Dr. Soós Árpád Vértesdobozon született 1932-ben. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen szerezte elsõ diplomáját 1956-ban történelem szakon, majd a másodikat a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen 1967-ben magyar nyelv és irodalom szakon. Ipartörténetbõl doktorált 1976-ban az ELTE Bölcsészettudományi Karán. Elõbb könyvtárosként dolgozott rövid ideig, majd gimnáziumi tanár lett, és 1992-ben ment nyugállományba. Speciális kutatási területe a magyar államalapítás korszaka.

Soós Árpád

Rákóczi alakja a magyar, az európai és egyetemes történelemben

Történelmi elõzmények

II. Rákóczi Ferenc a 18. század kimagasló történelmi személyisége, akinek híre messze túllépett Magyarország és Közép-Európa földrajzi határain. Õ a honfoglalás után nyolcszáz évvel, középkori történel-münknek nem a Szent Istvánnal kezdõdõ, Hunyadi Mátyással záruló, töretlen állami szuverenitású korszakában volt történelemformáló egyéniség, hanem újkori történelmünknek Szolimánnal és Ferdinánddal kezdõdõ, állami függetlenségünket évszázadokra elveszejtõ korszakában. Az egymással Magyarország fölött osztozkodó török–Habsburg hatalom egyaránt úgy gondolta, hogy külön egyikük sem, csak egymás között felosztva vehetik birto-kukba a Mátyás idején központosított hatalmával élenjáró magyar államnak Európa közepén döntõ szerepet játszó térségét. Az egymás között hosszú távra megosztozó két hatalom, Buda török megszállása után – nyilvánvalóan oszmán diktátumra – azért tartotta három részre szakítva, mert a szuverenitása visszaszerzéséért vérben álló, a várháborúk idején – ha megkésetten is – újra vasba öltözött nemzet a megosztottságából egy kedvezõ pillanatban ismét egységre juthat, és újra cselekvõképes erõként, helyreállt szilárd nemzettudattal vissza is állíthatja régi hatalmát, évezredes államterületi egységét a Kárpát-medencében. Ez az erõs ország Mátyás után egyenesen Mohácsra vezetõ, esztelen államvezetés következtében, valójában magától hullt mindkettõjük ölébe. Igaz, erre a számukra alkalmas, a magyarságra annál végzetesebb pillanatra mindketten régóta – nem tétlenül – vártak.

Rákóczi fellépésének rendelt ideje

Rákóczi a törökkor után lépett színre és adott új, idõszerû, egyben messze elõre mutató történelmi célt hazájának. Szenvedõ tanúja és áldozata volt a Habsburg önkényuralmi berendezkedésnek, amely hatalmát már egész Magyarországra: nemcsak a korábbi török hódoltsági területre, hanem Erdélyre is kiterjesztette, amely szemben a Habsburgok kezére adott királyi országrésszel, százhúsz éven át állami szuverenitásában kevésbé volt korlátozva. Bár nagyon szûk pallón kellett egyensúlyoznia ahhoz, hogy jelentõs nemzetközi események cselekvõ résztvevõje lehessen Báthory István, Bocskay István, Bethlen Gábor, I. Rákóczi György fejedelemsége idején.

Nyomban a török kiverése után (1686) a Habsburgok Európa közepén gyarmatosítóként léptek fel. Pedig hatalmuk kiterjesztését a Kárpát-medencében nem saját erejüknek, hanem annak az európai nemzetközi haderõnek köszönhették, amely – ugyan a töröktõl Nikápolynál vereséget szenvedõ Luxemburgi Zsigmond halála után két és fél századot, a mohácsi katasztrófa után másfél századot késve – végül is felállt, és a török harcokban mindig, így Buda felszabadításában is élenjáró magyar végvári csapatok közremûködésével söpörte ki a törököt az országból.

A keresztény Európa az oszmánok európai terjeszkedése iránt mindaddig tétlen közömbösséget mutatott. Az így keletkezett több évszázados európai történelmi deficitet a Habsburgok kezdettõl arra használták ki, hogy saját ún. örökös tartományaikat, mint Habsburg magánbirtokokat, folyamatosan kiterjesszék eleinte csak közvetlen szomszédos tartományokra, késõbb pedig már nemcsak közép-európai, hanem távolabbi nyugati nemzeti államterületekre is. A Habsburgok ugyanakkor a német birodalmi állam-konglomerátum feudális zûrzavarában jelentõségét vesztett, külsõséges ékszerré, üres jelképpé degradálódott német-római császári koronát végleg magukhoz ragadva, dinasztikus célból arra használták fel, hogy olyan birodalmat tákoljanak össze történeti múltjukban egymástól teljesen elütõ nemzeti államterületekbõl, amely – vágyálmuk szerint – a Habsburg császári dinasztia nemcsak európai hegemóniára, hanem egyenesen világuralomra hivatott hatalmi központja lesz, szemben a francia Valois-Bourbon királyi házzal. Híven fejezte ki ezt a 15. század második felében, a III. Frigyes osztrák császárt legyõzõ Hunyadi Mátyás uralkodása idején az öt magánhangzóból fabrikált pentagramjuk: AEIOU = Austria Erit In Orbe Ultima, vagy Alles Erdreich Ist Österreich Untertan, magyarul: Minden föld Ausztriának lesz alávetve.

A tûrhetetlen Habsburg-önkényuralom

Az oszmán hatalom helyébe lépõ Habsburg uralom a Kárpát-medencében a török harács-adórendszert túlszárnyalva szipolyozta ki a – lakosság száma és fõleg gazdasági teljesítménye tekintetében – lepusztult országot. I. Lipót új adók kivetése, a végvári vitézek szélnek eresztése, minden megyében megszálló zsoldos csapatok állomásoztatása, törvénytelen rekvirálások közben mindenekelõtt a magyar alkotmányosság eltörlésével kezdte meg önkényuralmi állami berendezkedését. Az újkorban a nemzet szinte egyetlen és legfõbb pillérét: a hosszú küzdelmek árán kivívott vallásszabadságot református-evangélikus papok gályarabságra vetésével számolta fel. A protestantizmus teljes kiirtását tûzte ki célul.

A százötven évig fennállt oszmán–Habsburg-uralom alatt – a török ismétlõdõ támadásait feltartóztató várháborúk és a protestáns erdélyi fejedelmek által vallásszabadságért Habsburg-önkény ellen folytatott fegyveres harcok szüntelen kétfrontos szabadságküzdelmében – egy sok vért vesztett, kétszeresen kiszipolyozott ország kényszerült arra, hogy 1703-ban, nyolc évig tartó, az egész nemzetet harcba szólító függetlenségi háborút indítson puszta fennmaradásáért. Rákóczi a háború megszervezésének és vezetésének kezdetben nem vagy inkább vonakodva vállalt óriás terhét – látva hazája siralmas helyzetét – végül is hazafiúi megindultságában magára vette. Döntésébe érthetõen személyes családi okok is belejátszottak, hiszen anyai felmenõje volt Zrínyi Miklós, aki sikeresen kezdte meg 1664-ben a török kiverését az országból, ezért I. Lipót félreállította. Ennek utána a külföldön is jól ismert hadvezér és költõ még abban az évben „vadkan áldozata lett”. Zrínyi Péter pedig anyai nagyapja volt, akit I. Lipót vérpadra küldött.

Keresztény meggyõzõdésbõl, nemzeti becsület és önérzet belsõ parancsára állt élére a küzdelemnek, amikor a Habsburg-dinasztia „hódító jogon” végsõkig kizsákmányoló önkényuralma ellen a zendülés lángja Északkelet-Magyarországon a nép soraiban fellobbant. A gyarmatosító önkény elleni felzúdulás, a végsõ elkeseredés az egész országban, felekezeti különbség nélkül jobbágy-paraszttól fõúrig minden társadalmi rétegre kiterjedt, kivéve a nemzetidegen aulikus arisztokraták szûk csoportját, sõt a nemzetiségi lakosokra is átterjedt a dél-magyarországi határvidék kivételével, ahova a Habsburg-hatalom – úgymond – a rebellis magyarok féken tartására szerbeket telepített be.

Rákóczi függetlenségi háborújának alkotmányos alapja

Két országgyûlés: Erdélyben az 1704. évi gyulafehérvári, az anyaországban pedig az 1705. évi szécsényi országgyûlés adott Rákóczinak alkotmányos alapot a háború megszervezésére és vezetésére. Az elõbbi fejedelemmé választotta, az utóbbi, amely a háborúban részt vevõ minden társadalmi réteg és csoport egymással szövetkezett nemzetgyûlésévé alakult át, szövetségi elnökévé választotta az Erdélyben már fejedelemmé választott Rákóczit, akinek az ereiben nemcsak a Habsburgok legkérlelhetetlenebb ellenfelének, I. Rákóczi Györgynek, hanem a nagy, fejedelmi elõd, egyben Lengyelország legnagyobb királya: Báthory István vére is csörgedezett.

A szécsényi országgyûlés a szövetségi alapokmány elkészítése után az ország minden törvényes jogának helyreállítására nemcsak a hadügyek irányításával bízta meg. Rákóczi már közvetlenül zászlóbontása után a magyar hadügy fejlesztésében jelentõs lépést tett elõre, amikor talpra állította nem kis részben saját birtokai jövedelmébõl azt a nagy részben már reguláris népi nemzeti haderõt, amelyet fél századdal korábban törökverõ nagybátyja, Zrínyi Miklós a teljes magyar állami szuverenitás helyreállítása legfõbb biztosítékaként jelölt meg. A szécsényi nemzetgyûlés a törvényhozási, egyházi és politikai ügyek vitelével is meghatalmazta. Az egri prépost kezébe letéve az elõírt esküt, a honfoglaló Árpád pajzsra emeléséhez hasonlóan, kürtök háromszoros megzendítése és dobok pergése közt Rákóczit két hadvezértársa kétszer a magasba emelte. Az ügyek vezetésére egy 21 tagú bizottságot (szenátust) és egy szûkebb, elsõsorban pénzügyekkel foglalkozó kabinetet (gazdasági tanácsot) rendeltek mellé.

A szécsényi országgyûlés legelõször is a vallási kérdés rendezésére hozott – európai szempontból is történelmi jelentõségû – törvényt, amely a három bevett vallásfelekezet között a kormánytól függetlenül, népi szükséglet alapján megállapított, a vallás gyakorlásában igazságos és méltányos elvet emelt törvényerõre. A gyûlés szintén törvénybe foglalva, Rákóczit a Habsburgokkal kezdett, majd angol és holland diplomáciai közvetítéssel folytatódott béketárgyalások vitelére is felhatalmazta. Amikor azonban a béketárgyalások megfeneklettek, mert a császári hadvezetés a fegyverszünetet rendre megszegte, mindenekelõtt pedig amiért I. Lipót az egész ország birtokába alkotmányellenesen helyezte magát, Rákóczi nyilvánvalóvá tette, hogy a trón alkotmányosan nem a császárt, hanem csak egyedül õt illetheti meg. Rákóczi azonban arra az esetre, ha a császár is ugyanazt teszi, le is mondott volna róla, hogy ezzel helyreállítsa a magyar országgyûlés alkotmányos jogát a magyar trón betöltésére. Ezt ugyanis I. Lipót Buda felszabadulása után a Habsburg-dinasztia örökössé tétele érdekében azonnal császári önkénnyel megsemmisítette.

A korábban kuruc gyõzelmekkel, késõbb váltakozó sikerrel folyó, a szemben álló feleket egyaránt kimerítõ hadi események idõközben a nyugat-európai csatatereken felszabaduló császári csapatok javára változtak, és a Habsburgok hadvezetése egyre brutálisabb eszközökhöz nyúlt. Ez az, ami lehetetlenné tette a magyar részrõl korábban Rákóczi által kezdeményezett és kitartóan vezetett béketárgyalások továbbfolytatását. Ezért az 1707-ben Marosvásárhelyen összeülõ erdélyi országgyûlés, tudva arról, hogy a két évvel korábbi szécsényi szövetségi nemzetgyûlés Rákóczit szövetségi elnökké választotta, ezúttal ki-mondottan a Habsburgok ellen iktatta be alkotmányosan, a hagyományos formák szerint erdélyi fejedelmi székébe. Ugyanakkor – párhuzamosan – az Ónodra összegyûlt 1707. évi magyarországi országgyûlés törvényben mondta ki a Habsburg I. József trónfosztását, és ünnepélyesen fogadta az erélyi országgyûlés követeit, hogy törvénybe iktassa az anyaország és Erdély szövetségét.

Rákóczi életáldozata nemzete független jövõjének oltárán

A katolikus hitben nevelkedett Rákóczi az ország legnagyobb és leggazdagabb birtokosaként, fõúri családi életét, országrész nagyságú birtokait áldozta fel az újkori Európában mindmáig legnagyobb függetlenségi küzdelem oltárán, amely nemcsak a század végi amerikai függetlenségi háború, hanem majdan az 1848-as forradalmak idején megalakuló független magyar polgári állam önvédelmi háborúja szükségszerûségét is elõrevetítette. Bár a háború – mindenekfölött külsõ okok miatt – az egykori abszolút nemzeti szuverenitáson alapuló nemzeti függetlenségünk helyreállítását nem érhette el, a Habsburg-hatalomnak mégis le kellett mondania legfõbb céljáról, melyet Csehországgal szemben a fehérhegyi csata után érvényesíteni tudott azáltal, hogy a cseh államot háromszáz évre beolvasztotta az osztrák örökös tartományokba. Magyarországot a Rákóczi-szabadságharc után, éppen annak következtében nem tudta örökös tartományi státusba süllyeszteni. A honfoglalás idejéig visszanyúló magyar közjogi rendszert és alkotmányos jogrendet, az örökös tartományoktól különálló Magyarország belsõ állami önrendelkezését – a cseh precedens ellenére – nem tudta megsemmisíteni.

A nagy kivétel Erdély volt, amelyet I. Lipót a magyar történelem legsúlyosabb – a trianoni katasztrófára vezetõ – alkotmánytiprásával kivett a magyar korona fennhatósága alól, és látszatönállósággal, hangzatos, ún. nagyfejedelmi címen, a valóságban kormányzóságként önkényesen közvetlen császári hatalma alá rendelt, lényegében a dinasztia egy újabb örökös tartományává tett. Rákóczi nem véletlenül éppen Erdély miatt utasította el a béketárgyalások császári feltételeit.

A gyarmattartó „protestáns” brit és a „katolikus” gall Európa azonban úgy döntött, hogy nem tekinti saját érdekének az oszmánok és a Habsburgok által Hunyadi Mátyás halála után felrúgott európai hatalmi egyensúly helyreállítását. Ahhoz éppen egyedül csak a magyar állam teljes szuverenitása helyreállításának diplomáciai elismerésén át vezethetett út. Erre elsõsorban a két egymással rivalizáló atlanti ország: Anglia és Franciaország nem volt hajlandó.

Rákóczi franciaországi emigrációja után, keresztény hitében szerzetesként elmélyülve ezért kényszerült felvenni a rodostói keresztet, és utasította vissza törökországi számûzetésében a felajánlott gondtalan személyes létezés lehetõségét a farizeus „keresztény Európában”. A Habsburg császár ugyanis azt ígérete, nemcsak teljes körû amnesztiában részesíti birtokai teljes visszaadásával, hanem „német birodalmi hercegi címmel” legmagasabb rangú fõúri életet biztosít számára, ha Rákóczi hajlandó letenni kezébe a hûségesküt. Mindezt azok után ígérte, hogy – mint tudjuk – az ifjú Rákóczinak (Zrínyi Péter unokájaként) ugyanabból a börtönzárkából kellett szökve menekülnie, ahonnan harminc évvel korábban I. Lipót a nagyapját vérpadra küldte.

Rákóczi egyetemes érvényû történelmi személyisége

A személyes hasznát soha nem keresõ, annál inkább nemzete javát minden módon szolgálni törekvõ Rákóczi választása Rodostó mellett a „birodalmi hercegséggel” szemben egyértelmûvé tette mindenki számára a császári ígéretek igazi rugóit, és azt is, hogy Rákóczi az isteni igazságra, nem pedig az emberi hitványságra tett esküt, amikor felemelte a nemzeti szabadság zászlaját. A keresztény hitén alapuló kuruc függetlenségi háború vállalását élethosszig tartó számûzetése árán is nem Szekfû Gyula erkölcsi lamentációja igazolja hitelesen az utókor elõtt, hanem egy újkori zsoltárszerzõ sora hitelesíti máig ható érvénnyel: „…azok pironkodjanak, akik hitetlenül élnek”.

Szekfû Gyula Rákóczit a történelem nem releváns személyiségének, egyenesen történelmi deficitet produkáló, bár nem erkölcsileg (ez ugyanis a mélyen hívõ keresztény Rákóczi esetében eleve kizárt volt), de politikailag bukott politikusnak állította be. Különösen erdélyi fejedelmi méltóságához, Erdély önállóságához való intranzigens ragaszkodása fölött tört pálcát, pedig kétszáz évi távlatból visszatekintve tudta, hogy a történelem Rákóczi elõrelátó politikáját igazolta. Elmarasztaló Rákóczi-értékelését – egyébként ezt a kortársi történelmi közgondolkodás egyöntetûen elítélte – úgy törekedett késõbb szalonképessé tenni a magyar közvélemény elõtt, hogy Rákóczi Habsburg ellenfeleinek, elsõsorban I. Lipótnak a kisstílûségét, korlátoltságát, hungarofób tanácsadóitól, köztük nem utolsósorban éppen Kollonicstól való függését is felemlítette. Szerinte ez utóbbi vette rá a császárt arra, hogy „Magyarországot elõször fogollyá, azután koldussá, és végül katolikussá tegye”. Szekfû I. Lipótot elsõsorban nem önkényuralma miatt kárhoztatta, hanem azért – nem kis cinizmussal –, mert ádáz császári riválisként a Napkirály, XIV. Lajos abszolutisztikus államrendszerét kétbalkezesen akarta átültetni a maga osztrák központú feudális birodalmába. Ez – mint már utaltunk rá – több, azelõtt önálló, az osztrák örökös tartományoknál – közjogilag, az állami élet fejlettsége tekintetében – összehasonlíthatatlanul elõrehaladottabb, nyugati színvonalú nemzeti entitásból állt. Köztük éppen a legjelentõsebb államot: Magyarországot – mint köztudott – éppen a török, illetve Habsburg uralom tartóztatta fel európai fejlõdésében a 17–18. században, nem utolsósorban azáltal, hogy a Bethlen Gábor és I. Rákóczi György idején virágzó késõ reneszánsz és korai barokk kultúrájú, a merkantilista gazdasági elvet követõ protestáns Erdélyt, kiszakítva az anyaország testébõl, ún. osztrák örökös tartományi státusba süllyesztette le.

II. Rákóczi Ferenc az újkor második felében, a – történeti irodalmunkban „felvilágosodás” jelzõvel kiemelt – 18. század elsõ évtizedében fellépve formálta nem csak a magyar történeti nemzettudatot. Európai dimenzióban is kiemelkedõ történelmi személyisége formailag talán a középkor kimagasló magyar uralkodóival: Árpáddal, Szent Istvánnal, Hunyadi Mátyással állítja egy sorba. Néphez közeli embersége, korszerû politikájának és diplomáciájának tartalmi jegyei viszont már inkább a kései újkor jeles államférfiúi közé emeli annak ellenére is, hogy õ – a maga történelmi mércéje szerint – nem érhette el kitûzött gyakorlati célját: a teljes magyar állami szuverenitás helyreállítását. Talán ha a szécsényi nemzetgyûlés nem „elnöknek”, hanem a kortársi Európának még inkább megfelelõ „alkotmányos nemzeti királynak” választotta volna meg Rákóczit, mint 1457-ben a budai vár alatt összesereglett országgyûlés Mátyás királyt, akkor a nyolc éves kuruc függetlenségi háború bizonyára nem törökországi számkivetésével végzõdött volna. Nemzeti királyi minõségben nagyobb valószínûséggel érhette volna el Magyarország egykori szuverenitásának diplomáciai elismerését Európa újkori hatalmai részérõl.

Az azonban, hogy Rákóczi nem nemzeti történelmünk fénykorában, hanem nemzeti függetlenségünk 1526-beli eleste után egy olyan korszakban lépett fel, amely az európai történelemre – nemcsak magyar történeti vonatkozásban – sötét árnyékot vetett, államférfiúi érdemét, történeti szerepét nem teszi csökkent értékûvé. Rákóczi korszakalkotó történelmi tettet vitt végbe azzal, hogy kibontotta az állami függetlenség zászlaját, még ha eredményei csak hosszabb történeti távon, egy-két nemzedék múlva váltak is általános érvényûvé: a 18. század végén és a 19. század elsõ felében. Rákóczi a Cum deo pro patria et libertate program jegyében bontotta ki zászlaját: a nemzeti fejlõdés szabadságának, egyidejûleg a nemzetek közötti szolidaritásnak az eszméje máig õrzi tiszta fényét.

Rákóczit méltán vethetjük össze nemcsak középkori nagyjainkkal, hanem halála után száz évvel, a polgári korban színre lépett Kossuth Lajossal is, akinek a hírneve már Európa földrajzi határain is túllépett. Nagy államférfiúi tettéért: a Közép-Duna völgyében a független, demokratikus, nemzeti, polgári fejlõdés megalapozásáért az Amerikai Egyesült Államokban hatalmas tömegek, a kongresszus és a szenátus egyaránt ünnepelte, bár Európa akkori „hatalmasai” miatt szintén csak emigránsként. Mindenesetre nemzeti fennmaradásunk az új- és legújabb korban – végvári vitézekkel, kuruc huszárokkal és 1848–49-es honvédekkel a történelmi háttérben – elsõsorban Rákóczi és Kossuth messze kimagasló államférfiúi nagyságának köszönhetõ. Mindketten a mának is példával szolgálnak a nemzeti egységteremtésben és egyidejûleg a nemzetek közötti szolidaritás hajthatatlan szorgalmazásában. Lángelméjüket megindító erõvel máig õrzik népdalaink és nemzeti költészetünk, a magyar és európai zeneköltészet a vidám kuruc dalokban, szomorú Rákóczi-kesergõkben, Berlioz Rákóczi-indulójában, a lelkesítõ Kossuth-nótákban, 1945-ben az amerikai emigrációban meghalt Bartók 20. század elején komponált Kossuth-szimfóniájában.

Készült az MRE Doktorok Kollégiuma irodalmi szekcióülésére (bõvített változat).