T. Ágoston László író, újságíró (Tass, 1942) Kunszentmiklóson érettségizett, tíz éven át volt segéd-, majd betanított munkás Szigethalmon és Budapesten. Jelenleg a fõvárosban él. 1970-tõl újságíró. 36 évesen fõiskolai diplomát szerzett. Üzemi, intézményi lapok munkatársaként, szerkesztõjeként dolgozott. Novellái, elbeszélései, szatírái, meséi lapokban és antológiákban jelentek meg, elsõ önálló kötete csak 2001-ben (Hol lakik az Isten?), ugyanekkor Aranyka címû gyermektörténet-kötete.

T. Ágoston László

A harmadik ponty

Ketten horgásztak a tó erdõ felõli oldalán. Apa és fia. Az apa túl az ötvenen, a fiú alig tizenkét éves. Jól fejlett, értelmes kölyök, akár tizennégy évesnek is nézhetné az ember. A férfi erõsen kopaszodó, derékban enyhén ereszkedõ, mondhatni pocakosodó, akinek arcredõibõl az éles szemû lélekbúvár egyetlen szempillantás alatt leolvashatja fél évszázad történetét. Nem túl vidám történet, de van benne egyfajta következetes naivitás, amit egy elavult, régi magyar szóval úgy jelöltek: becsület.

A tó húsz hektár körüli lehetett, és gyönyörû. Több mint húsz évvel ezelõtt a helybéli téesz szorította gátak közé a patakot, hogy ebbõl öntözze környékbeli földjeit. Káposztát, zöldséget termesztettek itt akkor, s néhány év alatt a legtöbb portán új kockaházat építettek, élére állított kis tükröcskékkel vagy színes mozaikberakással az oldalán. Aztán a téeszt feloszlatták, a régi-új gazdák meg nem tudtak mit kezdeni apjuk visszaszerzett néhány hektárnyi földecskéjével. Öntözték volna õk is a káposztájukat, csakhogy olyan magasra emelték a vízdíjat, és olyan olcsó árat ígértek a kereskedõk a káposztáért, hogy az járt jobban, aki parlagon hagyta a földet. Aztán a következõ tavaszon jött egy vállalkozó, és fillérekért fölvásárolta a falu legjobb parcelláit. Sokan ismerték még téeszelnök korából, meg egyik évben õ tartotta a faluban a pártszemináriumot. Morogtak is néhányan, mondván, hogy ez az egész rendszerváltásnak nevezett cirkusz csak a kapitalista elvtársak pocakját hizlalja, de ki figyelt oda? A gyerek éhes, meg cipõ kell neki. Munka nincs, jövedelem nincs, ahhoz nyúlunk, amink van. Eladták hát a vállalkozónak a kis darab földecskét, és beálltak a községháza elé a segélykérõk sorába.

A vízdíjat az új vállalkozó, a Fekete Föld Kft. ügyvezetõ igazgatója is sokallta, így aztán egyelõre nem foglalkozott a tóparti földek hasznosításával. Várt. Kivárt, míg megválasztják polgármesternek vagy országgyûlési képviselõnek.

Ettõl azonban a tó még gyönyörû volt, és halak fickándoztak benne. Igaz, az északi csücske, ahol a patak belefolyt, eliszaposodott kissé, és benõtte a sás, meg a nád, de a mélyebb részeken lehetett horgászni. A keleti parton búza meg kukorica termett, a délnyugatin végig erdõ húzódott. Csupán a délkeleti csücsökben virított a parlagfû. Senki se tudta, ki a gazdája. Nem is keresték.

Apa és fia az erdõs részen szerettek horgászni. Egyrészt azért, mert itt mélyebb a víz, másrészt a fák a kánikulai melegben is hûs árnyékot adtak. Igaz, itt nehezebb volt a lombok alatt bedobni a horgot, de egyedül lehettek, távol a város, a lakótelep zajától, és néha olyan dolgokat is meg tudtak beszélni, amire sehol másutt nem volt hely, alkalom.

Tavaly õsszel fedezték föl ezt a kis tavat. Tulajdonképpen eltévedtek. Almát szedni indultak a közeli kertészetbe, de rossz irányba fordultak. Amikor a szivattyútelep mellett kiszálltak a kocsiból, a fiú a két karját égnek emelve kiáltotta:

– Apa! Nézd, ez a mi tavunk, ezt kérem a szülinapomra!

– Rendben van, fiam, a tiéd – mondta az apja nevetve. – Szombaton ki is próbálhatjuk.

– Az öreganyádat, azt próbáld ki!… – motyogta a hátuk mögött a szivattyútelep õre. – Rohadt pénzeszsákok! Azt hiszitek, mindent megkaphattok a pénzetekért… A csöcsös Mari nem kéne még ráadásnak? Olcsón adjuk, szinte ingyen van!… – Aztán közelebb lépett és megragadta a férfi karját. – Ez a szivattyútelep tiltott terület. Idegeneknek tilos megközelíteni, menjenek távolabb!

– Elnézést… – makogta a férfi – mi csak nézelõdtünk…

– Tudom, mind ezt mondják. A tó viszont nem eladó. Ebbõl szivattyúzzák ki három falu ivóvizét. A víz a Vízmû Társulaté, a hal meg a horgászegyesületé. Egyelõre még egyik se eladó. Csak nézni lehet, de azt se a szivattyúház tetejérõl…

– Köszönöm a felvilágosítást – mondta a férfi –, de mibõl gondolja, hogy tavat akarok venni?

– Mert hogy a fiúcska…

– Ó, hát ez csak játék – válaszolta nevetve. – Tudja, horgászok vagyunk, de ahol mi lakunk, ott nincs a környéken jó horgászvíz. Így aztán amerre csak járunk, mindenütt tavat vagy folyót keresünk, ahol horgászni lehet.

– No, hát így már egészen más a leányzó fekvése – enyhült meg az õr. – Igaza van a fiának, ez tényleg nagyon jó horgászvíz. Én mondom, több mint tíz éve horgászok itt...

– Ennek örülök. Adhatna néhány jó tanácsot, meg gondolom, azt is tudja, hol lehet napijegyet venni.

– Már hogyne tudnám: nálam. Mert hogy olyan másodállásfélében én vagyok a halõr is. Mármint a hivatásos. Beosztják a többi horgászt is idõnként felügyelni a parton, de hát némelyik olyan, hogy jobb lenne, ha nem lenne. Arra is lusták, hogy legalább elolvassák a horgászrendet. No meg kérdem én, uram, mit lehet elvárni az olyan horgásztól, aki nappal eldugja a halat a nád közé, éjjel meg eljön érte? Mikor fogja ez az ember beárulni a tolvaj cimboráját? Megfogtam én nem is egyet közülük. Van egy nagy farkaskutyám, akkora, mint egy borjú. Attól ugyan el nem megy a tolvaj! Nem bántja, nem… Csak leül elé, míg oda nem érek, és ha megmozdul az illetõ, elkezd vicsorogni.

– Szép állat lehet…

– Az a. Ott van elkerítve nappalra a ház mellett. Megnézi?

– Nem fontos, hiszek én magának így is…

– No, hát mondom, meg is fogtam egy párat közülük. Sorolom az elnöknek, hogy ettõl meg ettõl vettem el az éjjel ennyi meg ennyi halat. Aszongya erre, hogy a Józsit, azt hagyd békén, mert õ a haverom. Ja, mondom, hát akkor megette a fene az egészet. A Józsi lophat, a Bandi meg nem? Azóta ki se megyek éjjel, ha jelez a Cézár. Minek? Még véletlenül megfognám a Józsit… No, hát akkor jönnek szombaton?

– Jövünk! Ugye jövünk? – lelkendezett a gyerek.

– Persze, hogy jövünk – hagyta helyben az apja. – Nagyon viszket már a botom egy jó fárasztásra.

– Akkor várom magukat – mosolyodott el az õr. – Aznap is én leszek szolgálatban.

Mentek is. Alig pirkadt az ég alja, a két horgász már ott toporgott a halõr bungalója elõtt. Gyorsan megváltották a napijegyet, kipakolták a kocsiból a felszerelést, aztán irány az erdõ alja. Az õr készségesen elmagyarázta nekik, melyik állásból fogta a legtöbb pontyot, hol van az akadó, merre szokott a nádba betekeredni a hal, sõt még azt is megmutatta, hogyan dobjanak, nehogy a horog a fák ágába akadjon.

Csodálatos napjuk volt. A férfi két jókora pontyot fogott, a fiú meg egy csomó keszeget. A fejük fölött egész nap madarak csicseregtek, vadak neszeztek a bokrok között. A vízen bukfencet vetettek a vízicsibék meg a vadkacsák. Vízipockok vadásztak a nád közt, és a nap olyan vidáman bukdácsolt a tó apró fodrain, mintha semmi más dolga nem lenne, mint hogy õket felvidítsa. A végén már nem is nagyon törõdtek a halfogással, hiszen tele volt a szák, csak a tájat nézték és beszélgettek. Olyasmirõl, amirõl a lakótelep betonfalai között soha, csak az Isten szabad ege alatt lehet nyugodtan beszélgetni. Istenrõl, a természet csodáiról, a megfoghatatlan végtelenrõl és a legfõbb csodáról, az emberrõl. Az emberrõl, aki olykor istennek képzeli magát, mégis ördögként viselkedik. A férfi mindent el akart mondani a fiának, amit a világról tudott. Nem válogatta meg a szavait, úgy beszélt hozzá, mintha hasonló korú felnõtthöz szólna. És a fiú megértette. Néha rákérdezett egy-egy ritkább szó jelentésére, de értette, mit mond a másik, s válaszolni is tudott a kérdéseire.

Hétvégeken gyakran meglátogatták a tavat, a tavukat. Halat hol sikerült fogniuk, hol nem, de minden alkalommal jóízûeket beszélgettek. Ez a nap is úgy kezdõdött, hogy bedobták a horgot, aztán a fiú megkérdezte az apját: szerinte mit jelent az a szó, hogy becsület, s miben különbözik tõle a tisztesség szó? No, errõl aztán elvitatkoztak délig. Senki és semmi nem zavarta õket, legföljebb egy-egy maszatoló keszegkapás, amibõl nem lett semmi.

– Kapufa – mondta a férfi bosszankodva, amikor a jókora bevágás után üresen húzta ki a horgot.

– Persze az is lehet – vélte a fiú –, hogy a rákok szedik le róla a csalit, vagy a kagylók. Emlékezz rá, hogy a múltkor is fogtunk vagy négyet! Az újságban olvastam, hogy az idén nagyon elszaporodtak a sekély vizekben. Hallod, hogy szentségelnek miatta a túlparton is?

– Rendben van, fiam, de azért a múltkor halat is fogtunk, nemcsak rákot.

– Nyugi, apa, majd jön a fél egyes kapás, és eltöri a spiccedet a nagy potyka…

A kapás ha nem is fél egykor, de egy óra után megérkezett. Igaz, a bot spicce nem tört belé, csak meghajlott egy kicsit, mégis nagyon örültek neki. Óvatosan húzta partközelbe a férfi, a fia meg olyan elegánsan tolta alá a merítõ szákot, mint a jól nevelt lakáj a fõrangú vendég alá a széket. Megvolt az elsõ haluk. Megmérték. Huszonkilenc centi volt a hossza. A szabvány harminc. Egyetlen centicske hibádzik…

– No, most mi legyen? – nézett kérdõn a fiúra. – Ha abszolút becsületesek akarunk lenni, vissza kell dobnunk a potykát. Ha csak úgy általában tisztességesek, akkor azt mondhatjuk, hogy ha csücsörít, akár meg is van a harminc centi. Lehet, hogy a mérce is csal… Egyetlen centicske ide vagy oda…

– Tudod mit, apa? – gondolkodott el a fiú. – Most kivételesen legyünk csak úgy, általában tisztességesek. Tegyük be potyka urat a szákba, hadd lubickoljon. Aztán ha majd fogunk egy harmincöt centiset, becsületesek leszünk, és õt visszaengedjük.

– Szóval kompromisszum?

– Az, de az õ érdekében. Addig is nekünk drukkol.

Eltelt egy újabb óra, de nem volt kapás. Potyka úr vidáman ficánkolt a haltartóban, amikor a fejük fölött, a meredek partoldalon megjelent egy nagydarab, negyven év körüli férfi. Afféle hústorony, a kezében vaspálcával, a fülében alumínium karikával.

– No, öreg, hogy megy a hal? – kérdezte bizalmaskodva, s meg-megbillent az egyik lehajló ágba kapaszkodva. – Ebben a rohadt melegben inkább fürödne az ember, mint hogy horgásszon. Nekem is lenne jobb dolgom… Igaz, ti jól megvagytok itt az erdõben, kifogtátok a legenyhébb árnyékot. Van valami piád? Sör… vagy bor… vagy akármi… Kurvára megszomjaztam.

– Jó napot! – köszönt rá a férfi. – Vizünk van. Eredeti csapvíz. Igaz, nem túl hideg az sem, de hát reggel óta itt van velünk. A halõr házánál tankoltuk.

– Mi? Reggel óta itt rohadtok? Meg vagytok ti buggyanva! Én kijövök, bedobom a cájgot, aztán ha negyed órán belül nincs kapás, leköpöm a vizet, és megyek vissza a krimóba. Majd éjjel, akkor harap. Ezek a buzi napijegyesek, ezek szoktak itt strichelni egész nap. Utálom õket, mint a… Meg is fingatom valamennyit, amelyik az utamba kerül. Õk csak ülnek itt a parton, a másik meg melózik, ha van mit. Ne félj, nem is tudnak nekem méretes halat mutatni!… Ti melyik faluból jöttetek? Még nem láttalak benneteket.

– Napijegyesek vagyunk – mondta a férfi szenvtelenül. – És maga kicsoda, ha szabad érdeklõdnöm?

– Na, cseszd meg, öreg – röhögött föl a hústorony –, én vagyok ma az ügyeletes halõr. Mutasd a szákot! Szart se fogtál, mi? Hülyék vagytok ti ahhoz… Napijegyesek…

– Van egy kis potykám – vallotta be a férfi kényszeredetten. – Meg két keszeg… – és kihúzta a szákot a vízbõl.

– Kicsi. Innét látom, hogy nincs több huszonhat centinél. Visszadobod, vagy megmérjem?

– Csücsörítõs harminc – mondta a gyerek. – Én mértem.

– Neked kuss van, öcsi! Értjük? Te majd akkor csücsöríthetsz, ha a bácsi megengedi. Na ja…

– No, de kérem!… – fortyant föl az apa.

– Neked is kuss van, öreg! Visszadobod, vagy én dobjam vissza veled együtt? Egyáltalán van napijegyetek, vagy csak úgy svarcban lopjátok a halat?

A férfi visszadobta a halat a tóba, aztán szó nélkül odanyújtotta a napijegyet. A halõr megnézte elölrõl, hátulról, miközben erõsen kapaszkodni kellett a faágba, mert minduntalan megingott alatta a talaj.

– Oké, öreg, de hol a fogási napló?

– Az õrházban a horgászigazolványommal együtt. Azt mondta a…

– Kussolj, mert most megfogtalak! Elolvastam ám azt a szar horgászrendet, és az volt benne, hogy még a parton be kell írni a halat. Beírod?

– Be hát, ha lesz halam, és visszaadjátok a fogási naplómat.

– Gyere be érte!

– Majd a gyerek elkísér és visszahozza.

– Hú, de rafinált egy pasas vagy te, napijegyes! Oké, te vagy a nyerõ, mert megérdemled, mint abban a hülye tévéreklámban. Tudod, ha itt hagytad volna a botjaidat õrizetlenül, azt is elkoboztam volna. Mondom, hogy elolvastam a horgászrendet… De le is verem a szivattyúson, az biztos. No, gyere, te gyerek! Ellenõrizzünk.

Majd’ fél órába telt, mire visszaért a gyerek a fogási naplóval. Rosszkedvû volt, a fejét ingatta mentében. Lerítt róla, hogy a torkát szorongatja a sírás. Szó nélkül letette a naplót és elfordult.

– Mi baj, fiam? Történt valami? – kérdezte az apja.

– Ez a halõr… – csuklott el a hangja. – Én megölöm! Ahogy veled is beszélt, és engem is egész úton cikizett. Lehülyézett, meg azt mondta, hogy haltolvajok vagyunk. A többi horgásszal is kötözködött. A végén majdnem beledobták a vízbe.

– Ugyan, hagyd!… Látod, hogy tök részeg.

– De akkor miért engedik ide? Azért, mert õ az erõsebb, meg részeg, akkor neki már mindent szabad? Õ a tolvaj. Láttam, hogy a nád közül vette ki a szákot. Legalább öt ponty volt benne, pedig nem is horgászott. Vitte a kocsijához. Részegen beült, és elhajtott. És akkor még õ mer téged tolvajnak nevezni, aki szó nélkül visszadobtad a csücsörítõs pontyot?! Tudod mit, apa? Én ezek között már tisztességes se akarok lenni!…

A férfi csak hallgatta a fia dühkitörését, és ott, legbelül igazat adott neki. Minél több az alma – gondolta magában –, annál több közte a férges. No de mégse lehet törvényerõre emelni, hogy a féreg legyen az úr az almáskertben...

Csak ültek szótlanul a tóparton, és nézték a mozdulatlan vizet. A vizet, ami sárgás, pocsolyaszínû volt, és undorító nyálkás, zöld moszatok úszkáltak a tetején. A nád közt békák brekegtek, és amikor egy-egy vízicsibe vagy vadkacsa nagy csobogással a vízre ereszkedett, pánikszerû menekülésbe kezdtek. Pedig nem is miattuk szálltak a vízre…

– Szedelõzködjünk – mondta a fiú keserûen –, és menjünk a fenébe!

– Rendben van – bólintott az apja. – Ez a nap már úgyis az ördögé…

Éppen nyúlt volna a kapásjelzõért, hogy leakassza, amikor megindult a kis karika fölfelé, és akkorát koppant a boton, hogy a fiút is fölriasztotta ábrándozásából. A férfi reflexszerûen bevágott, és már pumpálta is kifelé a keményen védekezõ halat. A bot spicce jócskán meghajlott a hal súlya alatt.

– Pipáltasd meg, apa! – kiáltotta a fiú, és már ugrott is a merítõhálóért.

A ponty sikeresen partot ért. Két, két és fél kilóra taksálták a súlyát. Nyurga volt, több mint ötven centi.

– No, ebben még az a részeges halõr se találhatna hibát – állapította meg a férfi, miközben kinyitotta a szák száját. Aztán új kukoricaszemet tûzött a horogra és jól meglódította az etetõkosarat. Még be se állt a zsinór, amikor felkiáltott a gyerek:

– Kapás! Apa! Kapás!

– A fenét! Hát látod, hogy még laza a damil…

– Nem azon, a másik boton!

– No, akkor vedd ki, édes fiam! Hadd látom, milyen horgász vagy!

A fiú ügyesen bánt a bottal. Néhány perc alatt partra tessékelte a másfél kilós pontyot. Most az apján volt a sor a szákolásban. Hanem a horgászszerencse már csak olyan, hogy egyszer nagyon kéreti magát, máskor meg azt is megadja, amit nem is kért tõle az ember. Hát nem ott volt az újabb kapás, míg az elõzõ halat el se rakták? A fiú meg bevágott, s már húzta is a partra. Ez jóval kisebb volt, mint az elõzõek. Csücsörítve se érte el nemhogy a harminc, de még a huszonöt centit se.

– Dobd vissza! – mondta a férfi. – Kicsi, meg különben is csak két nemes halra szól az engedélyünk.

– Nem! – villant a fiú szemében a dacos fény. – Akit haltolvajnak neveznek, az lopjon halat! Ha addig élek is, elviszem.

A két nagyobb potykát annak rendje-módja szerint bemutatták a halõrháznál, a kicsit a fiú vitte a kosár alján. Senkinek se tûnt föl. Már félúton jártak hazafelé, amikor megszólalt az apa:

– Hát… végtére is eredményes napunk volt. Három szép hal… Anyádnak lesz mit belerakni a halászlébe.

– Igen, apa – mondta a fiú szomorkásan –, de azért, tudod, én jobban érezném magamat, ha csak a két nagyot kellett volna hazahoznunk.