Czirják Árpád Temesváron született 1980-ban, Marosvásárhelyen érettségizett, az itteni színmûvészeti egyetem dramaturgia szakán diplomázott, jelenleg a kolozsvári tudományegyetemen a kultúrfilozófia és elõadómûvészetek magiszteri hallgatója. Folyóiratokban, internetes portálokon, egyéb kiadványokban közölt változatos mûfajú írásokat, dolgozatokat.

Czirják Árpád

Kirándulás, kisvasúttal

Az állomás szuronyos-rácsos kerítéssel bekerített épületét úgy harmincfõs diáksereg ébredezõ ricsaja lepte el, akárcsak az egyetlen mûködõképes jegypénztár „minnyá gyüvök” feliratú sötét kis ablakát, amely csak az utolsó tíz percben volt hajlandó kegyes méltósággal kinyitni. Bentrõl álmos és unott negyvenes nõ holdvilág tekintettel kezdi nézni a tekergõzõ diáksort, amely éppen munkára fogná csekélyke pénzbevételhez juttatva. Türelmesen várunk, sõt, mi több: a pénztárosnõ csodálkozását is viszonozzuk.

Bizony utaznak az emberek, legtöbbjük persze jegy nélkül. Nincs aprópénzük, ahogy adófizetõ morál sincs. Mintha ingyen járna! Persze mi nem tartozunk közéjük. Van lelkiismeretünk – másokkal ellentétben nem csak hébe-hóba.

Félárú jegyet veszünk, ki-ki magának, a visszajárótól az ügyintézés gondtalanná tétele érdekében durcás mosollyal eltekintünk, itt így illik. Aztán sietõsen kiállunk a vágányokhoz. De hol a kisvasút? – fordulunk osztályfõnökünkhöz, aki hamiskás mosollyal közli: már két hete informálódott az ügyben. Az eldugott kis állomást a tehervonatok ki- és berakodására használatos placc mögött, egy tízemeletes tömbháztól néhány méterre, a hûtõgyár hátsó kerítését súrolva, mondhatnánk, „ahajt” helyezték el.

Pezsdítõ látvány fogad. Közülünk többen most látunk elõször igazi kisvasutat. A Somos-tetõn mûködõ egykori pionírvasút ma a helyi önkormányzaté, pályája, mint egy madártávlatból észak–déli irányba elnyújtott kígyó, játékszernek tûnik emellett. Az traktormotorral mûködik, lánccal, nincsenek fékek, a kerekek küllõsek, az utastér oldala nyitott, fújja a szél minden irányból. Itt viszont minden valóságos, olyan, mint az igazi vasút, csak kicsiben.

Csomagmegõrzõ nincs, de ott van az ülések fölött a megszokott rácsos csomagtartó. Nincs elsõ osztály és resti sincs, nem mintha szükségünk lenne rá. Nem vagyunk mi (még) kopaszodó, pocakosodó menedzserek. A szexre viszont éhesek! Van viszont vécé, spriccelõ folyóvíz, és tiszta a tükör. A bejárati ajtó fölött annak rendje és módja szerint szükség esetén mûködõképes vészfék, alatta vadiúj tûzoltópalack piroslik. Még a fûtõtestek is ott vannak az ablakok alatt. Emberi léptékû minden. Kisvasút, de nem törpéknek való!

Az utastérben viszonylag tisztaság van, elég kényelmes, olyan meglehetõsen „kokott-kopott”, nem fapados. Meglepõ, de a mendemondák ellenére nem az elmaradottság, hanem valamiféle normalitás tapasztalható itt. Leülök, kinyújtom a lábam, az ablakpárkányra könyöklök. Kora õsz van, az ablaküvegek bepárásodtak, kissé hûvös a reggeli levegõ. Már vége a nyárnak, a falevelek susogva hullnak az avarra, csókák kárognak az égen, olyan adys ez a hangulat.

A piros dízelmozdonyból és a tíz II. osztályú kocsiból álló szerelvényen technikai adatok díszelegnek: mozdonyszín/fûtõház meg honállomás, féktávolság meg Vmax = 50 km/h stb., és minden ajtó mellett cserélhetõ táblácska, fehér alapon fekete betûkkel: Marosvásárhely–Szováta, a táblákról pattogzik le a festék, dúl a nosztalgia. Pedig ez nem is élményvasút!

A mozdony régóta duruzsol egymagában, öreg sportolóként melegíti vénhedt tagjait, friss nyugdíjasként talán már útra kész. Mat-fizesek vagyunk, máris számolni kezdünk: mikor érünk Szovátára? Úgy 4 óra múlva, írja a menetrend, amire némi malíciával hivatkozik oszink, s ébredezve rábólint delirium tremensébõl nehézkesen ocsúdó, meghökkent, látóterünk kicsit homályos világában csoszogva felbukkanó kalauzunk is. Pedig balneáris lokációnk légvonalban kalkulálva alig 40 km sincs, s a természet adta domborzati formákat figyelembe véve megkonstruált vasútvonal longevitása ennek majdnem a duplája, úgy 75 km. A vonat átlagsebessége tehát nem haladja meg majd a 30-at.

Még hallatszik a hangosbemondó figyelmeztetése, amikor az egyenruhás állomásfõnök a magasba emeli a zöld tárcsát; erre sárga zászlót lenget az utolsó kocsiból kikandikáló, éles és erõs futballbírói sípszót hallató kalauzunk. Válaszként a mozdony is határozottan füttyent, s végül elindulunk.

Magunk mögött hagyjuk a holtvágányon készülõdõ mezõméhesi és lekencei járatokat, s a kézi irányítású váltókon átcsusszanva a mechanikus kijárati jelzõ szabad utat mutató, felfelé irányuló karja mellett is elhaladunk. Nagyapám egykor a MÁV-nál dolgozott, onnan is ment nyugdíjba; a vasúti jelzéseket mind tõle tudom, már reflexbõl, mint profi mozdonyvezetõ.

Jobboldalt üzemanyag-szállító teherautók vasúti tartálykocsikból fejtik át a fekete aranyat. A „normál” vasút mellett, azzal párhuzamosan, bizonyos fokú megállapodott sebességgel és figyelemre méltó döcögéssel haladunk távoli célpontunk, a valamikor világhírû, mára már kopottas fürdõváros felé.

Lassan, vánszorogva halad a kisvonat, sebessége 50 alatti. Bonyolultnak tûnõ, de mégis pofonegyszerû sebességképletekkel számoljuk ki a lassúságból származó megspórolt idõnyereségünket. Szép kis összegecskéket kapunk, melyeket mindenféle Nobel-díj-jelölésre való tekintet nélkül, tér-idõ-determinációs faktorokból profitkalkulált szimulációs summabónusz-fraktált additív reaktanciának nevezünk el. Aztán eszünkbe jut Kafkának a Kastélya, mint eme abszurd realitás kikerülhetetlen jelenvalósága.

Mindkét oldalon veszteglõ tehervonatok, elhagyatott gõzmozdonyok és forgalomból kivont rozsdásodó szerelvények láthatók, itt-ott álmosan pislákoló petróleumlámpák bakterházakból kiszûrõdõ fénye látszik. Jobbra valami raktárak bizonytalan körvonalai, hátsó kerítései, odébb a csõd szélén álló cukor-, illetve kenyérgyár. Balra illegálisan felépített garázsok falát súrolja már-már a serényen döcögõ kisvonat. Van, ahol még a vasúti töltésbe is belemart egy-egy merész kotrógép. Néhány, a vasúti töltésre felhajtott személygépkocsinak félre kell húznia, hogy elhaladhassunk mellettük. Mindenütt töméntelen szemét. Következik néhány ipari vágány, melyek kétséges kinézetû üzemek, a valamikori eszme dics-hõ vállalkozásainak immár kétségtelenül szétlopott udvaraira, szétszedett, düledezõ raktárhelyiségeikhez vezetnek. Felszámolásra váró, elhagyatott rozsdatelepek ezek. Degradatio benevolente! Még a Balkánon vagyunk, s nemcsak geográfiailag.

A Termés úti átkelõnél török kamion állja utunkat. A kamion vezetõfülkéjének ajtaja tárva-nyitva nyikorog, közel-keleti hastáncmuzsika kígyózva tekergõzik bent. Kis idõ elteltével a sofõr is elõkerül, mégpedig igen komótosan, nyitott sliccel. Trottyos gatyáján vakaródzó karmokkal igazít, s mintha mi sem történt volna, a legtisztább lelkiismerettel kormányhoz ül és továbbhajt.

Permutált percmutatóinkat lessük, midõn a vegyi kombinát, hírhedt, hátralevõ éveit számláló mûtrágyatermelõ komplexum zörgõ relikviáinak bûzös ködébe kezdünk beburkolódzni. Ilyenkor elõkerül ócska, de tájainkon még mindig igen-igen idõ- és korszerû kimikálés mitologémikus toposzunk, a „színtelen, szagtalan, sárga, büdös, gáz”. Mûködik ez, kérem, mint a kacagó kaczagányos karikacsapás!

Elsõ megállónk a város széle. Minimálbéres, éhes, mosdatlan, a munkaidõ megkezdése elõtt már félrészeg munkások kászálódnak le a szerelvényrõl. Az az érzésem, csak mi maradtunk a vonaton. Milyen hosszúra nyúlt számukra ez a rövid út! Kis idõbe még beletelik, amíg a zsúfoltság érzésétõl megszabadulunk-fellélegzünk, bár ez a mi utunknak még tizedét sem jelentette.

Maroskeresztúr vasútállomása stílusosan a Marosvásárhely déli pályaudvar nevet viseli, ez a gigantikus diktátor grandomán projektjeinek egyik maradványa: ide akarta költöztetni Marosvásárhely személyi forgalmú vasútállomását. A nagy beruházás nyomai ma is láthatók: a kihasználatlan buszplacc, no meg a fényjelzõkkel és automata váltókkal modernizált vasút. Egyik osztálytársunk errefelé lakik, itt száll fel, s mivel õ sem tudja, hol a megálló, egy darabig izzadva kell lihegnie a vonat után. Nem kési le. Az 1,70-es lánynak gazellaszerû, szépen ívelt lába van, õ Isten zseniális teremtménye, nem véletlenül hívják Vadnak.

Ahogy balra kanyarodva megyünk ki az állomásból, látjuk a kisvasút jobbra leágazó mezõségi szárnyát, ahogy elõbb a normál vasutat keresztezi, majd átszeli a legendás, de ejsze tán már fél évszázada folyamatosan szennyezett Maros folyó vizét, melybõl ideiglenes eleganciával a rákok egyelõre kiköltözni méltóztattak. Villámgyorsan húz el mellettünk a megtáltosodott paripa, az Ady Endre nemzetközi IC.

Az E 60-as, (Kolozsvár–Nagyvárad–Szolnokon keresztül) Budapestre vezetõ országútnál ismét megállásra kényszerülünk. Leszáll a kalauz, leengedi a sorompót, áthaladunk, megint megállunk. A kalauz is átfut a leeresztett sorompók között, majd a túloldalt felemeli a másik sorompót, s visszaszáll. Továbbmegyünk. Lassan rákanyarodunk a Nyárád mentére. A kalauz végül munkaköri kötelességének eleget téve kezeli a mi jegyeinket is. A kisvasút régi térképeken nézve északkelet–délnyugati irányban egy igencsak megnyújtott S alakban kanyarog. Kis falvak, kis megállók, elhagyatott-kirabolt-omladozó várótermek. Egyszerû falusi emberek Nyárádszeredába igyekeznek a vásárba, így nevezik a hétvégi piacot. Õk sem vesznek jegyet, pedig a vonat mindig is a legolcsóbb.

Kettõn áll a vásár: a kalauztól kellene kérniük, annak meg szó nélkül adnia a bilétát. De lyukas az õ zsebe is, kihullik minden súlyos érme belõle. Inkább a jegy árának a felét kezébe nyomják. Ha meggyûjti a sok kis aprót, szép összeg kerekedik ki belõle.

Néhol csak a mezõ közepén viharverten, helyérõl kifordulót, vandál módon meggörbített és elrozsdásodott, olvashatatlan tábla jelzi a távoli házak által alkotott település nevét. Ismét a megsárgult tér-képhez folyamodunk koordinátáink induktív és deduktív, explicit és implicit, egzakt egzaltált, ex-aktált potenciális szatelit-meghatározására. Ákosfalva már állomás, de kijáratánál az E 60-as, Bukarestbe vezetõ országútnál ugyanaz a már jól ismert sorompó-sztori. Egy külföldi, fekete luxus-limóból sötét napszemüveges yuppie-menedzser-fickó, bróker-csávó lép ki. Szûzfehér ing, koromfekete nyakkendõ, lakkcipõ, márkás cuccok. A számunkra még elérhetetlen világ apró, jelentéktelen, elhanyagolható kellékei. És süni-tüsi-frizu, Prodigy-s haj. Csodálkozik nagyon, de komoly arcot vág, mint ahogy Déry Tibor lovai. Vakítva villogtatja blitzét, több pillanatfelvételt is megörökít szûkebb transz-szilván pátriárkánk lokális tradícióinak archetipikus muzealitásából. Hírünk messze földre elszáll, nemes arroganciával öregbítve arisztokrata-imidzsünk presztízs-rezonanciáját.

Ablakon hajolunk ki, de azt is hamar megunjuk. Az erre-arra jobbra-balra erõsen dülöngélõ, tán ily módon már életveszélyes vonatnak sem sebessége, sem kedve a sietségre. Minek annyit erõlködni? Lassan járj: tovább érsz: ez a szép ész! Itt nincsenek éles kanyarokat követõ, alagút kijáratánál sûrû-lombos magas bokor mögül hirtelen felbukkanó, villódzó jelzõlámpák, a mellettünk könnyed szusszanással elseprõ nemzetközi gyorsvonatok Kolozsvár, Kocsárd vagy Segesvár és Kõhalom felé, meg EuroNightok... Milyen reflexekkel kell rendelkeznie egy mozdonyvezetõnek! Hja, kérem, 100 km/h fölött az idõ is bepörög, s nem áll meg egykönnyen az ember, fõleg nem teli rakománnyal és lejtõn!

Egy vonattal sem találkozunk, se szembõl, se hátulról, sem félrehúzva-vesztegelve. Nincs egy elhagyatott kocsi sem a mellékvágányokon, mindent behúztak már a végállomásra, a kocsiszínbe. Érezni: valami itt most nagyon készülõdik, a nullifikációs origó misztifikálódó mumifikálás minimalizált, macsómentes mizanszcenjének önfelszámolásosan visszavonhatatlan dramaturgiája! Teherszállítás sincs, régóta már, pedig a cukorgyár udvarára is kisvasút is vezet. A termõföldeken viszont nemigen látni cukorrépát, hacsak nem a cigány anorexiás gebe-lovának zabpelyhes pofájában.

De hopp! Lemaradt osztálytársunk személygépkocsival üldöz minket, roggyant lószekereknek meg gi-gágogó libáknak alkalmatos földúton. El-eltûnik, fel-felbukkan: gödrös nagyon az út. Porfellegbe burkolódzik. Valahogy utolér, megelõz, ma már (egyelõre még csak papíron) várossá vált jelentõs centrumban, Bocskai kisfalujában, Nyárádszeredában. Dolcsimilkós apukája komótosan szivarra gyújt, elõre integet az állomásba befutó pöfögõ kisvonatnak, széttárt lábakkal, azon golyóit szétmorzsoló feszülõ farmerben, mint egy kóboj-vasutas, éppen csak a sárga zászló hiányzik a kezébõl!

Aztán ismét utascsere következik. A vidéki emberek jellegzetessége a nagy erõfeszítéssel felpréselt-betuszkolt csomag-tömkelegben rejlik (plusz hagyma, karéj kenyér és szalonna, néminemû olcsó szesszel megspékelve). Igen karcsú haut couture-ös topmodellek 50 centire is lefogyasztott dereka kerül így préselt tuszkolás alá, fájdalmas, de gyönyörûen karcsúsító fûzõk szorításába. Hajh, éles szemek tekintete elõl rejteni kell a plusz kilókat nyomó bájosan bajos hájat!

Búzaháza kétszeresen is ismerõs, két nyáron is táboroztam volt. Elõször a Vártemplom keresztény kisközösségével, majd a cserkésszé avatni akaró sulihaverekkel. Állatvilágunk gazdag változatosságáról, variált diverzifikálásáról kezd tanúbizonyságot tenni, s ha a Nyárád-torkolati Murokországot elhagyva most a nemzeti eledelt szolgáltató kukoricások között kocorogva döcörgünk, szép lassan kezd a kisvasút a bal hegyoldal felé dörgölõdzve húzódni. De elõbb átkelünk a Nyárádon, a folyó jobb party-jára. Alig 15 km/h-val, mert annyira régi a vashíd, szegecsei minden egyes áthaladásnál lazulnak. De a sebességkorlátozások amúgy is lépten-nyomon jelen vannak, mert senki nem fog éppen most a kisvasútra pénzt szánni.

A túlsó parton huszonéves pár tüzes pásztorórán vesz részt, szeretkeznek. Isten vigyorog valahol, félrészegen megbújva egy bokorban. Óh, hány taktust kell szegénykémnek végigkukkolnia! Arrébb meztelen cigánypurdék sivításával kel hangversenyre a mozdonyi víg füttyszó-komédia. Gyõztesként mégiscsak õ kerül ki: tovább bírja, mind erõsségben, mind visszhangban. A környezetébõl impozánsan kimagasló híd déli oldalának védõkorlátján frissen felborzolt perzsaszõnyegekrõl csepeg a barna kimikálés szappanylé. Napfény szárítja õket, ugyanazok a napsugarak, melyek Nyárádremete ügyes kis állomását elhagyva, a vármezõi holtvágányon ottfelejtett, örök álmukat pihenõ rozsdás gõzmozdony-környezetben magyar Playboyba fotózó félmeztelen lányok glamúros gamin-típusú csinibaba fehér testbõrét, fokhagyma-popsijukat, kivillanó (anyaszült meztelenre epiláltatott) kispéjüket csiklandozza.

Még mindig karcsú lányok kerestetnek, ezért kapunk az alkalmon, mi, mindig is merészebb tuti-profi srácok, s behálózzuk osztályunk állítólagos topmodelljét, kit még suliorvosunk is annyira megcsodált évkezdéskor a megméretkezés alkalmából. Fasza oszink, meg még néhány tanár farka is annak rendje s módja szerint kellemesen feláll, néha majd szétreped, ha kihívják felelni a táblához. Nem olyan könnyû az impotencia, hejh! Most sportos kis shortban mutatja kívánatosan domboruló hajlatait, nem-euklideszi, de biz Bolyai–Lobacsevszkij-féle egyenleteket körülíró idomait. Néha egy-egy felszabadultabb buli alkalmával annyira képes dobni magát, hogy az illetlenül mocskos tapizást is forrón megengedi. Ördög-angyal õ, isteni nimfomániás-gyanús. Már akinek! Tehát õt kezdjük el kormozni, mígnem karmaink közé nem kerül: õt kéne fotóztassuk, csak mi nem vagyunk fotónyûvészek. Ezt kikerülhetetlen tragédiaként kell megélnünk, ismételten többször is, újra meg újra felfokozva.

No, elõször enyhén, majd egyre érezhetõbben emelkedni kezd a kisvasút; lassul a menet, hangoskodik a mozdony, utunk a fenyõerdõ szélén tekereg a felfelé ívelõ kanyargós pályán. Igen, óh, a mitikus fenyõ, a brádfa csángóul, mely sziklába kapaszkodik, sokat él: kitart és megmarad. Itt már kárpáti brummogó barna barátunk, a dörmögõ medve is tisztes távolból képviselteti néha magát. Tiszta legalitásban orvul kilõtt barátait keresi. Fél a motor zuborgó hangjától, akárcsak a feléje lassan közeledõ ismeretlen monstrumtól, mint az égõ tûztõl. Farkas vonít, róka szökken, a nyúl meg megijedve gyorsan eliszkol.

A lassulást érzékelve néhány erõs wagesz leugrik a döcögõ vonatról, saját vesztükre: csomagostul, mert így, kovászos káposztaként terjengõ legendákkal ellentétben, mégis lemaradásra kényszerülnek. Óh, a sport hiánya! – Ez van táttámé! A Maros folyó Déda–Toplica közötti (csak papíron) védett szorosára emlékeztet ez a szûkebb, hûvösebb árnyékos szakasz: jobbra a Bekecs-alja, balra a vadregényes Görgényi-havasokban fenn valahol a Nyárád forrásvidéke. Valami kisebb mezõn haladunk át (erdei tisztás?), látszanak a gyors mohósággal kivágott fák után hátramaradt csonkok, akár a Gyilkos-tóban: valamikor itt még sûrû, sötét erdõ lehetett. Országút következik megint, szabad átkelõvel. Nem lassít a mozdonyvezetõ, tudja: errefelé ritka madár az autó, mert igen gidres-gödrös a valamikori aszfaltút. Talán megépítése óta soha egy fityinget sem költöttek rá. A pénz, az mindig másra kell! Mégis megijed egy, tájaink csodálatában elmerengõ, arra tévedt besszarábiai sofõr: nem számított a kisvonat hirtelen megjelenésére. Õ is elcsodálkozik. És, no persze, eszébe jut: õ Nyugaton van, Romániában, ezen belül is a drakulás Transzszilvániában. Itt még magyar világ van, ugye? – kérdi gyakorta.

Lassan, egyre lassulva, de csudamód mégis a menetrend szerint megérkezünk Szovátára. Örömujjongás száll a kék égre. Még látjuk az egykori kisvasút folytatását, a híres viaduktot, de vasúti sínek nélkül, mert azt már évek óta felszedték egész Parajdig. A konyhasót, a honi bányászat eme kivételesen mindenkor profitprodukáló produktumát már normál vasúton szállítják.

Cselgáncsos, matekbõl doktoráló oszinktól átveszi a fõnökséget a geológus(mókus)- és meteoszakértõ földi-tanárunk; itt már õ az úr. Általában aforizmatikus karizmával jópofáskodik: „Két point között legrövidebb út az ösvény.” S nagyokat kacag rá a fasza oszi-kollégával együltükben, diszharmonikus kongruenciában harsányan öblögetve kemény szalámiszagú, hurkamájas-bájos garatját. Ez a filozofare necesse est point of no return-ja. Hja, kérem, itt már más világ van, s fõdi-tanárunk is immár elemében leli magát, mert az úton egyfolytában a nebulók túlságosan is hülye és fárasztó tesztjeit javította otthoni, szemétlevivõ szabadidején spórolva. Sercegett is keményen a piros tentás penna, itt még õ is duplán fellélegzik. Kelle-mest a hasznossal!

Az állomáson elhagyatott vasúti kerekeket, tengelyeket szemlélünk. No, ezekkel próbálj bádibilderezni! – szól a kissé erõltetett, vihogó-heherészõ mókus-móka. De hamar leejti hátizsákját, s máris nyomja serényen két vasúti sín között a tinilányok titkolt tekinteteinek tüzében a tökéletesen végrehajtott fújtató fekvõtámaszokat, – talmi srácunk. Mígnem merész töltöttgalambunk hátára nem ül fel, és teljes testének túlsúlyos tömegindexével reá nem nehezedik. A hájas disznó tömege lenyomja a sáros, szálkás, olajos talpfáig a kínlódó-nyöszörgõ kisfiút. A srác, ha tudná, sincs kedve kinyomni ezt a telített zsírbödönt. Harsányan kacagnak a lányok. Íme, mint gyõzi le a híres-hírhedt kilógó szebeni/szegedi szalámival teli örökéhes bendõ a feszes erõt! Ezen a töltöttgalambon hétnapi jojó sem látszana meg, nem a mérleg, hanem a kedve törik meg bele. Vesztes gyõzelemmel leszáll az ingerült fiú hátáról, hasad fara a farmerban, lötyög a külön kilukasztott derékszíja mögött a szõrös szalonna. Igazi gótikus ez a csaj, néha leszbikus felhangokkal, pornósztárnak lenne jó! A srác egyelõre még csak óvatosan elõrenéz, a vonat alját nézi, amint hopp! egy frissen füstölgõ barnakolbász, melegen gõzölgve, vastag, sötét tónusú, nagyot tottyanva pottyan ki az egyik vagonból, szétpreckelve zamatos nedûjét. Kies kis légkondi!

A srác ijedten felugrik, tüsi-frizus fejét simítja, nehogy õ lenne az áldozat. Nem kakás, csak kokott kókusz-kuki Coca-Colá-s fejének a teteje. Még elgondolja: ha lefekszik a sínek közé, a vonat nyugodtan áthaladhatna fölötte, még a túlvilági szerkentyû vontató (és néha tolató-) készülék is, alias lokomotív (gt), feltéve, no persze, ha valami József Attila-i kampó fõbe nem kólintja nyakszirtjét, vagy megbolydult homlokát. Aztán diákseregünk szépen tovatûnik.

Szovátán a TOK manzárdszobáiban szállunk meg, rengeteget kirándulunk a környéken, itt majdnem minden lépésünk TVT-n zajlik. OB-s kalandtúráinkon csapatszellem kidolgozásán szórakozva fáradozunk: hídfõn ereszkedünk le, s mint mutatványos bódét, néznek nagyon a falusi emberek, s a viadukt alatt áthaladó gyér számú jármû utasai, tömött ántis autóbuszai. Most éppen mi vagyunk a sztárok! Pisztrángos patak csobogó vize fölött, két szolid fa közt kifeszített kötélen himbálódzunk, mint a teleferik, vagy valami spec. katonai alakulat frissen rekrutált újoncai. Sziklát mászunk, társát keresõ szomorú medvét látunk, megannyi élõ geológia-órán veszünk részt, fenyõfajtákkal ismerkedünk, védett növényekkel és állatokkal. No meg, persze, némi whisky mellett este egymás felhevült testével.

Bent a TOK-szállóban a lányok aprósmucig izgi-fingit purciznak, éppen csak az imént, babgulyás tányérba belekóstoltak. Van a topmodellünk, az, ki semmit nem emel szájához, de a fél könyökét lenyomja a torkán, úgy hánytatja magát dugeszben szegény: õt ez herotikusan bizsergeti! A csajszik izzadt és erõsen csípõ, szivarfüstös bõrgõzében dörgölõzve limbózunk, mindenkinek magnetikusan kijut a párja (zsák a foltját), köldökmasszázs hátulról és egyre lejjebb, asztalt mászunk, játékok, duma, röhi-ropi, csajok az erogén zónákban félrészegen rezegve emanálnak nedves vaginájuk által, minden testrészük artisztikus poézis sztriptízével fektetik elõ, max. nyálszippantó-nyelvelõ, sintoista-sotokános, sekrestyés-statisztált, sikk-sokkoló, snassz-snájdig, suvadt-suvikszoló, smankolt-sampány, sumákeres smárolás, ha nagyon kérik, de úgy dobják magukat. Csípõs csocsoszán, csaláncsalamádé-csocsesz, piócapusszka.

Lucskosodik hátunkon az ing, s tüdõnkön a fekete nikotin. Elszabadulnak az illedelmesen kordában tartott ösztönök, kurvára jól érezzük már magunkat. Semmi pénzért nem válnánk meg izzadt-fáradt-büdös, gõzölgõ bõrû meleg, élõ, erõset dobbanó és lassan lélegzõ husikától: olyan jó rugalmas puha kismellek, kekszi kispoci, feszes kispopsi és felhevült kispé lágy közel-seggének ölelõ érintkezésétõl! Megint szklerotikus kekszen jár az eszünk, fel-feláll a felborzolt szõrünk. Csak biológiai szükségszerûség léphet közbe, az alvás bódult, álmosító kényszere. Lóbálódik is minden végtagunk az elcsüggedt levegõben, tokaji bor csurog véresen, sebesült sörösdoboz kocogva udvarol zördülékeny lájt-kólának.

Ja s a levadult Vadunk! Emese õ, mint egy e(lektro-ni-kuss)-mese! – Nem is fogyizik igazán ez a lány, és olyan jól mozog, nem is sportol, de olyan hithûen igaz fánki-teknós, néha a drámön-béjszig is lehúzza popsijára szorított blú-dzsínszét. Még élvezi is a vasúti cirkulációs transzportból származó John Cage-es zajokat-zörejeket, néha, furi bulond, bizonyos dídzsés hangeffektusokra heves izgalomba is jön. Ilyenkor folyik, mint méz, ragadva õt kormozni feketeszénnel, mint kéményseprõt hamuval! Fõleg a svéd licences villamos mozdony áramszedõjének szikrázó-cikkanó villámlásait, zuborgó-zizzegõ hangjait falja nagyon, progresszív háusz, trensz, tekk-háusz, elektro-tekknó, bréjk-bít és dzsángõl!

Nála Prodigy a bemelegítõ, nyihog s dobbant troppantva, mint Táltos álmos csodaszarvasa. Alsó s felsõ fele két külön irányba igyekszik ekkor organikus mozdulatok körkörös ellipszissége által szétválni, jobbra-balra, elõre-hátra rotyogtat, különbözõ dinamikájú tempókat lazán váltogatva, mint Liszt Ferenc Haláltáncának ritmusképleteiben. Reng-rezegve, remegteti ropogós-ringó hát-dögös korpuszait, kardiológia mûködik benne, pszichiátria és neurológia, vére pezsdül, lassul-gyorsul minden egyes mozdulata, leszakad cafattá vált felsõ patyolatinge. Repül õ és repít õ, felhõkben mászkál. Mindent megcsinál, csak épp hogy négykézlábra nem terpeszkedik! Madonna a példaképe, imádja a nõ életstílusát, meg minden, úgy odavan érte... Vele kel és vele fekszik, szinapszisa ma donna!

Az õt érõ (elektromos) ingerek heroikus hajlamaitól függõen exponenciálisan növekedik egzaltált túlfûtöttsége. Mint profi avantgárd aktressz: posztmodern tangóharmonika kígyózó tekergõdzésére úgy tud táncolni õ is, francia csuri kisveréb, a` la Patricia Kaas, fiúsan rövid fel- és szétálló különbözõ koloratúrájú tüsi haj, csak úgy repül a levegõbe szerteszét, az ûr mindnégy dimenziójába a köpködõn szétfröccsenõ, elõ- és kifektetett csupasz csiklójáról a kövér, sós izzadságcsepp. S midõn intim tere egyre szûkül-szûkül, csúszik egyre lejjebb, sosem végleg teknós trotty-gatyája lefele, (lelke bele, bírja-e?) kilátszik a feszes feneke, s azt már lezser eleganciával engedi, hogy szerelme tenyere simogassa.

Egymás testét úgy összetapasztják, mindjárt szex lesz eme táncból, majdnem az, s nem tágítnak sehogy sem, erõsen érzik õk most egymást. A Vad csaj számára nincs egyetlen metafora sem, minden csak direkt szókimondás: úgy bújik oda kisbuksijával, s horzsolgatja édes kispofikájával a fiú felborzoltságát. Füle tövét dörzsölgeti, hej. És (sej-haj, kiszáradt belû lelkek) ez már itt most mûvészet! Topmodellnek lesz õ jó, arca az van hozzá nagyon. Off-off. Kirándulás, kisvasúttal. És vissza. En revenons á nos moutons... Allons-y!

A visszaút ugyanúgy történik másnap este; normál vasúthoz hasonlóan dinamós világítás van a vagonokban, meg kellemes, lágyan lengõ lazulandó fülledt fáradtság. Világít is élesen a vonat hátulján a két piros kis pötty Arany János karmazsinos bakacsin-éjszakájába, the end of the line, mint a zoo-ban a kifeslett rötyögõ páviánsegg. Az úton esedékes jelzõket pedig immár petróleumlámpával világítják, már ahonnan bódult cigányok ki nem szipogták azt is.

A kisvasútról azóta lemondott az állami vasúttársaság. Rongyos lett a király keble, s fedetlen a feneke! Hosszú telekre megmaradó fél évszázados história, unokáinknak meleg kakaó és kandalló mellett mesélõ almárium-lekvár-legendárium lett ez, melyet a bozót, az egyre terjeszkedõ vamp gyom, a gaz fokozatosan lep be, és el, csalán és tüskés csipkebogyóbokor akadályozza a kószán legelõ állatokat. Ez bizony nem a dardzsilingi UNESCO-s kisvasút, és nem is képezi tehát ily módon a világörökség részét. A vasutat képezõ vaselemeket a cigányok felszedik és fémbegyûjtõben jó pénzért eladják, a talpfákat meg eltüzelik. Mindent szét lehet hordani, a természet meg eltüntet minden maradék nyomot. Senkit sem érdekel. Már fémdetektor sem kell ide. Csupán néhány megsárgult, régi térkép, s még néhány fénykép, ami elõkerül, menetrend, emlékkocka.