Gittai István

A kis haza kísértése

Ha két-három napra olykor elcsámborogtam Budapestre, Laci a rovatnál helyettem is tartotta a frontot. Egy ízben Püski bácsi Krisztina körúti könyvesboltjában megakadt a szemem egy asszonymosolyon. S milyen a férfi: ha éppen magányos, kapaszkodik fűbe, fába. Nem igazán mérlegel, elemez, hanem habozás nélkül fejest ugrik a kínálkozó alkalomba. Gizellával így voltam én is. Pedig már a legelején jól láthattam, hogy fasírtja odaégett, hogy könyvespolcán ujjnyi a por, hogy rámenőssége engem előbb-utóbb maga alá teper. Észleltem, láttam, s mégse okultam belőle. Mégse tett irányában óvatosabbá. Valahogyan, valamitől – talán az éppen belőlem hiányzó s a benne meglévő erős akarástól, buldogtermészettől – jövőkép-vázlatok kezdtek felderengeni képzeletemben. Két társtalan ember összefogása talán kimozdíthatja a kátyúból a szekeret, gondoltam. Jövőreménnyel hittem, hogy két gyermekemet s engemet is magához ölel a kis haza. Gizellával kilencvenkettő novemberében törvényesítettük a kapcsolatunkat, s másfél esztendő múltán már a kezünkben volt a Göncz Árpád által szignált államelnöki okmány, mely szerint két gyermekemmel magyar állampolgárokká lettünk. Az eladdig másodrendű állampolgárként élő kisebbségi magyar öröme-méze azonban hamar megsavanyodott. Rá kellett jönnöm, hogy hat-hét megjelent kötettel mögöttem Budapesten nincsen igény a tollamra. Írásaimat, cikkeimet külsősként közölték ugyan, ámde az szóba se jöhetett, hogy valamelyik folyóirat, napilap belső munkatársként alkalmazzon is. Így aztán protekcióval félállásban négy hónapra korrektorként szerződtettek az MDF pártlapjához. Miközben a spaltokban gyomláltam a hibákat, úgy éreztem magamat, mint aki alatt folyamatosan himbálózik a csónak. Amiközben a Bem téri pártszékház luxusos felújítása zajlott a szemem előtt, a lélekvesztő felborult vélem. Magyarán a szerződésemet nem hosszabbították meg, ezáltal munkanélkülivé lettem. Néhány hónap szabadúszás után egy pesterzsébeti útkátyúzással foglalatoskodó kicsiny cég kis fizetésű művezetője lettem. Egy esztendő múlva szanálták a kicsiny céget, s ismét a munkanélküliek keserű kenyerét majszoltam. Emiatt házasságunk eresztékei, tartópillérei is nyöszörögni, recsegni-ropogni kezdtek. Egy év után a Pázmány Péter Tudományegyetemet hátrahagyva Kinga lányom hazamenekült, s a kolozsvári Babeº–Bolyai Tudományegyetemtől remélte a megváltást. Merthogy két csonka család egyesüléséből nem jött létre az, amit én jóhiszeműen és naivan reméltem.

Nem egészen egy év múlva az akkor már főszerkesztő Szűcs László sürgető hívására visszatértem Nagyváradra, a Bihari Napló kulturális rovatához. Az anyaországi ingovány után 1995 júniusában valami biztos talajt érezhettem a lábam alatt. Várad hamar visszafogadott, amit én munkámmal igyekeztem viszonozni. A hétvégi Szó-kép-hang-szín oldalak szerkesztése, miként a váradi magyar képzőművészekkel készített kolumnás interjúk is, sok örömet termettek nékem. A Bihari Napló akkori közössége, csapata áldásosan családi volt. Éreztem: igénylik, hát száguldott a tollam. Araszosaimból 1996 karácsonyára újabb kötetet tettem le az olvasók asztalára. Amikor pedig a Göteborgban élő Sall László kezünkbe nyomta az egykori Ady körösökkel készített nyers interjúgyűjteményt, mondván: „kezdjetek vele, amit akartok", Szűcs László barátommal hozzáláttunk tető alá hozni a Péntek esti szabadságunkat. Napi elfoglaltságaink mellett összeállítottuk a függeléket, karcsúsítottuk, csiszoltuk a nyers Sall-anyagot, kiegészítettük a kötetben megszólaló emlékező Ady körösök lajstromát, az elkészült kézirattal kiadás végett pályáztunk a magyar kulturális minisztériumnál. A rövid életű BN-könyvek sorozatának egyik dokumentumértékű darabja lett a kilencvennyolc őszén megjelent kötet. E könyv igen közel áll hozzám, nemcsak azért, mert megszületésénél magam is bábáskodtam, de azért is, mert a nagyváradi Ady kör húsz esztendejében az én ifjúságom is vaskosan benne van. Úgy is mondhatnám: életem része e könyv.

Váradi visszatalálásomat, visszafészkelésemet a Bihari Napló-s kollégákon túl nagyban segítette Éva kemencepadka-melegű szeretete. Ott ült a legbelső teremben, ahol is többedmagával a nyomda ördögét űzte-kergette délutánonként, esténként, mint sasszemű korrektor. E sasszemek, mihelyt felnéztek a betűrengetegből, simogatóan delejezőkké, jóságosakká váltak. Könnyű volt belehabarodni, belecsábulni, beleszeretni. Mint akit Isten küldött hozzám, nekem. Mint akit Isten küldött hozzá, neki. Szinte szempillantás alatt úgy voltunk, mint akik öröktől ismerik egymást. Mint akik mindig is egymáséi voltak álmaikban és vágyaikban. Mostan meg már ez a valóságban is bekövetkezett.

Mint amikor megnyílnak a zsilipek meg az ég csatornái, ömleni kezdtek a versek. Ezek közül csupán a Valamit: ódát címűt idézném: Patakvíz-csevejből, / csipkebokor-lángból, / kékségben lebegő / pacsirtatrillából / készítek tenéked / valamit: ódát. // Felségesen / bizsergető, / megérintőn / varázsoló, / éber álmaidért, / viszonzásul, adom / himnikus dalom. // Ó, izgalmas béke, / cserépkályha enyhe, / be nem ázó tető, / Isten segedelme! // Soha, soha / ennél többet, / soha ennél / kevesebbet: / vélem enyhítsd / méhed éhét, / s én tégedet / kortyoljalak / pirkadattól / holdvilágig, / virgonckodástól / elálmosodásig. // Holtomiglan / szálljak, szálljak / lelkes lényed / kellemében / Fejedelemasszony. Nála hálásabb, gyönyörűbb társat én nem ismerek. Legelső ő az asszonyok között. Farkas Antal költő-lelkész barátom ama kijelentésemre, hogy Éva anyám reinkarnációja, megjegyezte: „Ez a lehető legszebb vallomás, amit szerelmes férfi szeretett nőjének mondhat." Amíg Gizella gyarló emberi kisszerűséggel ellopja tőlem a kizárólagosan az én pénzemből vásárolt imádott szadai telkem felét – és árát (ami mellékesen csekély másfél millió forint) –, addig Éva nagyvonalúan és önzetlenül majdnem akkora összegű kölcsönnel kisegít, hogy valamiféle lakásmenedéket vásárolhassak Csepelen magamnak s gyermekeimnek.

Szada

A magyarországi gyökérverés része volt a szadai telek. E Budapesttől harminc kilométerre lévő elmagyarosodott tót településen megvételre kínáltak egy nyolcszáz négyzetméteres telket. A Budapesten házépítésbe fogott és megszorult telektulajdonos hosszas győzködésére kötélnek álltam. Ezerkilencszázkilencvennégy nyarán háromszázezerért megvettem az elgyomosodott földdarabot. Amúgy tetszett a panorámás kilátás, meg az is, hogy vezetékes víz meg faház is van már a telken. Ha megszomjazom, ihatok a csapból, ha meg eső jön, behúzódhatok tető alá, gondoltam. A vételár harmada még hiányzott. Amikor otthon jártam Tótiban, szüleimnek elújságoltam, hogy miben is töröm a fejemet. Anyám a saját temetkezési költségükre megspórolt félretett pénzt felajánlotta, hogy kifizethessem a telket. A vásár megköttetett, s a gödöllői földhivatalban az én nevemre átírták az akkor még zártkerti ingatlant. Az évenként többszöri kaszálás, kapálás kizárólag az én férfienergiáimat csapolta. Gyümölcsfákat, szőlőveszszőket ültettem. Az első évben paprikát, paradicsomot és földiepret is palántáztam, ámde hamar beláttam, hogy a homokos földbe ültetett konyhakerti növények napi locsolás híján csenevészek maradnak. Az én kertemben megtermett paradicsom tízszer annyiba került, mintha azt a piacon megvettem volna. Így aztán azzal is beértem, hogy évente három-négy alkalommal kézi kaszával levágtam a füvet, s hogy a harminc-harmincöt tő szőlőt kapával dédelgethettem. Hasznot nem hozó elfáradásaimnak egyetlen pozitív hozadéka volt, éspedig az, hogy földtulajdonosnak érezhettem magamat. A kerítés tövében esténként felvilágító szentjánosbogár fénye, a tücskök cirpelése, az augusztuséji csillagos ég s a leszállott harmat hűse mind-mind az enyém volt. Miként a rigófüttyök is. E számomra nyugodalmas szadai parcellán már a helyet is kinéztem magamnak, ahová majd odagurítok egy nem túl nagy darab terméskövet, gyermekeimnek pedig csak az lett volna a dolguk, hogyha majd eljön az ideje, ama kő alá odategyék a hamvaimat. De hát ebből már semmi se lesz, merthogy az a telek már nem az enyém. Túladtam rajta. Már nem is bánom, hogy így alakult…

Évának köszönhetően csöppet sem vagyok én jövőkép híján. Úgy gondoltam, hogy a Géza-domb tetején, nagyapám egykori sｺőlőjének a végében mondom ki Évának a boldogító igent. Farkas Antal költő barátom református lelkészi közreműködésére feltétlenül számítok. E dolgot előbb-utóbb megejtjük.

Gittai István költő, újságíró (Tóti, Bihar m., 1946). 1990-től 1991-ig a Kelet– Nyugat, később a Bihari Napló munkatársa. Számos vers- és rövidprózakötete jelent meg erdélyi és budapesti kiadóknál.