Szilágyi Aladár

Aki csapdába fogta a fényt

A hajdani tárlatnéző tekintetét első pillantásra megragadta három rajz. Az egyik lekötözött saskeselyűt ábrázolt, meghökkentő realitásérzékkel jelenítve meg a madár láncszemek nyomorította testét. Az összecsavarintott szárnyak, a sas húsába vágó kötelék alól előtorzuló-előtörő tollak, pihék a reménytelen szabadságvágy „hiperrealista" üzenetét hordozták. Mellette voltaképpen két „ikerrajzot" állított ki az alkotó. Az egyiken egy szépséges bazilika épen-ép kupolája gyönyörködtetett ornamentikájának gazdag részletességével kidolgozottan. Mellette ugyanaz a kupola volt látható – immár szétbombázott állapotában. Döbbenetes élmény volt végigszemlélni a kiégett, elfacsarodott, szétroncsolódott épületszerkezeti elemek pokolra kerülését. A tárlatnéző tudván tudta, hogy a művek létrehozója nem kötözött meg az alkotás kedvéért egy sasmadarat, azt is, hogy nem látta, nem láthatta szétbombázott állapotában a bazilika kupoláját, viszont bebizonyította, hogy grafikailag képes továbbgondolni és megjeleníteni a leláncolás vagy a pusztítás folyamatának végeredményét.

Közel három évtizede, 1976-ban jelentkezett a fentebb idézett rajzokkal alkotójuk, a frissiben diplomázott Bittenbinder János a nagyváradi képzőművészek tárlatán. A művészt már akkoriban jószerével csak munkái révén ismerő jelenlegi krónikás nem sejtette – honnan is sejthette volna? –, hogy annak hazai „hattyúdalait" szemléli, s a fantasztikus (szó szerint értendő!) rajztudású grafikus néhány hét múlva egy szabadabb életet választva, előbb egy grániccal nyugatabbra, Magyarországon próbál szerencsét, majd hetedhét határon túl jutva, rövid svájci és németországi stációval Hollandiában köt ki.

Mostani számunk képzőművészeként János hazatért némelyest. Tudjuk – erről az életműve hollandiai részét bemutató album is tanúskodik –, valójában soha nem szakadt el szülőföldjétől. Bár rendkívüli szenzibilitással járta, fogadta magáévá és fogalmazta újra saját világának törvényei szerint a nagyvilág látnivalóit, a Körös-part, Nagyvárad, Erdély újból és újból előbukkan festői látomásaiban. Dinamikus szín- és formavilágában újból és újból visszaköszönnek a hajdani élmények, villanások, hangulatok. A kolorista Bittenbinder legalább annyira „tud" festeni, mint a grafikus Bittenbinder rajzolni. Voltaképpen nála a szín „csak szolga", a fény megragadását, foglyul ejtését szolgálja. Megannyi festményéről úgy ragyog vissza a fény, mintha forrásai ott rejteznének a vászon mélyén. Csapdákat állít a fénynek, s gyermeki örömmel mutatja fel foglyait. A természettel való azonosulásának mértéke immár nem a „természethű" leképezés révén érvényesül, mint hajdani harcos politikai kiállással felérő hiperrealista rajzain: a maga egyéni, senkiével össze nem téveszthető festői világában értelmezi át természetanyánk ajándékait.

S hogy János „harci kedve" mit se lanyhult, azt egy teljesen más műfajban bizonyította-bizonyítja. Egy elefántcsorda lemészárlását bemutató dokumentumfilm késztette arra, hogy fából monumentális, talán életnagyságúnál nagyobb szoborral állítson – tiltakozása jeléül – emlékművet az emberek által bestiális módon meggyilkolt állatoknak. Hangárnyi műhelyében évekig tervezte, vázolta, építette az impozáns térplasztikát. Az alkotás folyamatát megörökítő rajzok, fényképek is önálló értékű művekként jelenülnek meg, öröklődnek tovább. Ezzel a szobrával és az ugyanott ugyancsak fából felépített, monumentális griffmadarával Bittenbinder János ismét „hazavallott", méghozzá gyermekkora világába. Hiszen édesapja, a híres-neves asztalosmester műhelyében szinte hamarabb tanult meg fúrni-faragni-gyalulni, mint járni, s minden bizonnyal hollandiai műhelyében, alkotás közben végig kísértette a gyaluforgács és az enyv otthoni illata…