Szilágyi András költõ, filozófus, mûvészeti író, mûkritikus (Békéscsaba, 1954). Gépészmérnökként diplomázott, majd mûvelõdésszervezést és filozófiát tanult. Szellemi szabadfoglalkozású. Jelenleg esztétikát, filozófiát tanít fõiskolán és egyetemen. Számos tanulmány, kritika és katalógus írója. Rendszeresen publikál folyóiratokban és napilapok kulturális rovataiban. Három-három vers- és tanulmánykötete jelent meg.

Szilágyi András

A kezdetektõl úgysem

Himbálózik a vakolat

megkezdve minden félbemaradás

mögüle átüt az elmúlás

a befejezett órák napok évek

és elrontott gyomrok

történelmi hányadéka

leválik – idõrétegek faláról

A kezdetektõl úgysem

de a víz majd egy marék por

lényedbõl így is mindent áthozott

végül a vakolat száradásában

mindig magaddá változol

Bennem gyötört

árnyképpé foszlik

újraéled teste

fénymásolt

idõtlen foltok

lelke egyedül keretezve

a bennem gyötört

mélybõl kinézõ

halál elõtti pillantás

a bennem gyötört

egymásba lapozott terek

gyermekkorunk

és a kislányos babák

s a búcsúzó szemek

írisze

könnyek vizén

együtt

magunkban

egészen

Óvóhelyeim

lent és fent

hallgatások liftje

hozott mérgem

szelíd félmosoly

ráncaink ágát

áthajolva nézem

s már tudom

hátralévõ

idõm sem lesz elég

megtalálni

elhullajtott leveleinket

a kifakult hiányt

amely mint a fatörzsét

körbefont borostyán

fojtogat

ekkor még hajnalaink

vérében felsejlik

kisimult arcod

s mutáló hangod

lágyan ölelõ dal

az a bizonyos égtáj

pedig újraölelõ karod

éles kései

mint a szél betóduló

örvényei

innen lentrõl is látod

mennyire áttetszõ vagyok

s így sóhajnyi érvekkel

mérve is üldöz

a régi bódulat

biztosnak látszó

óvóhelyeim

Torkomat elszorító

Lebegek tétován

A sûrûsödõ képözön felett,

Ahol már-már teljes a súlytalanság,

Ahol nincsen kezdet és nincsen

Semminek se vége.

De itt minden egymásból nõtt,

Itt minden egymásból él:

A létrõl létre ébredõ formák,

Szeszélyes régi vágyaim –

S a rám terített összes hallgatás.

Semmire sincs magyarázat,

Kisimult lapjaimon a tenger nyugalma,

Mint felejtésem fogalma

Az átmosott jelentéstelen vég,

Ahol az elvont közelítés

Torkomat elszorító…

S mikor már hintáztam Istenhez,

Nem volt lent és fent,

S ki megvolt bennem igazul,

Az a komor csönd,

Homályából panaszlón –

Véreim elfolyása.