Kinde Annamária költõ, újságíró (Nagyvárad, 1956). Brassóban szerzett erdõmérnöki diplomát (1982), 1990-tõl dolgozik a romániai magyar sajtóban, 1997-tõl 2002-ig a nagyváradi sajtókollégiumot igazgatta. Számos versantológiában szerepelt, három önálló kötete jelent meg a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál. Jelenleg az Erdélyi Riport munkatársa.

Kinde Annamária

Szandralíz a Csudában

Lewis Carrol ötleteibõl

Elsõ vers: A méreg

„Egy percig sem feledkezett meg Alice arról sem, hogy ha nagyon sokat iszik egy olyan üvegbõl, amelyikre az van írva: Méreg, akkor elõbb vagy utóbb rosszul lesz.”

A szomjam ára egy bazi

kancsónyi hûs ital.

Megiszom, s õsdalt hallok én,

Õsfülembe rivall.

Ady volt, nem Rawling, bizám

te érted ezt, hazám:

elhazudni a gyõzzedést,

s kifeküdni lazán.

Rosszul leszek elõbb-utóbb,

Na és, mi van? Tudom.

Elvesztettük a juthatást

az õsmagyar úton.

A szomjam ára egy bazi

kancsónyi hûs ital.

Pohárba töltve mámorít,

osztán meg rámrivall:

Ne igyál annyit, Szandralíz,

ami beledbe fér,

Bévül a mérged szaporul,

S a rosszullét elér.

Elõbb utóbb.

Második vers: A gyertyaláng

„Próbálta elképzelni, milyen is a gyertyaláng, miután már elfújták. De nem emlékezett rá, hogy látta volna valaha.”

Nem emlékszem, hogy láttam volna:

Milyen a bánat dalba fojtva?

S a szerelem a házasságban:

mint mazsola a jó kalácsban?

Gyertyának milyen lángja lenne,

hogyha átúszna a nincsenbe?

És hogyha kedve kerekedne,

hogy mekegne a nyúzott kecske?

Negyedik vers: De ki az a Mabel?

„Most már bizonyos, hogy én vagyok Mabel. És most nekem abban a dohos kis lakásban kell majd laknom, szinte egyetlen játékom sem lesz, mindig csak a leckét kell tanulnom. De nem, mégsem. Ha én vagyok Mabel, akkor inkább örökre itt maradok. Hiába dugják le a fejüket, hiába mondják majd: »Gyere föl már, szívecském.« Én csak föltekintek; s így szólok: »Mondják meg elõbb, hogy ki vagyok. Ha az vagyok, aki szeretek lenni, akkor fölmegyek. Ha nem az vagyok, akkor itt maradok a barlangban egészen addig, amíg valaki más nem lesz belõlem.«”

Én vagyok én? Vagy én nem én? De akkor ki vagyok?

Szandralíz kérdezett, mire én nem tudtam, ki van ott.

Ha nem én vagyok, maradok. Ha én vagyok, megyek.

Ha maradok, megváltozom? S megyek, hogy én legyek?

És olyan rossz itt egyedül, és bánt sok gondolat.

S a kétely most már bennem ül, és szárnyat bontogat:

Én vagyok, aki én vagyok? Vagy nem én vagyok már?

Mert hogyha mégsem én: akkor értem aggódni kár.

S ha Szandralíz is én vagyok, mehetek és maradhatok?

A helyben forgó mindenség jó barát lesz, s nem ellenség?

A minden és a semmi vár, és Szandralíz sem kiabál,

Csak mosolyogva integet, s szól: Mabel! Még lehet!