadban ülsz, mikor úton jársz, mikor fekszel és mikor felkelsz.” (5Móz 11,19) – Még komolyabb szerepük volt a papoknak, akikre a kultusz és a törvény õrzése volt bízva. Lényegében Mózes volt Izrael elsõ tanítómestere, mert õ kapta a Törvényt a Sinai-hegyen, hogy megismertesse a néppel. Ennek a végrehajtói lettek a léviták és papok, akik ébren tartották a népben a törvény ismeretét, amint arról a Mózes ötödik könyvében található kifejezéseik is tanúskodnak: „Halljad Izrael…” (4,1; 5,1), „tudd meg, hogy…” (4,39), „ne feledd el…” (4,9; 8,11k). Aztán ismét másfajta „jelenség” volt a prófétaság Izráelben. A próféták nem a hagyományt közvetítették, hanem közvetlenül Isten szavát, de nekik már lehettek saját tanítványaik, mint például Ézsaiásnak (Ézs 8,16) és Jeremiásnak (Jer 36,4) is volt. Voltak azonban úgynevezett bölcsek is. Amíg a próféták inkább igehirdetõk és csak közvetetten voltak tanítók, Izrael bölcsei már kifejezetten tanítók. Általánosítva, illetve kis túlzással, azt mondhatnánk, hogy ezek a bölcsek olyan szerepet töltöttek be Izrael életében, mint a mai pedagógusok. Mégis igazából a tanár és tanítvány kérdés vagy a tanítványság fogalma nem világlik ki tisztán az Ószövetségbõl, ami valószínûleg azért volt, mert a pap, a próféta és a bölcs nem a maga tudását közvetítette, hanem Jahve tettét, aki maga volt az igazi tanító. Õ fogja magát közvetlenül megismertetni a választott nép minden tagjával – vallotta a hithû zsidó ember. A zsidó fölfogásban nem is a tanításon vagy oktatáson volt a hangsúly, hanem inkább az engedelmességre nevelésen, az Isten útján való járáson. Ezért az istenfélõ zsidó ember tulajdonképpen abban a hitben élt, hogy õt maga Jahve tanította meg mindenre, a tanítók vagy mesterek legfeljebb csak eszközök voltak a kezében. A fogság utáni idõtõl azonban ez is megváltozott, mert a törvényt tanító hivatalos mesterek kerültek elõtérbe, akik bizony az isteni szó tekintélyéhez már hozzáadták saját magyarázatukat is. Mondhatnánk úgy is, hogy személyes tekintélyükkel (Mt 23,2; 23,16–22) bõvítették és erõsítették az isteni tanítást, s az idõk során ebbõl lett egy masszív hagyományanyag, amelyet a mestereknek át kellett adniuk nemzedékek sorainak. Ez a Talmudot eredményezte, amely aztán a zsidóságnak meghatározta a további vallási és kulturális életét, sõt szervezeti életüket is.

Az újszövetségi idõkben valamivel egyszerûbb lett a helyzet. A mathéteuó tanítani, illetve tanítvánnyá tenni jelentésû igébõl származik a mathétész szó, amely a tanítványt jelöli. Ez a szó 261-szer fordul elõ az Újszövetségben, és van „nõnemû” alakja is, a mathétria, amely csak egyszer szerepel az iratokban. Mármost ebben a korban szó esik Keresztelõ János tanítványairól, a farizeusok tanítványairól és olyanokról, akik Mózes tanítványainak vallják magukat. Mindezeket azonban összességében csak néhányszor említik meg az evangéliumok, s a tanítvány szó nagyszámú elõfordulása majdnem mind Jézus tanítványaira vonatkozik. Jézus mint tanító, írástudó lépett föl (Mk 12,18), és annak ellenére, hogy sokan kétségbe vonták tanítói jogát (Mk 6,2; Jn 7,5), a tanítványai és néhányan a nép közül rabbinak nevezték. (Mk 9,5; Jn 1,38; 3,32) A rabbinak lenni nagy tisztesség, mert a rabbi Izrael tanítója. De Jézus esetében nem az történik, mint a görögök vagy rómaiak iskolájában, sem nem az, ami a zsidó nevelés területén, hogy tudniillik egy bizonyos fokú általános képzési szint elérése után a fiatal szabad döntése alapján csatlakozik valakinek a csoportjához, tanítványi köréhez. Jézus elhívja a tanítványait, akik viszont õt Mesterüknek ismerik el. Az evangéliumok elsõsorban a Tizenkettõt nevezik tanítványnak (Mt 10,1; 12,1). Késõbb így nevezték a Jézust követõket is, majd pedig határozottan ezzel a névvel illették a kiküldött hetven tanítványt (Lk 10,1). Legvégül pedig kiszélesedik a tanítványság fogalma, mert mindazokat jelentette, akik Jézus követõi közé tartoztak, sõt az elsõ keresztyéneket is, a hívõk sokaságát, a gyülekezeti tagokat (Apcsel 9,1; 6,1; 2,7; 9,19; 11,29; stb.), akiket Antiókhiában neveztek elõször keresztyéneknek. Mármost Jézus esetében nem az a cél, hogy a tanítvány mester legyen, mint az említett görög, római és zsidó esetben, hanem hogy kövesse õt teljes életében. A tanár és tanítvány viszony tehát relativizálódik Jézus tanításában, mert hiszen Pál apostol sem önmagában nagy tanító, hanem elsõ renden Jézus követõje, és Timótheus sem azért kiváló személyiség, mert Pál tanítványa, hanem azért, mert Jézus Krisztus hû szolgájává lett. A keresztyénség aztán ezen a vonalon ment tovább és értelmezte a tanár-tanítvány viszonyt a korai keresztyén gyülekezeti élettõl a reformáción át el egészen korunkig. A középkor virágzó szakaszában azonban történt valami, ami késõbb meghatározta az egész európai szellemi arculatot. Amikor a keresztyén teológia immár erõteljesen kifejlõdött, s a 11. századra megérkezett melléje a klasszikus, fõleg görög filozófiai örökség, a kettõ találkozásából, mondhatnánk: harcából és egymásra találásából hatalmas fejlõdés indult útjára. Anzelmus neve is fémjelzi a kort. Kezdenek létrejönni a magasabb igényekre épülõ egyetemek, s úgy 1200 táján elindul egy vita, egy örökös harc a Ferenc-rendiek és a Domonkos-rendiek között: vajon az augustinusi gondolkodás, vagy az arisztoteliánus szemlélet fejezi ki hûebben az egyház tanítását? S ettõl kezdve nagy nevek és még nagyobb tanítványok bukkannak fel az európai civilizáció égboltján. A dominikánus Aqunóinak ma is ezer és ezer tanítványa van, de az eredetileg Ágoston-rendi Luthernek is, mi pedig a kálvini örökséget visszük tovább. Akarva-akaratlanul valamilyen tanítványi sereghez tartozunk. Történelmünk bizony gyakorta a tanár és tanítvány sorsának, egymásra épülõ nemzedékeinek története, nemzedék-harcainak fejlõdése, amit alig veszünk észre magunkon, de ez a tény szinte belénk ivódva, a kollektív tudat alatti világunkban meghatározóan mûködteti életünket, érzésvilágunkat.

Most már látjuk magunk elõtt a tanár-tanítvány kérdés eredetét, de számtalan esetet, példát tudnánk fölsorolni a saját történelmünkbõl is, amikor egy-egy kiváló egyéniség sokáig ható iskolát tudott maga körül teremteni a tudásával, egyéni képességével. Gondolhatunk a nagybányai festõiskolára vagy a most is életesen jelen lévõ és ható Kodály-módszerre, az egykori diákunk, Karácsony Sándor által meghatározott pedagógiai felfogásra, az Angliában dolgozott Kürti Miklós fizikus iskolájára és még megannyi híres tanító egyéniségre. Innentõl kezdve figyelmünket elsõsorban az egyetemi szinten található tanár-tanítvány viszonyra irányítanánk, és pontokba szedve fölsorolnánk olyan eseteket, amikor ez a viszony meghatározóan alakíthatja életünket, sorsunkat. Amennyire lehetséges, próbáljuk együtt szemlélni, egymástól való elválaszthatatlanságukban a mestert és a tanítványt. – Egy kis kitérõt téve, elmondjuk, hogy ugyanabból a tõbõl származik mindkét szó, a tanítvány nagyon régi szavunk (1315), a tanár szó csak a nyelvújítás korában keletkezett, a nyelvészek 1833-tól jegyzik. A tanár eredetileg a tudós, a doktor megjelölésére szolgált.3 Amikor ma egyetemi tanárra gondolunk, akkor azon mindig a tanárság legfelsõ fokát értjük, és professzorként szólítjuk meg. Hadd maradjak most e szó mellett, mert jobban kidomborodik mondandónk, ha összefoglalóan a professzorokról szólunk, beleértve valamennyi egyetemi oktatót. Végül is ez így van rendjén, mert a professzor szó a tudás és az erkölcsi meggyõzõdés megvallását jelenti. Kinek? A tanítványoknak, akik reá bízattak, a jövõ nemzedékének. Maguk az egyetemek is, az univerzitások elõbb a professzorok és tanítványaik közösségét jelölték, azt, hogy a tudást át kell adni valakinek. Majd ebbõl következett a tudományok univerzitása, egyetemessége, azaz olyan helyet jelentett az egyetem, ahol valamennyi szaktudomány együtt van az universitas scientiarum szellemében. Mindebbõl látszik, hogy valami iszonyatos felelõsségvállalás van itt a középpontban, mégpedig az, hogy mind a professzornak, mind pedig a hallgatónak, a tanítványnak minõsített felelõsségérzéssel kell közösséget alkotnia. Ehhez az elválaszthatatlan kapcsolathoz szerettem volna eljutni, amikor is már maga a tudás és erkölcs iránti tiszta felelõsség válik a tanárt és tanítványt összekovácsoló tényezõvé. Mindezt pedig úgy szeretném elmondani, hogy hozzáteszem a keresztyén meggyõzõdésemet is, s ez teszi majd különössé szemléletünket.

Mindenekelõtt a professzornak egyfajta belsõ indíttatású, sui generis felelõssége és feladata van a tudomány mûvelése terén. Másképpen kifejezve, neki az a belsõ késztetése, sorsa, kötelessége, tehetséghajtotta kényszere, öröme, hogy szabadon föltárja az újat, és legfelsõ szintrõl megítélje a tudományos eredmények érvényét. Erasmus írta a professzorról, hogy „a szellem embereként az õ birodalma az igazság, amely minden szakadáson felülemelkedve önmagában áll”. Max Planck szerint a professzornak az a feladata, hogy „szétválassza az igazságot és a tévedést”. Sõt, az igazság megismerésének és a mellette való kiállásnak is mintája kell hogy legyen a professzor a „mégis mozog a Föld” bátorságával4, hogy a tudományt ne hajthassa igájába semmilyen politikai, vallási, társadalmi, gazdasági rendszer. A tudomány ugyanis természetére nézve tiszta és független igazság, amely Isten teremtett világára mint egészre vonatkozik, s ennek a csodaszép mindenségnek a tudása az ember boldogsága és kiváltsága. Ha valahányszor arra gondolok, hogy Leonhard Euler, minden idõk egyik legnagyobb matematikusa már vak volt, amikor megoldott addig megoldatlan geometriai problémákat, mindig a felfedezésnek az a belsõ öröme jut eszembe, amit Faust fogalmazott meg szépen: „ha sötétség is burkol engem,… felragyog tisztán belsõ napom, mit elgondoltam, be kell még fejeznem.”5

Az a jó, ha a tanítvány mindezt látja a professzorától, a professzoráról. Sok munka és becsületes elme kell hozzá. Mármost mindaz az ismeret, amit egy tudós ember kikutat vagy átgondol és fölfedez, nem önmagáért való tudás, hanem a dolog természetébõl következõen továbbadásra szánt ajándék. Ezért hozták létre az ókor nagy iskoláit és a mai egyetemeket is. Az ajándék továbbadása végett, a tanítványoknak! Ehhez két dologra van szükség. Elõször is arra, hogy a professzor valóban megélje tanári hivatását és örömét lelje a tanárság mûvészetében. Ez a mûvészet abban áll, hogy a professzor minden ismeretét elrendezi úgy, hogy azt tanítványai át is tudják venni, méghozzá oly módon, hogy õk is részesedjenek a felfedezés boldogságában. Ha ez nincs meg, akkor a közölt vagy megkövetelt ismeretet az elme hamar elengedi, köddé válik. Ha viszont megvan a heuréka élménye, az az ismeret rögzül, többnyire örökre. És ehhez a folyamathoz kell valami más is, amit gyakran kihagyunk a számításból. Szükséges hozzá a tanítvány nyitottsága, arra való készsége, hogy hagyja magát vezetni. Ha ez az engedelmességre való készség nincs meg, akkor bizony a tanítvány gyakorta még addig a szintig sem viszi tudását, amilyen szinten a tanára van. Luthernek nagyon szép gondolata volt, hogy egy tanárnak mindig olyan lélekkel kell tanítania, mintha a hallgatói között ott ülnének a leendõ professzorok, mi pedig azt tehetjük hozzá: a tanítványoknak olyan lélekkel kell fogadniuk a tanítást, mintha professzorukat túlszárnyalni készülnének. Az igazi professzorokban megvan ez az alázat, és az egészséges lelkületû tanítványokban megvan ez az engedelmesség. Mindkettõ nagyon nagy belsõ intelligenciát kíván, sõt lelki finomságot és még inkább szerénységet. Ezt lehet gyakorolni, erre lehet önmagunkat nevelni. Ilyenek vagyunk, illetve ilyen lehetõségeink vannak.

Mármost látva ezeket a dolgokat, mit várjon el a tanítvány a professzorától, és mit várjon el a professzor a tanítványától? Abból kell kiindulni, hogy az oktatás mellett a professzornak hivatásából adódóan kitüntetett feladata a kutatás, az új dolgok, összefüggések fölfedezése. Neki erre kell összpontosítania minden szellemi erejét, és ehhez neki nyugalomra van szüksége, amit számára biztosítani szükséges. Egy zaklatott, sok-sok gonddal, személyi ügyekkel terhes intézményben nem lehet komoly tudományos munkát végezni. Ha viszont megvan a „termõ idõ és békesség”, amint ezt a 483. szép énekünk kifejezi, akkor ott a tudomány is virágzik. A kérdés másik oldalát vizsgálva, ugyanakkor a tanítványnak viszont érdemes elfogadnia, ha több és több értelmes terhet ró rájuk mesterük. Csak ebbõl lehet majd felejteni, gondolhatnánk derûvel. De nem errõl van szó, hanem arról, hogy egy bizonyos tudományos szint eléréséhez meglehetõsen nagy mennyiségû aktív és passzív tényismeretre van szükség. Ezt az elme önmagától elrendezi, de csak akkor, ha van mit rendeznie. Nem szabad és nem lehet tehát megspórolni a nehezen raktározható ismeretek elsajátítását. A tudományhoz nem vezet királyi út! – mondotta egyszer Eukleidész I. Ptolemaiosz királynak, aki afelõl érdeklõdött, hogyan lehetne minél kevesebb munkával eljutni a matematikai ismeretekhez.6 Sokat kell érte fáradni. Erre is igaz a régi bibliai bölcsesség: „Jó a férfiúnak, ha igát visel ifjúságában!” (Sir 3,27) Ezt már csak azért is érdemes megszívlelni, mert azok a tanítványok, akikrõl én most beszélek, azaz Önök mindnyájan, tiszteletes teológus barátaim, éppen olyan korban vannak, amikor a legtöbbre képes az agy. Ha idejében nem „járatjuk be”, bizony késõbb bepókhálósodik, majd le is állhat. Ezt az ifjúságnak csak kis része hiszi el, pedig komoly tény.

Ha már a professzorok és tanítványok összetartozásánál idõzünk, említsük meg bátran, hogy ennek a szimbiózisnak megfelelõ helyet, körülményeket kell biztosítani. Erre szolgálnak az egyetemek. Ma már nem lehet azt elvárni, hogy egy nagy tudós – képletesen szólva – a „szabadban” tanítson, mint annak idején Nagy Albert Párizs közelében, akinek tudományos fejtegetéseit a legenda szerint még a madarak is szívesen hallgatták. A hathatós egyetemi oktatáshoz megfelelõ feltételekre van szükség, nálunk különösen is jó könyvtárra, modern irodalommal. Egy jó iskola a magas szintû képzésével és tudós tanárainak jelenlétével biztosíthatja a város vagy országrész, vagy egyház társadalmi, gazdasági és kulturális felemelkedését. Így volt ez akkor Nyugat-Európában is. Tudjuk, hogy Leidennek fölkínálták a spanyolokkal vívott hõsi küzdelem megnyerése után az örökös adómentességet vagy egy egyetemet. Õk az egyetemet választották. S hogy jó egyetemük legyen, a Sorbonne-ról és máshonnan hozattak híres professzorokat. Jó fizetést adtak nekik, de ezenfelül még sörfõzési jogot is kaptak, amibõl ugyancsak tetemes bevételhez jutottak. Mindezeken felül pedig elõírták számukra, hogy hetenként bizonyos órákban az utcán kell sétálniuk piros talárban, s ezáltal a polgárok lássák: Leidennek milyen komoly egyeteme van. Még kirívóbb példa a közfigyelemnek az egyetemek felé irányulásában, amikor a Sorbonne egyes idõszakokban „nõtlenséget követelt rektoraitól, mert – úgymond – tessék az egyetem vezetésére koncentrálni, és a drága idõt nem az asszony szoknyája körül vagy a háztartási munkában tölteni”.7 – Megfigyelhetjük tanulságként, hogy bizony egyes városok hírét, tekintélyét, fejlõdését az egyetemek igen komoly mértékben befolyásolták, jobbára meghatározták.

Csak röviden térjünk ki arra is, hogy egy egyetem hírét, tekintélyét pedig elsõsorban a professzorai határozták meg, s ez ma is így van. Említettük, hogy az oktatás mellett elengedhetetlen feltétele az egyetemi létnek a kutatás. Amikor ez rendben van, ott az egyetem is virágzik. A fiatalok, a leendõ tanítványok ugyanis azt kérdezik, tud-e az egyetem valamilyen területen többletet nyújtani. Ma ez a kérdés másképpen hangzik, vagy fog hangzani, bizonnyal így: eurokonform-e az egyetem vagy nem? A mi kutatóintézeteink éppen ezt a minõsített célt szolgálják az alapképzés mellett. Errõl viszont azért kell beszélnünk, mert ehhez megfelelõ szemléletû, új felfogást képviselõ, egyetemképes és kitartó szorgalommal dolgozó tanítványi seregre van szüksége egyházunknak. A mi Kollégiumunk tekintélyének, hírének értékelésekor gyakran figyelmen kívül hagyták azt a több mint ezer fõt kitevõ, éjszakába nyúló szorgalommal és vasakarattal tanuló fiatalságot, amely aztán a nemzet megtartó erejét képviselte a kultúrában és tudományban. Ez is hozzátartozik egy felsõfokú intézményhez. Figyeljük csak meg, a híressé vált Csokonai-per kapcsán mindenki fölfigyelt az igazságtalan döntésre. A kritikusok kulcsfigurája Juhász Géza volt, a református Dóczy Gimnáziumunk volt tanára, aki onnan került az egyetemre és tevékeny részt vállalt a Református Teológiai Fakultásunknak az egyetemrõl való durva kizárásában. Többnyire elfelejtkezve Csokonai verekedéseirõl és pénzügyérõl, az 1950-es évek elejétõl új elméletet gyártott Juhász Géza irodalmár, hogy tudniillik Csokonai a francia forradalom eszméit próbálta behozni, de a maradi Kollégium ettõl elzárkózott. Kitalálták, hogy Csokonai részt vett Martinovicsék kivégzésén. Erre viszont semmi bizonyíték nincs.8 Csokonai kicsapása viszont éppen azért lett fölkapott üggyé, mert éppen a Debreceni Kollégiumból csapták ki. De azt senki nem méltányolta, hogy egy intézmény jó híre, becsülete, munkája, tanárainak és diákjainak jövõt formáló eszménye a nemzeti lét szempontjából éppen olyan fontos, mint egy költõ tehetsége. Csokonai esete bizony tanárok és fõként diákok iskolájukat, nemzetüket és egyházukat féltõ közös ügye volt.

Említettük, hogy milyen fontos a tanár tudása és a tanítvány fogadókészsége a tudásra. Valamiképpen ezt a tanár-tanítvány viszonyt az élet rendje szerinti természetes és szükségszerû kapcsolatnak tekinthetjük, mégis a mi esetünkben van ennek egy különleges meghatározottsága. Jézus azt mondta tanítványainak: „Kövess engem!” (Mt 4,19) Ebben van a mi különleges helyzetünk. Ha a görögöket, rómaiakat vagy az ismert egyetemeket tekintjük, a mesterek vagy professzorok kiképezték tanítványaikat, és így õk is mesterekké válhattak, sõt tovább is fejleszthették a tudásukat, észrevehettek másabb és magasabb szintû összefüggéseket, s ez rendben is van. A zsidó tudós rabbik is átadták a szent hagyományt a tanítványoknak, és elhagyva mesterüket, professzorukat, õk maguk is tanítókká válhattak. Jézus is tudja a közhiedelmet Izrael népe körében: „Nem feljebbvaló a tanítvány a mesterénél!” (Mt 10,25) A „kövess engem” hívás azonban mindezektõl lényegesen különbözik. Ez nem tantételekhez való kötõdést jelent, hanem az élõ Jézus Krisztus követését a teljes személyes élet vonatkozásában. Ez viszont érvényes mind a professzorra, mind pedig a tanítványra. Az egész tanár-tanítvány viszony más összefüggésbe kerül ezáltal, s mindkettõre egyformán érvényessé válik a feltámadott Úrhoz való egzisztenciális kapcsolat. Ez nem jelenti azt, hogy a tanár nem gondolkodhat önállóan, vagy nem végezhet szabadon kutató munkát, vagy nem kell most már foglalkoznia az igazság és tévedés szétválasztásával, hanem igenis a jézusi szeretetszabályokra épülõ új élet végtelen szabadságát és vállalását eredményezi a keresztyén ember számára. Ilyen összefüggésben tehát a tanár számára a tanítványokkal szemben sohasem az emberi képesség kifejlesztése lesz a legvégsõ cél, és nem ez határozza meg a tanítványhoz való viszonyt, hanem az, amit érte Jézus Krisztus tett az õ váltságmunkája által. De még a természet kutatásakor sem az a legnagyobb eredmény, hogy megismerhetjük annak törvényeit, hanem az, hogy beleláttunk Isten teremtõi bölcsességébe és elgondolkodhattunk azon, mi lehet a célja Istennek a teremtett mindenséggel. Valahogyan úgy, amint Einstein is rácsodálkozott erre: „A legfantasztikusabb az, hogy a világnak bizonyára van [számunkra is] valami értelme.” A Jézus követése más megvilágításba helyezi a tanár munkáját is, mert bizony taníthatok én „angyalok nyelvén is, de ha szeretet nincsen bennem”, azaz az általam közvetített ismereten vagy tudáson nem sugárzik át Jézus Krisztus követése és szeretete, bizony „semmi vagyok”, nem sokat ér a munkám. A tanár és tanítvány viszonyát immár nem a tekintélyre épülõ emberi szokás vagy hagyomány határozza meg, hanem a krisztusi szeretettörvény minõsíti: „Arról ismerik meg, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok!” Ez az igazi minõsítési követelmény a mi esetünkben, mert errõl lesz felismerhetõ általunk, rólunk Jézus Krisztus. Nagyon jól illik ehhez a jézusi kívánalomhoz egy ószövetségi esemény említése Illés és Elizeus történetébõl. Illés azt mondta Elizeusnak: „Kérj valamit, megteszem, mielõtt elragadnak tõled” (2Kir 2,9). Ekkor a tanítvány ezt kéri a mesterétõl: „Jusson nekem a benned mûködõ lélekbõl kétszeres rész.” A tanítvány Elizeus tulajdonképpen arra a lélekre vágyott, amelyrõl látta, hogy mesterét oly biztosan és hûségesen kapcsolta Istenhez. Ez lenne az igazi tanár-tanítvány viszony, amikor a tanáron valóban látszik az engedelmes istenfélelem. Ez az az új élet és új szemlélet, amelyet Jézus Krisztusban fölfedezhet a tanár és tanítvány együtt.

Végül tudnunk kell, hogy valamennyien csak szolgálunk, ideig-óráig. Ez a szolgálat az, hogy továbbadjuk mindig gazdagabban és magasabb szinten értve Isten kijelentését. Bármennyit is fáradozunk ezért, a cél az volna, hogy eljussunk a krisztusi magaslatig. De nyilván soha nem tudjuk elérni vagy megközelíteni a színrõl színre való látást. Minden tudományunk csak töredékes marad, és ez így lesz minden nemzedék életében. Az egészséges tanári gondolkodás mindig azt reméli, hogy majd a tanítványai tovább és feljebb jutnak a Krisztus titkának megismerésében. Lényegében ebben rejlik tanári, professzori, tudósi hivatásuk titka. Elvezetni a tanítványokat addig a pontig, ahonnan már õk maguk is tovább tudnak menni. Milyen szép Mózes története, aki elvezette népét egészen Kánaán határáig. Akiket odavezetett, a „második nemzedék” volt, a fiatalok. Olykor keményen oktatta õket, haragjában még a két kõtáblát is széttörte. Mert nem akart eltérni Isten útjától. Végül is õ nem ment be az ígéret földjére, de mindent megteremtett ahhoz, hogy a tanítványai, a fiatal Józsué vezetésével eljussanak oda, ahová õ csak vágyott. De ezek a tanítványok már nem kényszerbõl, hanem engedelmességbõl, szolgálatból, az Úr iránti hûségbõl vitték tovább azt az ügyet, amelyet mesterük is képviselt erõs hittel.

Elmélkedésem itt véget is érhet. Láttunk egy sereg tanárt és tanítványt: Mózes ÉS Józsué, Éli fõpap ÉS Sámuel, Jeremiás ÉS Báruk, Illés ÉS Elizeus, Jézus ÉS a Tizenkettõ, Pál ÉS Timótheus, ÉS Barnabás, ÉS Titusz, ÉS Sylvanus, ÉS még megannyian. Immáron mi is ebbe a sorba tartozunk, méghozzá a „Kövess engem!” jézusi hívás alapján. Beállni ebbe a szakadatlan sorba, életünk legsúlyosabb döntése volt és marad.

A tanár és tanítvány viszony örömteli megéléséhez pedig szabad és vidám lelkû hallgatókra is szükség van, meg nyilvánvalóan a tudósi mivoltában tisztelt, emelkedett lelkületû, derûs, szórakozott professzorokra is!

Általános irodalom

Biblikus teológiai szótár, Második kiadás, Róma, 1976.

Bibliai fogalmi szókönyv. Szerk: Kozma Zsolt. Erdélyi Ref. Egyházkerület, Kolozsvár, 1992.

Evangéliumi nevelés – Lélekben és igazságban. Bencés kiadó, Pannonhalma, 1996.

A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. Fõszerk: Benkõ Loránd. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976. 3. köt.

Jegyzetek

1 Vö. Pukánszky Béla – Németh András: Neveléstörténet, Nemzeti Tankönyvkiadó, Kalocsa, 1994. 30–61.

2 Az ókori görög és római világ. Tanulási segédlet középiskolásoknak a történelem tanulásához. Zenemû Nyomda, Bp. 1993. 124–125.

3 Vö. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976. 3. köt. 838–839.

4 Vö. Mádl Ferenc: A professzorok felelõssége. Debreceni Szemle, 1998/2. 180.

5 Goethe: Faust. Második rész, VI. felvonás.

6 Sain Márton: Nincs királyi út! Gondolat, Budapest, 1986. 147.

7 Vö. Mádl Ferenc: A professzorok felelõssége. Debreceni Szemle, 1998/2. 181.

8 Vö. Gyõri L. János: „A mythos magánya” – Észrevételek Csokonai debreceni „kicsapatásának” történetéhez. Debreceni Szemle, 1996/1. 62–78.