Vass Tibor (1968) Kassák- és Szabó Lõrinc-díjas költõ, képzõmûvész, az Új Holnap (Miskolc) mûvészeti, irodalmi, társadalmi folyóirat irodalmi szerkesztõje, a Parnasszus költészeti folyóirat és a Parnasszus Kiadó (Budapest) olvasószerkesztõje.

Vass Tibor

Asszonyalakok

Cella, a növendék perdita

(A mai napig nem mertem ezt a leányt megszólítani. Féltem, hogy elhajt, ha pénzem akadna is annyi, amennyivel sokkal boldogabbá tehetném, mint gondolja. Hetente többször látom, ugyanott, szinte ugyanazon a négyzetméteren álldogál a pályaudvar tõszomszédságában, a taxiállomás közelében. Ha utam arra visz – gyakran járok vonattal –, s nincs ott, hiánya arra enged gondolni, hogy valahol a közelben munkálkodik, barátságos idõben a Szinva-híd alatt, zord hidegben a közeli kocsma pottyantójában. S akkor irigylem éppen azt, akit kényeztet. Ezen a héten már harmadjára nem találom a posztján, pedig erõt véve magamon, legyõzve félénkségemet, célzottan hozzá indulok, kizárólag a faggatózás kedvéért. Negyedjére, mikor a Szinva-híd alatti dédel-gettóban végre a helyén találom, odalépek hozzá, köszönés helyett ezekkel a szavakkal:)

– Tegnap ilyentájt kerestem Kiskegyedet. És azelõtt is sokszor.

– Maga engemet nem kereshetett. Kislánykorom óta kifejezéstelenül csak mereszti rám azokat a nagy, zöld szemeit, meg ami a gatyájában van, de sose jött még ide. Tíz éve is múlt tán, hogy folyton utánam leskel? (A gatyámra mutatva mondja:) Nem is hiszem, hogy most itt áll elõttem. (Idegesen topog, de oly hányaveti hanggal tudja ezt az állást mondani, mintha magas lovon ülne, s nyergébõl nem látná jól a pöttöm földi teremtményeket.)

– Márpedig itt vagyok, már háromszor is kerestem, és kérdezni szeretnék Kiskegyedtõl egy fontos dolgot.

– Kiskegyedtõl, Kiskegyedtõl! (Gúnyosan nevet.) Mit játssza meg magát, kedves Lipót? Szólítson nyugodtan Cellának, ahogy a többiek.

– Milyen többiek, kedves Cella? És honnan tudja Kiskegyed a nevemet?

– Hát a többi utcalány, Lipót úr. (Körbemutat.) Mit gondol, csak Maga nézhet engemet, én nem kérdezõsködhetek?

– Kiskegyed utcalányokkal barátkozik?

– Mit gondol Maga rólam, Lipót, kiféle vagyok én? Minek jött Maga ide?

– Kedves Cella, tudom én, hogy kiféle, ne orroljon meg rám, csak kedveskedni próbáltam.

– Orrolás, orrolás, az más tészta. (Nézi közben az orromat igen szerfölött.) Kedveskedni?! Énvelem senki nem kedveskedett még soha. A melleimet csak rángatják, lukaimhoz ujjal nem érnek. A farom bezzeg, azt olyan kedvességgel markolásszák, mintha süteményt gyúrnának a maguk esküvõjére.

– Jól mehet Kiskegyednek a bolt, Cella.

– Na, hagyja abba, kérem, az egzecíroztatásomat. Induljunk a pottyantóba, ha már rászánta magát, hogy végre idejön, kedvezményes áron lemoralizálom.

– Lemoralizál? A pottyantóban?

– Így emlegetjük magunk közt, ha én ülök a pottyantón, a páciens meg elõttem áll. Mi csak pácienseknek mondjuk Magukat, mert Maguk mind betegek. (Megsimogatja közben a kabátom csücskét.) Lemoralizálom, de ígérje meg, nem fogja a fejemet, és nem bököd, csak áll nyugodtan, és hagyja, amit csinálok. A combjával tõlem akár feszíthet, ellenben úgy álljon, mint a vályog budifal, ha dûlve is, de mozdulatlanul.

– Állok én, nyugodtan. Mennyi a kedvezményes menetdíj?

– Itt, Miskolcon, s csak olyan jóképûeknek, mint Maga, Lipót, ötszáz.

– Ötszáz mi?

– Ötszáz forint. Retúrjegy!

– Ötszáz forintért lemoralizál? Meddig vinne ennyiért?

– Meddig, meddig, mit vicceskedik. Föl az égbe, meg még onnan vissza is, a szájpadlásom lajtorjáján. Euróban kérjem a díjat? Maga tetszik nekem, grátisz fölkísérném a magasba, csakis saját kedvemre, napjában akár többször is. Ilyen szép orrú embernek szép lehet a makkja is, egész kivételes formával bírhat. (Megtapizza az orromat, úgy érzem, gyûrûs ujjának begyével képes kitapintani egyenként a mitesszereket. Azok meg, mintha vágynának az érintésére, fekete kalapjukkal egyre a begye felé ágaskodnak.)

– Nem láttam sok makkot életemben, nem tudnám megerõsíteni.

– Hagyja már az otromba viccelõdést. Induljunk, hadd torkoskodjak.

– Nincs nálam pénz.

– Mondom, hogy ingyen is. És nem képez tartozást.

(Nem képez tartozást, grátisz fölkísér, nem képez tartozást, grátisz fölkísér, mondogatom magamban, míg utunkat a pottyantó felé vesszük. Miféle úri beszéde van ennek a leánynak. És tényleg, honnan tudja a nevemet. Õ megy elöl, gyönyörû altáját bámulom. Érzi, többször hátranéz, mosolyog. Tudja, hogy ez a domborzati viszony milyen szuverén hatalom. Elsõ gondolatra megdönteni igyekeznék ezt a lennhatóságot minden normális férfi, völgyébe álmodni, beleiskolázni a vesszejét. Érdekes, idáig sose érdekelt ily behatóan a természeti földrajz. A behatás meg a behatolás annál inkább. A pottyantó ajtaját belülrõl reteszeli, aztán hamar nekilát a gatyámtól való megszabadításnak. Iszonyú büdössel terhelt a levegõ, érdekes mód életemben elõször nem zavar ez a szag. Gyors mozdulattal rángja szét a sliccemet, az egyik mûanyag gombom beleesik a pottyantóba. Sietsége csak addig tart, amíg ki nem szabadít:)

– Hát ilyet én még nem láttam. (Meredten néznek egymásra dolgaink.)

– Hát ilyen mit?

– Hát ilyen tisztát, vöröset, fényeset, illata kókusz. Reggel-este torkig lennék magával, jöjjön, kérem, többször is. Milyen gyakran igazítja a szõrét?

– Nem én igazítom. (Majd megveszek, még mindig csak pár centirõl nézeget, hozzám nem érne.) Rendben, tartozom egy ötszázassal, csak kezdje már Kiskegyed. A gomb nem számít.

– Elhiszem, hogy nem Maga igazítja, ezt a formát csak tapasztalt félvilágiak ismerik és tudják rendben tartani. Elárulná kérem, a nevét?

– Lipót vagyok.

– Ejnye már, annak a nevét mondja, akinek engedi, hogy borotvával ide nyúljon. Nagyon megbízhat benne.

– Nem nyúl ide gyakran. Megbízom benne, az kétségtelen. Az Eugen Szálló leghíresebb kurtizánja, urakkal megy szobára. Velem kivételt tesz. (Mosolygok.)

– Maga úrnak számít? (Gúnyosan megfricskázza a hímtagomat. A hirtelen fájdalomtól megugrok.)

– Évente négyszer az vagyok. Az évszakok elsõ hónapjában járok, nincs pénzem többre. Húszezer, csak ha a melléhez érek. Harminc, ha a mellével ideér. (A szabadon lengõmre mutatok.) Negyven alatt nem moralizál le. Így mondják itt, ugye?

– Mondja már a nevét.

– Lipót. (Vigyorgok.) Na jó. Zsorzsina. Kamilla Zsorzsina.

– Kamilla Zsorzsina… (Elsuttogja a nevet és elsápad.) Tudja meg, kérem, a Maga drága asszonya az én anyám. Én negyvenet egy hónap alatt keresek, az meg naponta annyit költ italra. Az utcára csapott kilencévesen, mikor megtudta, hogy apámnak adtam magamat, önként. Nem is szabad vele beszélnem. Oh, ha tudná, hogy hét múltam alig, mikor elõször az apámé lettem, addig csak naponta lemoralizáltam. Ni már, Lipót, Magának meg visszament a vér az agyába. (Mutatóujjának begyével, ami után az imént még a visszereim nõtték magukat nagyobbra, alulról emelgeti a csöppre ment húsnyilat. Hasztalan, nem kíván újra ágaskodni.)

– Ha elképedek, elkókadok, így van ez sajnos, ne haragudjon rám, kedves Cella. Inkább eljövök holnap, vagy tudja mit, jöjjön föl akár már ma este hozzám, van a lakásomban olyan hely, ahol tudok majdnem ilyen kedves-büdöset csinálni, ha úgy óhajtja. És nem kívánom ingyen. (Segít felszedelõzködni, úgy búcsúzunk, mint egy szerelmes pár: átölel, piszkálja orromat, s fülembe súgja:)

– Én máris mennék Magához, ha partiképes lenne, kapható vagyok akár most, Lipótom, egy kiváló makaóra.

(Nem mondom, este kitettünk magunkért. Magyar kártyával olyat még nem játszott fiatal pár, mint mi. Folyton azon viaskodtunk, kinél a tromf. „Nálam vasbetonból lesznek majd a Jolly Jokerek” – dúdolta elmenõben; s bizony rákövetkezõ randinkon sem az apostolok könyvébõl olvastunk.)

Klarissza, Kamilla Zsorzsina éltes szobaasszonya

(Kamilla Zsorzsina, az Eugen Szálló Párizs-látott, nevezetes félvilági asszonya azon nõk közé tartozik, kiknek külön lakosztályt külön szobaasszonnyal tart fenn a szálló: Zsorzsina az Eugen emelt szintû szolgáltatása. Úgy hírlik, a szálló minõsítésében az ötödik csillagot Zsorzsinának köszönheti. Klarissza, a bájos szobaasszony, mióta az eszemet tudom, Zsorzsinának szenteli életét. Bár a „szenteli” itt istentelen túlzás, mert bizony egész másképp hányják itt a keresztet, mint a Vatikánban. Klarisszának van mit rendben tartania, napjában hétszer cserél ágynemût. Fellopózom a tûzlépcsõn, a folyosón behúzott nyakkal megyek a 701-es szobáig. A 701-es olyan lakosztály, melybe Zsorzsina kívánságára pottyantót is építettek. Beosonok, Klarissza éppen az ágy körül tüsténkedik. Meglát, ijedten szól:)

– Lipót, Maga mit keres itt?! Nincs mára bejelentve! És különben is, a tavasz még odébb van, akkor jöjjön, amikor megbeszéltük! (Toszogál finoman kifelé az ajtón.)

– Nem azért jöttem, drága Klarissza. Tudja, hogy én mindig rendes idõben járok, rám lehet számítani, sose jönnék váratlanul. Nem mondta, hogy Zsorzsinának van egy lánya.

– Mert nincs is lánya a Zsorzsinának. (Zsémbeskedve mondja:) Na menjen már kifelé! Kifelé! De ha lenne is, miért kötném, Lipót, pont a Maga gyönyörû orrára? Édes jó istenem, milyen észbontóan szép orra van Magának!

– Azt hittem, jóban vagyunk. Kösse már, Klarissza, az észbontómra, amire kíváncsi vagyok.

– Jóban-jóban, persze, hogy jóban vagyunk, kis kandikám. Kandikám, ha-ha, ez jó. Ez nem jelentheti azt, hogy itt a kandikó közelében magánügyeket kibeszélünk.

– Aha, tehát Cella kizárólag Klarissza asszony magánzárkája.

– Cella? Fogd a pénzt és fuss, hírlik a mondás, de én most nem tudom befogni a számat, és elszaladni innen. Tudhat Maga valamit, Lipót, ha ezzel jött ide. Mit tud Maga, Lipót? (Azzal hozzám vág egy Párizs-látott selyempárnát.)

– Az idõt meg tudom mondani, asszonyom. (Dobom vissza a párnát. Stílusosan nagy, Párizs-látott erõvel teszem, elzuhan tõle az ágyra. A párnát szorosan magához vonja, sóhajtozik, és elkezd ömleni belõle a szó:)

– Cella, Cella. Az a lány az én balítéletem, a börtönöm, míg élek. Cella, Cella! Az nem a Zsorzsina lánya, csak annak vallja magát. Aszszonyom tagadta ki kilencévesen. Lipót, ha már itt van, segítsen, kérem, áthúzni az ágyat, fogja meg a lepedõ sarkát. (Felugrik, a párnát párizsi-mód félredobja, s teszi azt, amit annak elõtte, mielõtt rátörtem.) Úgy ni, csak fogja rendesen. Igyekezzünk, mindjárt jön Zsorzsina. Tud titkot tartani? Cellának az apja vette el a szüzességét kilencéves korában. Csoda, hogy egyáltalán addig bírta. Mármint az apja is, meg a lány is. A popsiját úgy bámulta a hathetes csecsemõnek, hogy majd felfalta. Na, tartsa rendesen azt a lepedõt, feszítse derekasan! Volt eset, hogy kékre is harapdálta, a doktornak azt kellett hazudnom, beszökött a kutya, mert egyértelmûek voltak a fognyomok. Persze a doktor tudta, mi volt, s jaj, ne is mondjam, mi van mind a napig kettejük között. Hogy ne tudta volna, mikor a rendelõjébe többször hívta Cellát, mindenféle indokkal, hogy látogassa meg. Az öreg doktor egyszer azt vallotta nekem magáról, hogy õ nem pedofil, hanem türelmetlen. Máskor meg azt mondta, a Cellával van baj, gerontofil a kisgyerek.

– No de Zsorzsina miért tagadta ki? Nem kellett volna inkább az apjától a leányt megvédenie?

– Ugyan, Lipót, önnön magától nem lehet megvédeni az embert. (Leül az ágy szélére.) Az embergyereket sem, ha maga az ördög a lelke börtönõre. Cellának nem volt ellenére, amit az apja vele mûvelt. Sõt, inkább õ mûvelte mindazt az apjával, aminek az lett a vége, hogy asszonyom kirakta otthonról mindkettõt. Zsorzsina a mai napig azt hiszi, hogy én nem tudom, Cellácska alig múlt hétéves, és már az apja bunkóját szopogatta a pottyantóban.

– A pottyantóban?

– Ott hát. Mit gondol, itt minek van pottyantó? A szabolcsi tanyavidékrõl szállíttatjuk a vietnami disznószart, csak hogy legyen valami büdös. Cella ült a lyukon, az apja állt fölötte, nem volt szabad fognia a leány fejét, s nem volt szabad böködnie. Cella nem tudott ülni nyugodtan a szép kis fenekén, többször fabulázta, mily nagy áhítattal mondta apjának: a combjával tõlem akár feszíthet, apuka, ellenben úgy álljon, mint a vályog budifal, ha dûlve is, de mozdulatlanul, akkor úgy csinálom, ahogy szeretné.

– Ismeri azt a kifejezést: lemoralizál?

– Hát hogy ne ismerném. A pályaudvari cigány kokottok nevezik így egymás közt a taglejtést. Ötszázért bárkinek lejtenek. Tudom, hogy Cella ingyen is megindul a lejtõn. Megindulna a magáén is. Szép az orra, ilyen szép orrú embernek szép lehet a makkja is, egész kivételes formával bírhat. Tiszta, vörös és fényes lehet a magáé, illata kókusz.

– Tiszta? Vörös? Fényes? Kókusz?

– Most meg mi baja?

– Klarissza, milyen gyakran találkozik Maga Cellával?

– Nem láttam régóta. (Elnéz, úgy, ahogy az asszonyok tudnak elnézni, ha hazudni kényszerülnek. Gondoltam, ha a borzasom máma itten nem, hát bevágok legalább egy trükköt:)

– Tisztában vagyok vele, hogy nem mond igazat, Klarissza. Cellától tudom, hogy mi a röfi. Akarom mondani, döfi. Az a szag elveszi az eszemet.

– A piszkos kis káposztalepke elárulta magának, hogy nálam lakik? Hogy én neveltem fel? Hát hová mehetett volna kilencévesen az a szegény leány? Csak meg ne mondja Zsorzsinának, mert kereshetek új állást. Harminc éve szolgálom, s eddig még csak egyszer vesztünk össze. Ha kiderülne, hogy én neveltem föl a leányát, tán le is lõne menten. (Kihúzza az éjjeli szekrény fiókját, s rámutat egy dobozkára:) Abban tartja a fegyverét, végbélszükség esetére.

– Végbélszükség?

– Egyszer beszálltam egy közös játékba, de Zsorzsinának feltûnt, hogy mennyire nem zavar csoportban az ölelkezés, s hogy néhány dologban jobb vagyok nála. Míg õt egyetlen mesztic markolászta, addig velem hárman foglalkoztak. Rákérdezett, hogy ugye nem elõször csináltam. Megmondtam neki az igazat, hogy a nagyobb tömörülést klasszissal jobban élvezem. A pisztolycsövet a faromba dugta, úgy zavart el. Nagy dolog, egy pisztolycsõ az aranyereim ölelésében. (Kezével hátra mutat:) Látjátok ereim, szümtükkel, mégis itt vagyok.

– (Tovább trükközöm:) Megmondta az igazat?

– Hát Maga is tudja? Cella mindent kikotyog? Igen, megmondtam a Zsorzsinának, hogy papokkal játszottam ötéves koromtól, három pátert tudtam egyszerre ima- és fitymavégre kapni. A francia kispapokkal már nehezen bírtam, morzsolták közben az olvasót, de turnusban jöttek azok is. Zsorzsina visszafogadott, s azóta is nála szolgálok. Kérem, ha istent és embert ismer, ne hozza a tudomására, hogy Cella nálam lakik. Tudja, én hétvégenként a nyíregyházi pályaudvarra járok, Miskolcon nem mutathatom magamat, többen felismernének. Így is tartós a veszedelem. Kilenc volt, csak kilenc volt Cella, ez bennem a feszültség oka.

– Szereti a munkáját.

– Szeretem biza! Egyetlen dolgot nehezen viselek: a meszticek spermáját törölni az ablakról. Hamar beissza a gitt, igyekeznem kell a menetek után.

– Ha szabad kérdeznem, hogy kerül a sperma az ablakra?

– Zsorzsina úgy rendezi, valagából kifelé jövet nyugat felé lõjenek, imádja a rángó, spriccelõ feketéket az alkony ellenfényében. Az én asszonyom mûvészlélek, ezt Magának is tudnia kell, Lipót, különben mi másért járna ide, nem puskáznának el együtt egyetlen lehetõséget sem. Mennie kell, kedves Lipót, és kérem, tartsa a száját.

(Megyek, nem is lenne kedvem faggatózni tovább. „Mert utólag már sopánkodni kár” – dúdolom lefelé menet a tûzlépcsõn. Zsorzsinát most azon nyomban megkérdezném, mi a véleménye a pályaudvari kokottokról, de csak márciusban jöhetek az Eugenba újra.)

Kamilla Zsorzsina, a kortalan perdita

(Eljött március, s az új évszak legelsõ napján nekem hagyományosan meg kell szabadulnom a télen spórolt pénzemtõl. Negyvenezret hagyok ma Zsorzsinánál: fazonigazítás, természeti földrajz, naturhális élvezetek. Taknyom-nyálam egybefolyik, gazdaságilag is lemoralizálódom. Az Eugen Szálló halljából Klarissza kísér föl a hetedik emeleti lakosztályig. Iszonyatosan nagy rendetlenség fogad. Az ágyban Zsorzsina hever mozdulatlanul, földre lógó jobb kezében pisztolyt tart. Akár egy színházi nagyjelenet. Egy percig csak döbbenten nézzük a terepet, aztán Klarissza szólal meg:)

– Uramég, én összeraktam az ágyat, nézze, Lipót, mit mûvelt megint ez az asszony. Ismét egy idegroham. De jaj, a pisztoly a kezében. (Fülembe suttogja:) Remélem, elsütötte. (Zsorzsina, Zzsorzsina, kezdi üvöltözni Klarissza. Én mozdulni sem merek. Klarissza kiabálására Zsorzsina megmozdul, fölül az ágyban. Pisztollyal a kezében kérdezi:)

– Klarissza! Mit susmorog? Elvette Lipóttól a pénzt?

– Elvettem, asszonyom.

– Mennyit?

– Negyvenet.

– Ha-ha, Lipót ma lemoralizálódik. (Nevet gúnyosan.)

– Klarissza, Maga elmehet. Lipót, jöjjön közelebb. (Ezt már lágy hangon mondja, az ágy szélét paskolja a kezével, mutatja, hová üljek.)

– Félek én odamenni, Zsorzsina.

– Jöjjön nyugodtan, töltve legfeljebb Maga van.

– Nem a pisztolyától félek.

– Mástól ugyan mitõl tartana? Sose bántanám Magát. Magamban sem merek kárt tenni ezzel. (Halántékához emeli a pisztolyt, ott tartja, ujja a ravaszon:) Egyetlen golyó sincs a tárban, de ha lenne, azzal is csak játszanék. Nézze csak! (Könyökét magasabbra emeli, egy vonalba a vállával, s úgy tesz, mintha meg akarná húzni a ravaszt.) Mondtam ugye, hogy csak játszom.

– Zsorzsina, én elmegyek. Jövök inkább máskor, lesz alkalmasabb pillanat.

– Lipót, vegye tudomásul, Magához ennél nem lesz alkalmasabb pillanatom. Úgy terveztem, megtöltöm ezt a fegyvert egy golyóval, s ha itt lesz, a ravaszt addig húzgálom, amíg kell, s ha szerencséje van, nem szennyezem be velõmmel a ruháját. (Lábam közé nyúl:) De végzetes golyókat a Magáin kívül sehol nem találok.

– Eszébe se jut, hogy azt gondolhatják, én tettem ezt magával?

– Ugyan már, Lipót, a dolgok velejét nem magán keresnék a rendõrök. Ne mondja már, hogy nem tudja, nekem papírom van arról, hogy stikkes, fakamilla vagyok, a lányomat kilencéves korában elvették tõlem.

– Elvették?

– (A keze még mindig a lábam között, még határozottabban megszorítja a staniclimat, mintha ezzel a nyomással akarna feltétlen bizalmat s nagyobb figyelmet követelni:) Meg kell osztanom Magával, Lipót, ha ígéri, meg tudja tartani a titkot. Beszámíthatatlan állapotba kerültem, mikor megtudtam, hogy az apja mit mûvelt Cellával. Cella, így hívják a lányomat. Nem is látogathatom, pedig tudom, hol él. El vagyok tiltva tõle egy életre. Még õ is úgy tudja, én raktam ki a szûrét, különben hogy is fogadhatná el, hogy nem találkozunk. Klarisszánál van, képzelje el. Klarissza be van golyózva (itt puhán morzsolgatni kezd), azt hiszi, én nem tudom, hogy Cella nála nevelkedett, s most is õ viseli gondját. Mit gondol, miért tartom én Klarisszát? Elboldogulnék egyedül, de tudom, a pénz, amit neki adok, Cella sorsán is javít. Klarisszát nagy mérgemben egyszer zavartam el, mikor óvatlanul megharapta a szálloda direktorát.

– Megharapta? A direktort?

– Intim helyen harapta meg. Úgy is értse, hogy toaletten. Azazhogy a pottyantóban, merthogy ott lett a kedv harapós. Nõbõl ketten voltunk, a Klarissza és én, férfiból többen, ott volt a direktor s három nagy mesztic szolga még, hátul, az udvar végében. Klarissza kucorgott a lyukon, a nagyorrú diri – köztudott, hogy akinek szép nagy orra van, annak kivételesen szép a makkja is – fölötte állt, nem volt szabad mozognia, a combjával feszíthetett akár, ellenben úgy kellett állnia, mint a vályog budifal, ha dûlve is, de mozdulatlanul. A direktorból hamar beigazgató lett, bemozdult, nem is akárhogy. Tennem kellett valamit, hogy én az Eugenban maradhassak. Elzavartam Klarisszát, de aztán visszafogadtam, s maradásába a direktor is beleegyezett, mikor egy lemoralizálás közben tudomására hoztam, hogy Cella miatt tartom õt a közelemben. Mindegy no, szerelmes lett a lányom, megírta egy levélben. Egy Lipót nevû úrba.

– Egy Lipótba?

– Maga szélhámos, Magába esett a lányom! Úgy ír az orráról, hogy megindul intimus helyeimen a levem. Épp az imént kaptam a levelet. Elborult az agyam, egyszerûen nem érdemlem meg a sorstól, hogy Magát is elvegye tõlem az ég.

– Engemet? Miket beszél, Zsorzsina?

– Tudja, azt a pénzt, amit Maga hozzám hordott, kezdettõl fogva elrakattam neki mind egy fillérig. Úgy adtam oda Klarisszának, hogy a temetésemre tegye félre. Maga, Lipót, ha nem tudná, több mint tíz éve jár hozzám, majdnem kétmilliója van Cellának. Magától. Ez a lányom hozománya. Magának. Én kerestem, a Maga pénze, ami visszajut Magához. Többé nem jöhet hozzám. Vegye el a lányomat, kérem, és hagyjon engemet békén meghalni. A pénzt Klarisszától kérje, tudja, hogy Maga intézi a temetésemet. Egy szerény temetés megvan százötvenezerbõl. Amit ma hozott, negyvenet, az elég a torra. Üljenek meg szépen. Akkor is marad majdnem kétmilliójuk. (Leveszi rólam a kezét, fejéhez emeli a pisztolyt, meghúzza a ravaszt. A pisztoly nem sül el. Meghúzza újra. A pisztoly nem sül el. Meghúzza újra. A pisztoly nem sül el. Elkezd ordítani:) A fene egye meg, hát elfeledtem, hogy nem találtam a golyókat. Az ember már meg sem halhat rendesen. Keresse, Lipót, azokat a fránya golyókat. Keresse, mert lelövöm!

– Csak nem hagyom, Zsorzsina, hogy több luk legyen Magában. Táguljon innen a bánat. Elveszem a lányát, ígérem, csak ne hadonásszon már azzal a pisztollyal. Maga meg itt hagyja az Eugent, elmegyünk vidékre. Négyesben élünk, merthogy én Klarissza nélkül biz’ Nyíregyházán tovább nem mennék. Dolgozni négyünk közül csak én fogok. Maguk rendben tartják a környék nemi életét, igazából az nem munka Maguknak. Pottyantó lesz, annyi szent, s orruknál fogva vezethetik majd a népet.

(Mondanom sem kell, nem lett semmi az egészbõl. Cellát másnap kerestem, nem volt a helyén. Aztán sem, és aztán sem, azóta nem találom. Egy hónapig kerestem, hogy a kezét meg tudjam kérni – hasztalan. Azóta nem gondolok felõle. Úgy hírlik, az apjánál él, aki szállodaigazgató lett Párizsban, a jobb nõket mind összetarhálta a miskolci pályaudvar környékérõl. Mi Nyíregyházán élünk, Szabolcs-Párizsunk tiszta, vörös és fényes napjait megbecsüljük, annyi szent. Illatunk hol kókusz, hol vietnami disznószar.)