Fejtő Ferenc

 

Fejtő Ferenc közíró, történész (Nagykanizsa, 1909). Budapesten diplomázott, 1938-ban Franciaországba emigrált, ahol jelentős életművet hozott létre. Ezt számos díjjal ismerték el. 1990 óta a magyar kulturális élet aktív részvevője.

 

Megfejtették a mayerlingi tragédia rejtélyét?

Jean des Cars, Franciaország történelmének agyafúrt módon népszerűsített, olvasói által nagyra értékelt krónikása nem nyerte el azoknak a szakmai kiválóságoknak az elismerését, akik – úgymond – felfedték a Bécs melletti Heiligenkreutz hírneves cisztercita kolostorától öt kilométernyire fekvő mayerlingi kastély tragikus eseményeit ködbe burkoló rejtelmeket. Des Cars, akinek a neve Descartes nevére emlékeztet, régi arisztokrata család leszármazottja. Már apja is népszerűséget szerzett magának történelmi regényeivel. Mint bebizonyosodott, des Cars a párizsi Perrin Könyvkiadónál 2004-ben megjelent, a hiteles történetírás szabályai szerint kifogástalanul dokumentált monumentális kötete révén jelentős hiányt pótol a francia történetírásban Európa s ennek következtében a világ történelmére vonatkozóan.

Jean-Batiste Duroselle, az egyetemesen nagyra becsült történetíró az általunk tárgyalandó rendkívüli eseményekbe jelentős mértékben belekeveredett politikusról, Clemenceau-ról írt életrajzában nem hanyagolja el azokat a kapcsolatokat, amelyek az európai történelem eme jelentős fordulata idején szövődtek közte, a leendő Tigris és Ferenc József trónörököse között. Clemenceau-t mindenekelőtt szoros családi szálak fűzték a trónörökös barátjához és mentorához, Moritz Szeps újságíróhoz, aki a németellenes, filoszemita és antiklerikális bécsi és budapesti polgári körök orgánumának, a liberális Wiener Tagblattnak volt az igazgatója. Szeps ebben az időszakban vált a nagy polémista, Eduard Drumont Franciaországban elindított erőszakos sajtókampányának a céltáblájává. Moritz Szeps egyik lánya Georges Clemenceau testvéréhez, Karlhoz ment férjhez, a másik, Berta pedig egy híres bécsi zsidó anatómus, Emil Zuckerkandl* felesége lett. Duroselle említi több amatőr történész teljesen abszurd állításait, amelyek Zita királyné ama leleplezéséből fakadtak, mely szerint Rudolfot a hírhedt mayerlingi dráma alkalmával, 1889 januárjában Clemenceau, illetve annak barátja, Cornelius Hertz utasítására gyilkolták volna meg. „Kétségtelen, hogy merénylet történt, nem öngyilkosság, de annak találgatása eltér a mi tárgyunktól – írja Duroselle óvatosan, hozzátéve, hogy az a feltételezés, mely szerint Clemenceau állt volna a gyilkosság mögött, túllépi az ostobaság határát… – A botrány íze abszurditásokra késztette a tudatlanokat.” **

Bizarr tény, hogy Pierre Miquel, akinek a harmadik Köztársaságról és az 1914– 1918-as világháborúról szóló könyvei hivatkozási alappá váltak, egy szóval sem említi a Boulanger tábornokkal éppen a drámai végkifejlet idején nyílt összeütközésbe keveredett francia államférfi és az osztrák trónörökös között létrejött hallgatólagos egyezményt, mely a XVI. Lajos és Mária Terézia között megkötött francia– osztrák szövetséget elevenítette volna fel. Ennek ellenére az a tény, hogy Rudolf halála lebénította azokat a törekvéseket, amelyek sikere esetén elkerülhető lett volna az első világháború, megérdemel néhány megjegyzést.

Jean Paul Bled, a Strasbourgi Robert Schumann Egyetem jelenkortörténész-professzora, a Habsburg-monarchiát tanulmányozó csoport igazgatója, az Études Danubiennes folyóirat kiadója, egy terjedelmes Ferenc József-életrajz (1987) szerzője, a Fayard kiadónál 1989-ben megjelent Rudolf és Mayerling című könyve 5. és 6. fejezetében minimalizálni igyekszik a Rudolf és II. Vilmos között dúló személyes és politikai színezetű konfliktus jelentőségét, mely egyébként hasonló jellegű volt, mint később a Vilmos császár és Ferenc Ferdinánd közötti ellentét. Úgy tűnik, Bled sem hiszi azt, hogy II. Vilmos tehetett volna valamit a trónörökös osztrák– francia–orosz szövetségre vonatkozó merész tervének megvalósítása ellen, melyhez des Cars értelmezése szerint már elnyerte Clemenceau belegyezését éppúgy, mint barátjának, a walesi hercegnek, Anglia eljövendő királyának a támogatását is.

Des Cars jól körvonalazza Rudolf jellemének különös kétarcúságát: egyrészt a nőkhöz igen férfiasan viszonyuló, Wagnert kedvelő, Trisztán és Izoldájától elbűvölt, mi több, megszállott – mondhatni, a szerelem és a halál végső nagyjelenetének utánzására hajlamos – főherceg, másrészt a nagy államférfivá fejlődő fiatalember képe rajzolódik elénk, azé a politikusé, aki kiötlötte az Ausztria és az általa fő ellenségnek vélt bismarcki és vilmosi Németország közötti szövetség felbontását. Következésképp, Habsburgként és ugyanakkor bizonyítottan a Monarchia iránti patriotizmustól vezérelve, soha nem bocsátotta meg Bismarcknak hazája megalázó sadovai vereségét. (A herceg különben kevésbé neheztelt Franciaországra az Olaszország egyesítéséhez nyújtott segítsége miatt.)

A hazafias és liberális Rudolf bizonyos népszerűségre tett szert Bécsben azok között, akik észrevették a Monarchia megújítását célzó ama törekvéseit, melyek az osztrák–magyar dualizmust liberális reformok által a császári jogar alatt egyesítendő három királyság – a cseh, a magyar és a horvát – egységévé változtatták volna.

Vajon mindez csupán kudarcra ítélt utópia volna? Határozottan állítom, hogy nem! A történelem egyik lehetőségeként – ha nem fogadjuk el a végzetszerűséget, melynek oly hatékony prófétája és ügynöke volt Masaryk és Benes, az első világháború utáni boldogtalan békeszerződések két fő ihletője – talán sikerült volna meggyőzni Franciaország, Anglia és végül az Egyesült Államok vezetőit a végzet elkerülhetőségéről, mely Ausztriát a revansra vágyó Németország karjaiba, a szakadék szélére lökte.

A des Cars által feltárt drámát megelőzte egy Párizsban, a „boulangerizmus” válságának tetőzése idején megjelentetett röpirat, mely a Julius Félix nyílt levele Őfelsége Ferenc József császárhoz címet viselte. A 35 oldalas brosúra németül jelent meg, a párizsi Ghio kiadásában, de politikai körökben villámgyorsan kitudódott, hogy az álnév mögött Ausztria trónörököse rejtezik.

„Felség, éppen annyira osztrák vagyok, mint Ön – írta Rudolf –, de az én szívem szomorúsággal és keserűséggel telve, az öklöm összeszorul, a fogaim tehetetlenül csikorognak egy hazámból származó szomorú hír hallatán. Ha miniszter volnék, minden meggyőző erőmet felhasználnám arra, hogy megindítsam a szívét és kinyissam az Ön szemeit. Ha tábornok volnék, lelkesen az Ön lábai elé helyezném a kardomat, arra kérve, hogy kivonhassam az Ön ellenségei ellen. Ha milliomos lennék, az Ön rendelkezésére bocsátanám a szerencsémet, hogy kivonszoljuk Ausztriát ebből az ördögi csapdából. De én nem vagyok se miniszter, se tábornok, se milliomos, nem tehetek egyebet, mint hogy hallgatásba fojtom a dühömet, vagy legfeljebb írok az én Császáromnak.”

Des Cars – kiemelve ezt a patetikus hangnemet – felhívja a figyelmet Rudolf írói-újságírói talentumára, melyet számos újságcikk és egy enciklopédikus jellegű, a Monarchiáról szóló album szerzőjeként bizonyított, s némi iróniával állapítja meg, hogy a levél küldője „nem más, mint a császár egyetlen fia és utódja, akit igazán senki sem vesz komolyan a saját országában”. Szövege elsősorban hazafias jajkiáltás. „Hallgasson rám, Felség – veti be magát a főherceg –, szakadjon el Németországtól, amíg nem késő. Értsen szót közvetlenül Oroszországgal… Egyetlen szövetség indokolt Európában: Ausztria hivatalos egyezsége Oroszországgal és Franciaországgal. Sem Ön, sem Ausztria, csupán Oroszország egymaga volt hivatott arra, hogy kontinensünkről kilökje a török birodalom hulláját, mely hosszú ideig fertőzte Európát. Erre tanít a földrajz és a történelem.” Rudolf látnoki erővel teszi hozzá: „Ez a falánkká és gonosszá vedlett Bismarck-kreatúra azon fáradozik, hogy mindent leromboljon, amit ura és tanítómestere, Bismarck Európa balszerencséjére megalkotott. Csakhogy mindezt vérfürdő árán vívhatja ki, vagy Ausztria és Németország elsüllyed.”

„Elképzelhető, hogy Ferenc József soha nem szerzett tudomást a fia figyelmeztetéséről” – írja des Cars. II. Vilmos – tesszük hozzá –, akinek a titkosszolgálatai épp olyan jól működtek akkoriban, mint amilyen éberek voltak a szarajevói merénylet idején, minden bizonnyal tudomást szerzett a „Bismarck kreatúrájára” utaló levélről, és mint köztudott, általában gyorsan reagált a veszélyre.

Rudolf levelének következményeként az eljövendő tárgyalásokon egy olyan egyezménynek kellett volna megszületnie, amelyhez Clemenceau különösképpen ragaszkodott: az orosz cár csatlakozása érdekében Rudolf trónra kerülése esetén Ausztriának le kellett volna mondania a Balkánt illető követeléseiről, jelesül Bosznia-Hercegovina visszakerült volna a Berlini Kongresszus meghatalmazottainak felügyelete alá.***

 

I. felvonás

Rudolfnak – indulatait mérséklendő, csak álnéven volt lehetősége kifejteni nézeteit Moritz Szeps Wiener Tagblattjában – sikerült elegendő pénzalapot összegyűjtenie a saját lapja beindításához. A Schwarz Gelb (Fekete Sárga), a Habsburg-dinasztia színeit nevében viselő újság hasábjain – szabad folyást engedve reformista politikai szenvedélyének –, az első lapszám vezércikkében fejtette ki vonzalmát Bécs, a metropolis iránt, melyet „egy hatalmas és oszthatatlan birodalom virágzó fővárosává” kívánt emelni. Egy 1888. november elsejei cikkében egészen II. Vilmos magánéletének megtámadásáig elment, és nyíltan felfedte a Franciaországgal és Oroszországgal kötendő szövetség tervét, Németország legyőzése érdekében.

Rudolf egyre gyakrabban lépett kapcsolatba Moritz Szeps liberális és zsidó barátaival, akik neje, a trónörökösné, az illusztrátorként is nagyra becsült Stefánia szalonját látogatták. Rudolf jobban kedvelte ezt, mint a saját szalonját, attól való félelmében, hogy ott soha nem szabadulhat meg a rendőrség vagy az őt szemlátomást követő kémek felügyelete alól. „Barátai megértették, hogy a trónörökös a saját otthonában, az apja palotájában nem tarthat polgári személyzetet. A császári udvar költségeihez való hozzájárulás a Monarchia mindkét fele részéről 4 millió 650 forintra emelkedett, s abból fedezték a fiatal pár minden kiadását is.” (Jean des Cars, idézett mű, 365. old.) Rudolf, érthetően, mindenekelőtt ebből a megalázó helyzetből kívánt megszabadulni.

A főherceg figyelmét nem kerülte el a miniszterelnök, Taafe gróf és Németország bécsi nagykövete között támadt feszültség sem. Az előbbi a Budapesten megjelenő Pester Lloydban hozakodott elő érveivel – a lapot des Cars vitatható módon a magyar kormány szócsövének minősíti –, válaszolandó a berlini lapok egyre agresszívebb Ausztria ellenes támadásaira. „Ausztria szigorúan ragaszkodik a hármas szövetséghez, de a szövetségnek kölcsönösnek kell lennie. Ausztria ad, mielőtt kapna. Fél létezni a szövetség nélkül, és senki sem akadályozhatja meg a francia politikához való csatlakozást. Ami Oroszországot illeti, vele szemben kompenzációs politikát gyakorolhatunk.” Mindez bizonyítja, hogy a Magyarországon hatalmon lévő liberálisok Rudolf érzelmeihez közeli véleményt tükröztek, ami nem mondható el a bécsi katolikus és reakciós sajtó esetében. III. Sándor cár éppen ekkoriban ismerkedik meg egy találkozón az ideges, dúló-fúló Vilmos oldalán várakozó Rudolffal.

 

II. felvonás

Rudolf egy levelében, melyben a szerbiai politikai helyzetet vázolja fel, a következőket írja barátjának, Moritz Szepsnek: „Ez az abnormális nyugalom vihar előtti csendnek tűnik számomra. Egyetlen vigaszom, hogy a dolgok nem mehetnek így tovább. Berlinből érdekes hírek érkeztek.”

Jean des Cars beszámol Rudolf legfrissebb, futó viszonynak tűnő szerelmi kalandjáról egy olyan lánnyal, aki rögtön felkelti a rendőrség figyelmét. A trónörökös nem kis mulatságára egy olyan felügyelő követi őket, aki… hasonlít rá. „Ez a makacsul megszállott császári rendőrség egy olyan trónörököst követ, aki könnyen felismerhető: termete, szakálla, bajusza jól ismert, és akár az apja, gyakorlatilag soha nem mutatkozik civilben.” Úgy tűnik, Vetsera Mária nehezen enged, de a viszonyuk hamar felizzik. Robog a fiáker, robog a Hofburg felé, megérkezik az operához, s mire a Tannhäuser nagyjelenetének végén felhangzik „az égből egy angyal szállt alá” dallama, Vetsera Mária immár Rudolf kedvese lesz. Villámcsapás, őrült fordulat, megtörténik a jóvátehetetlen. „1889. január 13-át írjuk. Mária elküldte már a hercegnek szerelme legfőbb tanújelét. Rudolf, a szerető, aki mindig értékes emléktárgyat ajándékozott annak, aki megtisztelte őt szerelmével, viszonzásul egy olyan medaliont ad Máriának, amelybe egy cseppnyi vérét foglalták, majd egy furcsa vasgyűrűt, melynek belsejébe az I. L. V. B. I. D. iniciálékat vésette, a „mindhalálig egyesülve a szerelemben” jelentésű szöveg rövidítését. Mialatt az életrajzíró kötelességének érzi megjegyezni – és én megkérdem: vajon nem téved-e ezen a ponton –, hogy Rudolfnál nyomát sem találni a csillapíthatatlan szenvedélynek, mely arra engedne következtetni, hogy számára senki sem létezik Vetsera kisasszonyon kívül. Szerinte „őt csak felajzotta ez az egyoldalú szerelem, de az mit sem von le ennek az inkább érzéki, mint szép lánynak a vitathatatlan őszinteségéből és rajongásából.”

 

E szekvencia után a III. felvonás következik

Január 29-én leszáll az éj Mayerlingre. Jean des Cars nem olyan fajta történész, akiben a feszültségeket virtuóz módon adagoló regényíró lakik. A trónörökös szerelmi fészkükben sem feledkezik meg a politikai játékról: érdeklődéssel várja az egész Magyarországot tűzbe hozó budapesti parlamenti szavazással kapcsolatos híreket. A kedélyeket egy olyan döntés izgatja, mely a választók tiltakozása ellenére visszaállítaná a kötelező német nyelvhasználatot a magyar hadseregben. A bécsi kormány erőfeszítéseit a kedvező szavazatok elnyerésére siker koronázza: 267-en voksolnak mellette, 141-en ellene. A történtek feltámasztják Rudolf keserű humorát, hiszen a döntés teljes mértékben ellenkezik az ő óhajával a Monarchia országaiban mindenütt élő nemzeti érzés tiszteletben tartására vonatkozóan. Mária eltűnik a tetthelyről, bezárkózik saját szobájába. Rudolf egyedül marad a lakájával, Loschekkel, aki a továbbiakban igen kétértelműen nyilatkozik. „Egy árnyék, aki mindent tud, de nem árul el semmit.” (445. old.) Este 11 órakor Rudolf kéri, hogy senkit ne engedjenek be a szobájába, „még a császárt sem”.

Január 30-án 6 óra tíz perckor Rudolf még éjszakai öltözetben felkölti a lakáját, és megparancsolja, hogy nyolc órára fogjanak be két lovat egy hintóba, készítsék el a reggelit, majd visszafekszik.

 

IV. felvonás

Hét órakor Loschek kopog az ajtón, de nem kap választ. Megkísérli feltörni a zárat, de hiába. Felkölti a herceg hadsegédjét, Hoyost, feltételezve, hogy Vetsera Mária is a szobában tartózkodik. A két ember megrettenve várakozik. Nagy csattanást és felborult bútordarabok zaját hallva a szoba felől a lakáj az első ajtóhoz siet, felfeszíti azt. Közeledik az ágyhoz. Rudolf felöltözve hever, élettelenül. Hatalmas vértócsa terjeng a lábainál. Loschek, állítása szerint, nem hallott fegyverdörrenést. Aztán minden összekuszálódik. Loschek a megmérgezés valószínűségéről beszél, ami hitelesnek aligha tűnő feltételezés. Loschek különben a szolgák ama fajtájához tartozik, aki megszállottan igyekszik magára hagyni urát az intimitás pillanataiban.

Eltekintek attól, hogy minden egymásnak ellentmondó magyarázatot elmeséljek, amelyet egyik vagy másik szolga vagy a szárnysegéd sietett elmondani a látottakkal kapcsolatban. A főherceg koponyáját szétzúzva találták, ami összeegyeztethetetlennek tűnik a lakájnak azzal a közlésével, hogy a holttestek körül erős sztrichninszag érződött. Sürgősen értesíteni kellett a császárt, mielőtt az ügy kipattan. Előbb Sissit tájékoztatták, ő teljesen összeomlott, majd magához térve bátran felvállalta a császár értesítését. Az uralkodó „higgadt rezignációval” fogadta a hírt. Viselkedése rögtön szóbeszéd tárgya lett, előzetes értesültségét, bűntársi minőségét, netán merényletkezdeményező voltát illetően. Olaszország bécsi nagykövetének Rómába küldött 1899. január–februári jelentése szerint szóbeszéd támadt arról is, hogy Ferenc József pánikba esett, mert értesült „arról az összeesküvésről, amelyet Rudolf tervezett az osztrák liberálisokkal és szabadkőművesekkel” a Monarchia kül- és belpolitikájának gyökeres megváltoztatásáért. (Lásd La tragedia di Mayerling nei rapporti di Constantino Negri, a cura di Enrico Serra, Nuova Antologia no 2198, 1995. január–március, Le Monier, Firenze). Ezt a gyanakvást látszott igazolni a kormánypárti és a pángermán sajtó nyíltan ellenséges viszonyulása a trónörököshöz éppúgy, mint az a füttykoncert, amellyel tüntetők fogadták Rudolfot Bécs utcáin elhaladtában. Ez magyarázza azt a sietséget, amellyel megszervezték azt a színjátékot, mely minden gyanút igyekezett eloszlatni a főherceg öngyilkosságáról szóló hivatalos információ hitelességét illetően, és megpróbálta lecsillapítani a fiatal nő eltűnésével kapcsolatos találgatásokat, akinek a holttestére – az első tájékoztatónak megfelelően – golyó által roncsolt fejjel a trónörökös mellett bukkantak rá. Világossá vált, hogy a kettős öngyilkosságról szóló megelőző információt túl kompromittálónak ítélték meg a dinasztia számára, hiszen lehetetlenné vált volna a gyilkos és öngyilkos trónörökös egyházi szertartás szerinti temetése.

Akár őt megelőzően Jean-Paul Bled, Jean des Cars is felleltározza a szobában talált hitelesnek tűnő dokumentumokat: Rudolf búcsúlevelét „drága feleségéhez”, Stefániához, „teljes szívemből ölellek téged, a te szerető Rudolfod”; aztán az anyjához, Sissihez intézett levelét – egy sort sem írt a császárnak. A Szent Kereszt monostor abbéjának szánt levél igazolja, hogy a főherceg azt óhajtotta, hogy a kedvesével együtt temessék el, megerősítve a mendemondát az öngyilkosságról, amelynek maga a császár igyekezett elejét venni, hiszen mindent elkövetett, hogy – a főherceg katolikus lévén – vallásos szertartást szervezhessen a fia számára. Különben elnyerte XIII. Leó pápa engedélyét, elhitetve a Vatikánnal, hogy nyilvánvalóan megzavarodott elmével elkövetett öngyilkosság történt, a trónörökösnek az utóbbi hetekben mutatkozó depressziója nyomán. Sajnos, a vatikáni irattár nem bocsátotta nyilvánosság elé az udvar és a Szentszék közötti táviratváltást ez ügyben. (Jómagam is megpróbáltam lépéseket tenni Rómában, többször kísérleteztem, hasztalanul. Se Jean-Paul Bled, se Jean des Cars nem jutott tovább.)

Az udvar zavara nyilvánvaló volt abbéli törekvésében, hogy hihető és a dinasztiára nem kompromittáló változatot ötöljön ki, de a Jean des Cars kutatásainak köszönhetően összegyűlt hatalmas dokumentáció eléggé kielégítheti a kíváncsiságunkat. Felsorolásuk tartósan zavaros benyomást kelt: a herceg, mielőtt elengedte volna a lakáját, lépéseket hallott az udvar felől, ahová az ablakai nyíltak. A lakáj kinyitotta az ablakokat és a redőnyöket, és két „vadász” árnyékát pillantotta meg. Ebben nem volt semmi feltűnő, hiszen másnap reggelre vadászatot szerveztek. Ő tehát bezárta az ablakokat. Sajátosan feltűnő ebben a mesében, hogy a vadászkastély teljesen rendőri őrizet nélkül maradt. Ez azért is különös, mert a trónörökös minden lépését diszkréten felügyelték. A rendőrség távolmaradását azzal magyarázták, hogy a trónörökös szálláshelye nem középület volt, hanem magántulajdon, ahová a rendőrségnek nem volt bejárása. Ám ezt a tilalmat köztudottan nem tartották be szigorúan.

A két megpillantott árnyék akár a két, vadásznak álcázott bérgyilkos is lehetett, akiket „egy bizonyos udvar”, „egy bizonyos császár” küldött? A kötelező csend még rejtelmesebbnek tűnt a császárnak feleségéhez, Sissihez intézett figyelmeztető, parancsként felcsattanó kiáltása után: „Az igazat mindenekfelett!”

Az eseményről szóló szenzációsnál szenzációsabb, fantáziadús beszámolók, melyek a bécsi, budapesti sajtóban és szerte a nagyvilágon megjelentek, egymással gondosan összevetve számos hipotézist kínálnak, amelyek közül egyrészt a kettős öngyilkosság, másrészt az idegenkezűség: a II. Vilmos által megparancsolt gyilkosság egyaránt hihetőnek tűnik. Nyilvánvaló, hogy a mindkét feltételezés által feltárt „valódi igazság” kompromittáló volt a dinasztia számára.

Szemére vethetjük-e Jean des Cars-nak, hogy – megtéve az összes óvintézkedést – miután felkeltette az érdeklődésünket, munkája utolsó fejezetének címe révén ismét kétséget támaszt bennünk?

Jómagam nem teszek szemrehányást a szerzőnek, aki minden hozzávalóval ellátott bennünket, hiszen mi magunk elvégezhetjük a dráma körülményeinek megközelítő rekonstruálását, mely számunkra további meglepetést tartogathat. A két legfontosabb, ellentmondónak tűnő hipotézis egy igazság két arcaként is felfogható.

Íme a des Cars által bemutatott változatok ismertetése. Nem egyértelmű, hogy Vetsera Mária Mayerlingben tartózkodott a dráma kezdetén. Bizonyítható, hogy elment egy közeli barátnőjéhez, akinél egy indiszkrét száj kíméletlenül közölte vele a kétségbeejtő tényt: Ferenc József utolsó találkozásuk alkalmával határozottan visszautasította fia kérelmét feleségével, a belga király lányával kötött házassága felbontására és a Vetsera Máriával kötendő morganatikus frigyre vonatkozóan. Mária megértette, hogy a visszautasítás választás elé állította az ő Rudolfját: vagy lemond politikai terveiről, a hatalomról a házasság érdekében, vagy vele kell szakítania. Egy ízig-vérig romantikus intrika tanúi vagyunk, Rómeó és Júlia, Trisztán és Izolda, Kleist Heilbronni Katicájának emléke kísért bennünket. Mária kétségbeesetten küldi el egyik barátját a legközelebbi gyógyszertárba, sztrichnin vásárlása végett, lenyel egy adagot, és átmegy Mayerlingbe, hogy szerelme karjai közt haljon meg. Rudolfot, aki látja őt a mérgezés következtében eszméletét veszteni, bűntudat gyötri – hiszen ő volt az, aki belerángatta a szegény leányt a közös szerelmi halál rögeszméjébe. Nem lát más megoldást, mint meghalni mellette, miután kapkodva papírra vet néhány búcsúlevelet, amelyeket a szobájában találnak meg. Eldönti, hogy követi ifjú kedvesét a halálba. Becsülete és lelki üdvössége – hiszen hívő ember – kényszeríti erre a végkifejletre, mint ahogy az utolsó leveleiből kitűnik. Megragadja a fegyvert… Megfogja, de íme, kicsavarják a kezéből a gyilkosok, akik már betörték az ablakot, behatolnak a szobájába. Lerohanják, ő vadul védekezik, kicsavarják a pisztolyt és heves küzdelem után a földre teperik, aminek a nyomai ott maradnak az áldozat mellén. Ők végeznek vele, azzal a fegyverrel, amelyet megkaparintottak tőle, hátracsavarva Rudolf jobb kezét.

Egy bulvárszerző elképzelte korabeli rémdráma vége, egy Verdi és egy Tannhäuser-egyveleg kíséretében, melyből csak Strauss Rózsalovagja zenéjének gúnyos szkepticizmusa hiányzik. A valóság megkísérelte utánozni a képzeletet.

Úgy tűnik, számos történész, regényíró és filmes, aki Jean des Cars előtt hajolt a mayerlingi dráma fölé, nem fogta fel, hogy az ügy valódi kulcsa Rudolf politikai szenvedélyében rejlik, a dinasztiát és országait – általa prófétai módon előre látott súlyosságú – veszedelmektől megóvó tervében. A trónörökös személyiségét illetően áltatták magukat, csupán egy könnyű erkölcsű herceget láttak benne, egy mániákusan depresszív szoknyavadászt, a haladó zsidó értelmiségiek ártalmas látogatóját. Nem vették észre benne az államférfit, aki volt mindenekelőtt, a Mária Terézia fiához, II. Józsefhez, a felvilágosult Habsburghoz mérhető látnokot. II. József osztotta anyjának az ősi ellenséggel való megbékélést szorgalmazó tervét, a Bourbonok és a Habsburgok közötti szövetséget, melyet Rudolf ismét felmelegített. A trónörökös elhunytát a német befolyás felerősödése követte, s ennek érvényesülését az udvar politikájának pángermán, demokráciaellenes és antiszemita orientációja is megkönnyítette. Figyelemre méltó, hogy II. Frigyes, aki II. József nagyra törő terveit meghiúsította, balszerencsés végzet folytán ugyancsak német volt, ugyanabból a fajtából, mint Bismarck „kreatúrája”, II. Vilmos. Ugyanaz az uralkodó, aki mintegy húsz év múlva egy újabb gyilkosságnak köszönhetően – melyet azonos meggondolásból szítottak Ferenc József második trónörököse ellen – valósította meg terveit, melyek az első világháború kitöréséhez vezettek.

Véleményem szerint mindazok a történészek, regényírók és filmesek, akik a mayerlingi drámával foglalkoztak, nem vették figyelembe Rudolfnak a Monarchia megreformálását, a birodalom végveszélytől való megmentését célzó szenvedélyes törekvéseit; az összeomlástól, mely egyre fenyegetőbbé vált, ahogy tovább haladtak azon a pályán, amelyre környezete elkötelezte a mind fáradtabb és szenilisebb Ferenc Józsefet. Senki nem vette észre Rudolfban a látnoki képességű politikus nagyságát, mely legyőzte benne a szerelemre szomjas ember túlérzékenységét és csillapíthatatlanságát.

Hiszem, hogy des Cars nem cáfolja meg a dráma két arcát ötvöző összefoglalómat, a dráma szerelmi és politikai arcát, melyet az ő minden elismerést megérdemlő, rendkívüli munkájából ragadtam ki.

Szilágyi Aladár fordítása

* Berta Zuckerkandl hosszas levelezést folytatott Clemenceau-val, megkísérelve jobb érzéseket támasztani benne hazája iránt, mivel a francia politikus nem bocsátotta meg Ausztriának, hogy Rudolf halála után nemcsak szövetségese, hanem teljes mértékben alárendeltje is lett Németországnak. A drámát megelőzően Clemenceau egy 1885-ben Zürichben lezajlott titkos találkozón kérte, hogy Szeps figyelmeztesse a trónörököst: Bismarck megelőző háborút tervez válaszul a Boulanger hívei által Franciaországban kirobbantott szélsőséges revansizmusra. Clemenceau megkérdezte, Ausztria miként viselkedne ilyen esetben. Berta feljegyzései szerint – ő is jelen volt a találkozón – Szeps biztosította tárgyalópartnerét, hogy Bécs semleges marad. Egyébként Clemenceau volt az, aki Zuckerkandlékat bevezette Párizs értelmiségi és művészköreibe, jelesül megismertette őket Manet-val, a nagy képzőművésszel. (Lásd: Lucian O. Meysles: In memoriam Salon ist Österreich, Berta Zuckerkandl und ihre Zeit, Edition INW, 1997, Wien, pp. 33–57.)

** Cikkem olvasói elhihetik, hogy magunkat, Jean des Cars-t és jómagamat nem számítom ezek közé a tudatlanok közé, és inkább vélem önmagamat tényekre szorítkozó hivatásos történésznek, mint a fentebb idézett történészeket. A Zita királyné által megfogalmazott tájékoztatás Clemenceau részvételéről a trónörökös meggyilkolását célzó összeesküvésben a királyné nagynénjeitől származott, akik feltehetően Franciaországot akarták lejáratni előtte. A feljegyzésekbe foglalt, a dráma részleteire vonatkozó információk, melyeket des Cars felhasznált, mégis hitelt érdemlőek. Nem osztom Adam Wandruscha osztrák történész véleményét, aki zagyvaságnak minősítve teljes mértékben megkérdőjelezte azokat.

*** Emlékeztetek rá, hogy Bosznia-Hercegovina annektálása csak 1908-ban következett be. Ferenc Ferdinánd ugyanazokból a meggondolásokból ellenezte az okkupációt, mint Rudolf.