Varga Gábor

Confessionis

I.

Navigare necesse est…

Nehéz, pokolian nehéz most neked itt, nyolcemeletnyi magasságban, iszonyatos regáti hőségben – most is legalább harmincnyolc fok meleg van a tárva-nyitva tartott ablakok dacára – szavakba öntened azt, amit ebben a pillanatban érzel. Most, amikor, sok-sok hónapnyi várakozás után, végre-valahára itt ülhetsz a saját egyéni leltárodba vett hordozható számítógéped előtt, és meglehetős lámpalázzal – nehogy véletlenül elrontsál már megint valamit! – itt pötyögteted a billentyűket. Este fél kilenc van, a tévében a román tanügyminiszter asszony éppen most vezényelte le nagy lelkesen a középiskolákba felvételizettek számítógépes elosztását (lesz is elég baja emiatt!), odakinn lassan alkonyodik, a központi tömbházak tetején sorra gyúlnak a fényreklámok, itt benn pedig, ebben az igazán divatos módon berendezett legénylakásban csendes magányodban megpróbálsz keresztüllépni tulajdon árnyékodon, saját beidegződött előítéleteiden, s megkísérled egymagadban elsajátítani mindazt, amit a fiad idestova tíz esztendeje játszva megtanult…

Előtted pedig egy ezüstszínű, sustorgó csecsebecse – egy Toshiba-Navigator –, melyet nagy gaudiummal hozott be ma az irodádba a számítógéprészleg vezetőnője. Rajta billentyűk, nyilván eredetileg angol szövegre alkalmazva – hogy aztán azokat, a vezérigazgató úr külön óhajára, néhány módosítás után magyarul is lehessen használni… Most ismerkedel ezen gombok fifikáival: ha a többi is ilyen egyszerű, mint ami eddig volt, akkor tényleg kötözni való bolond vagy, hogy nem próbáltad meg eddig…

Tény, hogy érzed: egyre nehezebben alkalmazkodol, egyre kevésbé vagy képes elfogadni a hétköznapok kihívásait, az információs társadalom újdonságdömpingjét. Egyre hamarabb elfáradsz, egyre jobban csökken a kitartásod, egyre könnyebben elfogy a türelmed… Ugyanakkor azzal is tökéletesen tisztában vagy, hogy aki ebben az iszonyatos sebességű világban nem tud a jelen haladásával lépést tartani, aki nem tudja idejében elsajátítani a technika apró vívmányait, az előbb-utóbb végérvényesen lesodródik a pályáról. Az önként leírja magát. Ergo: tetszik, nem tetszik, egyezik vagy nem egyezik eredendő „széplélek" mivoltoddal, tudomásul kell venned azt, hogy e kihívás elől nem térhetsz ki. A korparancs számodra is létezik.

Navigare necesse est…

Bukarest, 2002. június 16-án

II.

Ubi bene, ibi patria?

Végre-valahára túl vagytok az oly régóta esedékes OHIM-meghallgatáson (gyengébbek kedvéért: OHIM = Office for Harmonization of Internal Market – na ezt tessék, kérem, ékes magyar nyelvre lefordítani! Belső Piacot Egyeztető Hivatal?), szépen, annak rendje s módja szerint, úgy, ahogy illik, tisztes, jó tizenöt méternyi távolságból, illő türelemmel végighallgatták mind a tizenhármotokat, ideszámítva immár Ciprust, Máltát és Törökországot is természetesen (akár tetszik ez egyeseknek a nagyvilágban, akár nem: egyértelműen körvonalazódik immár a majdani Európai Egyesült Államok határvonala!), a hivatal elnöke, egy Wubbo de Boer nevezetű tagbaszakadt holland atyafi derekasan megdicsért mindannyiotokat, I wish to congratulate you for the results achieved, minden nagyon szép és jó, mindenki mindenkivel meg volt rettenetesen elégedve, we are all very happy, az első hullámban felveendők (azaz Bulgáriát, Romániát és Törökországot kivéve majd minden részvevő) szép lassacskán elkezdhetik immár a saját visszaszámlálásukat, felkészülhetnek arra az örömteli pillanatra, amikor a közösségi védjegy végérvényesen bevonul majd az ő csendes kis életükbe is, és egyértelműen padlóra küldi majd az elavult, idejétmúlt nemzeti védjegyeket („régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?"), ráadásként az elválás alkalmával még egy igazán ambíciós kiküldési programtervezetet is a kezetekbe nyomtak, melynek alapján két-három évre havi háromezer eurós bérezéssel plusz teljes otthoni fizetéstérítéssel két-három embereteket lehet majd a közeljövőben ide kiküldeni, úgymond a nemzeti hivatalok szakembergárdájának a felerősítése érdekében, nem is beszélve arról, hogy az idei, grandiózus prágai rendezvény egyértelmű sikerén felbuzdulva jövőre egy újabb, még nagyobb szabású Euro-Fórumot óhajt megtartani – és nem utolsósorban finanszírozni! – az európai közösség nagyérdemű alicantei hivatala: s hol máshol is tenné meg ezt, mint éppen Budapesten!… Igazán az égvilágon semmi okod nem lehet(ne) a panaszra!…

És mégis!… Lehet, hogy azért, mert ide is beütött a hideg, és a huszonöt-huszonhat fokos kellemes kora őszi meleg néhány óra alatt tíz fokot zuhanva nyomott, nyirkos, morózus, esős idő szakadt a nyakatokba – állítólag itt egy esztendő folyamán öt-hat alkalommal esik csak az eső (ha ez így van, akkor bizony ezt jól kifogtátok!) –; lehet, hogy azért, mert itt, ezen a valóban csodálatosan egyedi tengerparti sétányon, a híres-nevezetes Esplenadán, a maga virágáradatával, százötven esztendős fikuszfáival, toronymagasságú pálmasorával, hullámos mozaikmintáival, a kora esti zsibongásban a messzi földről idetévedt magadfajta vándor hatványozottabban rádöbbenhetett arra, hogy mennyire magányos farkas lett belőle az idők folyamán, hogy mennyire nem talál a gondolata a környezetében senkivel, hogy mennyire nem illik bele ebbe a ha kell, ha se, üzletből üzletbe tolakodó, minduntalan hasznot számoló, kizárólag csak az anyagi sokasodás mikéntjén gondolkozó pénzéhes világba… Világba, amely közönyösen, oda se hederítve megy el például a Santa-Barbara százötven méter magasan trónoló középkori sziklaerődítményének lélegzetelállító esti kivilágítása előtt, nem hatja meg sem a csaknem kétszáz éves városháza harangjátéka, sem pedig a belvárosi barokk katedrális híveinek spanyolul énekelt Miatyánkja sem… De az is meglehet, hogy pusztán csak azért, mert az időváltozás miatt egyre jobban sajgó ízületeid kíméletlenül eszedbe juttatták a régi Illés-sláger igazságát, nevezetesen azt, hogy „az idő lassan-lassan eljár fölötted" – tény, hogy enyhén szólva meglehetősen felemás módon érzed mindinkább magadat. Egyre rohadtabbá válik az egész közérzeted… Rábámulsz ugyan a kikötőben felsorakozó csillogó-villogó jachtok sokaságára, a Tabarca-szigetére induló különleges járatok turistacsábító kínálatára, megcsodálod a sétány mellett felsorakoztatott, idegencsalogató tűzokádó homokszobrokat, a csecsebecse-bóvlit kínálgató alkalmi árusokat, meghallgatod a hullámok ütemes morajlását a föveny végén, tőled alig néhány tucat méternyire, még az öböl bejáratát őrző távoli világítótorony felvillanását is regisztrálja úgy-ahogy a tekinteted – de az egész tülekedés valahogy valami iszonyatos viszolygást vált ki egyszerre a legbelsőbb énedből. A fitogtatott pénz úrhatnámságától szabályos tömegiszonyod, valóságos hányingered támad…

S a legpokolibb az egészben tulajdonképpen az, hogy itt, a messze idegenben, ebben a Mammon-imádó tülekedésben éppen azok, akikkel a legkönnyebben szót tudnál bármikor váltani, akikkel minden különösebb nyelvi nehézség nélkül meg tudnád értetni magadat, azok vannak leginkább olyan messze lélekben tőled, mint Makó ama bizonyos sokat emlegetett közel-keleti fővárostól. Azokkal szemben érzed a legjobban azt, hogy nem vagy, sose voltál közéjük való! Hogy két teljesen más, egymást kölcsönösen kizáró, egymást kölcsönösen gyűlölő külön világhoz tartoztok!…

Hol van már a bécsi Kunsthistorische Museum kétszer is megnézett képtárának a hangulata, a prágai zsidó óváros egyedi varázsa vagy éppenséggel a genfi Saint-Pierre kivilágított tornyának csendet parancsoló áhítata!?…

Elszállt, mint az őszi falevél! Talán igaz sem volt!…

Alicante, 2002. október 2-án

III.

„Achtung, Achtung bitte!…"

Ülsz Európa egyik legmodernebb repülőterén, a csupa üveg, csupa fém, csupa fény müncheni Franz-Johann Strauss légikikötő egyik termináljánál, s a genfi–alicantei megmérettetés után várod, hogy beszálláshoz invitáljanak. Körös-körül minden nyüzsög, minden forrong, minden állandó mozgásban van, a hangosbemondó két-három percenként jelenti be német és angol nyelven egy-egy újabb és újabb járat indulását a világ legkülönbözőbb nagyvárosai felé – most éppen az isztambuli gép utasait tereli udvariasan a C08-as kijárat lépcsője felé –, a kijelző-képernyőkön magadnak is alkalmad van végigolvasni legalább félszáznyi európai, ázsiai, amerikai fő- vagy nagyváros nevét, a rafináltan berendezett emlékboltokban, ékszerüzletekben, ilyen-olyan világvédjeggyel hivalkodó shopokban véget nem érő vásárlótömeg. Az újságstandokon a Schröderék váratlan választási győzelmét kommentáló német kiadványok tucatjai – Rot–Grün / Die zweite Chance olvashatod a Spiegel címlapján, hogy mellette a Stern fedőlapjáról Joschka Fischer tekintsen komor tekintettel reád, nyilván mert nem tetszik neki a szurkálódó Der heimliche Kanzler / Die grün–rote Republik cím (hiába, savanyú a szőlő!) –, miközben a Time Putyin Oroszországáról, a Newsweek pedig a vegyi és biológiai világterrorizmus lehetőségéről, na meg természetesen a Bin Laden vezette al-Kaida afganisztáni helyzetéről elmélkedik. A szomszéd könyvesbolt pultjain a legcsodálatosabb albumoktól a legbóvlibb szirup-regényekig az égvilágon minden megtalálható, az ismertebb szerzők közül az Umberto Eco, Isaac Bashevis Singer és a Salman Rushdie nevét fedezi fel a szemed, miközben a szembeni gyorsétkezde felől frissen sült kolbász szaga üti meg az orrodat – össze is fut hatására alaposan a nyálad a garatodban –, a söröspultoknál pedig hatalmas poharakba csapolják az Amstelt, a Tuborgot, a Karlsberget…

Ülsz és várakozol türelmesen. Gondolataid egyre inkább hazaszállnak. „Haza!?"… Három óra múlva egy bukaresti tömbház hetedik emeletén kattan majd a kulcs, s kezdheted kipakolni mindazt, amit nem is olyan rég egy spanyolországi szállodai szobában az útipoggyászodba belegyömöszöltél. Három óra sem telik bele, s egy hideg, éppen csak a legszükségesebb bútorokkal berendezett szolgálati lakásban nyújtóztathatod ki elgémberedett végtagjaidat és kísérelheted meg az alvást néhány óra erejéig – még mielőtt kezdetét nem veszi az új nap, az új kihívásokkal.

Vajon mi vár „odahaza" reád? Vajon miféle híreket tartogat a holnap?…

München, 2002. október 4-én

IV.

Gondolatok a hazáról

Tisztelt egybegyűltek!

Nagyérdemű vendégeink!

Ma, amikor a „Magyar Golgota" szombatjának 153. évfordulóján ilyen szép számmal összegyűltünk itt, a Csonka-torony árnyékában, Arany János szülővárosában, különös erővel – és még különösebb aktualitással! – tevődik fel mindannyiunkban a kérdés: mitől is „haza" voltaképpen a haza? Mi az a delíriumos hangulat, amely mindannyiunkat összeköt? Mi az a gerjedelem, amely ezen négybetűs, két mássalhangzóból és egyazon, kétszer is megismételt magánhangzóból álló kifejezésünk elhangzásakor mindannyiunkban, ha más és más hullámhosszon is, valami nagyon mély, nagyon régi, nagyon tiszta hangot indukál? Mert e szót hallva, valami, valami bizony mindannyiunkban megzendül…

A Magyar Tudományos Akadémia Értelmező kéziszótára szerint haza „az az ország, az a népközösség, amelyhez tartozunk", másrészt pedig hazának nevezhető az a „terület, ahol valamely embercsoport életlehetőséget talál". Tehát tudományosan summázva, a haza egy földrajzi területhez, illetve egy emberi közösséghez kapcsolódó fogalom. Amelybe éppúgy beletartozik a „ház-haza", az „otthon-odahaza-haza" fogalomtársítás – épp itt, a Kölesér partján tartsak én, gyarló műszaki értelmiségi etimológiai eszmefuttatást? –, mint ahogy hozzátartozik – különösen számunkra, kisebbségi sorsban élni ítéltetett magyarok számára hozzátartozik! – Illyés Gyula csodálatos meghatározása, a „haza a magasban" is…

Ennek ellenére – s ezt mindannyian nagyon is jól tudjuk! – a „haza" nem egy elvont fogalom. A „haza" a múltbeli örökség, a „minden, ami volt s van" emlékező imperatívusza, a jelen minden küszködése és kihívása, az „ahogy lehet" mindennapos megalkuvása, de mégis – legfőképpen! – az általunk, mindannyiunk által megálmodható – és meg is valósítható! – jövő! A haza a reánk köszönő szomszéd, az ismerősen felénk intő bolti eladó, a vasárnap délutáni meghitt családi terefere. A haza szüleink sírja, apáink hagyatéka, gyermekeink önfeledt kacagása. A haza egyszerre álom és megvalósulás, egyidejűleg küzdelem és reménykedés. A haza az, amit a nagyvilágból egyértelműen a magunkénak mondhatunk…

Ezt a mindannyiunk lelkében élő, ott melengetett, ott dédelgetett, félve féltett hazát ünnepelni gyűltünk ma itt össze. Ezt a sehol máshol fel nem lelhető Éden-jussunkat felemlegetni – amely egyértelműen a miénk. Miénk volt a múltban, miénk a jelenben, és miénk lehet – lehet? kell, hogy legyen! – a jövőben is… Mert csak rajtunk, kizárólag csakis mirajtunk múlik, hogy a miénk legyen s a miénk is maradjon!…

Sokszor elmondtuk már az elmúlt évtized alatt, már-már elkoptatott közhellyé vált, mégsem fogalmazhatok ma én sem másképp: históriás időket élünk. Egy magára hagyott, következetesen háttérbe szorított, végletekig megalázott, intézményeitől és iskoláitól módszeresen megfosztott, már-már a maga önfelszámolódásába is beletörődött közösség feltámadásának, magára találásának, méltóságra ébredésének a történelmi pillanatát. Egy olyan korszakot, amikor lépésről lépésre kellett visszaszereznünk mindazt, ami hajdanában a miénk volt – s amitől másfél-két-három évtizeddel ezelőtt folyamatosan és fondorlatosan megfosztottak minket. Vissza kellett szereznünk – s vissza is szereztük! – elkobzott ingatlanjainkat, erdeinket, szántóföldjeinket, életlehetőségeinket. Vissza kellett szereznünk – és visszaszereztük! – az anyanyelvhasználat jogát, településeink sok évszázados helységneveit, történelmi személyiségeink tiszteletét: a Bocskai Istvánét, a Kossuth Lajosét, a Lovassy Lászlóét – és nem utolsósorban az Arany Jánosét is… Mint ahogy vissza kellett szereznünk – mert erről is beszélnünk kell! – az együvé tartozás határokon átívelő érzését, az egyazon módon formált szavak közösségformáló erejét, a szabadon elénekelt Himnusz gerincegyenesítő áhítatát…

Ezért vagyunk ma újra itt!… Ezért gyűltünk ismét össze itt, ebben a visszaszerzett „Magyar Ház"-ban ennyien!…

Köszönet mindenkinek, akik ezt az egymást erősítő, egymásra csodálkozó, egymást újra felfedező pillanatot lehetővé tették! Akik a hétköznapok taposómalmában, a „szürke szerdák" oly sok lelkesedést kioltó világában sem feledkeztek meg arról, hogy egy közösség csak akkor tud megmaradni a világ zivatarában, ha megbecsüli önmaga szellemi értékeit. Akik tudatában voltak – vagy tudatára ébredtek! – annak, hogy a lélekgyilkos elidegenedés ellen a legjobb gyógyszer, a leghatásosabb ellenszer a gondolatok találkozása, a lélek csinosodása, a tudat ápolása. Akik még ebben a didergő, nélkülöző világban is tudtak – s akartak! – szellemsugarakat gerjeszteni.

„Pásztortűz"-ként „őszi éjszakákon / messziről lobogva tenger pusztaságon!"

Övék a dicsőség!

Miénk a küzdelem…

(Elhangzott Nagyszalontán 2002. október 5-én,
a Sinka István Magyar Ház névadó ünnepségén.)

V.

Két zászló között

München, 2003. március 18., este 6 óra. Itt ülsz tehát végre-valahára az Európai Szabadalmi Hivatal frissen felújított tanácstermében, s miközben innen, a legelső asztalkörből minden energiáddal éppen a hivatal eljövendő elnökválasztására kellene figyelned, valami ellenállhatatlan belső ösztön hirtelen arra késztet, hogy ceruzát ragadj s az eléd készített jegyzetfüzetbe próbáld menekíteni alkalmi gondolataidat. Előtted az asztalszéli fekete táblácskán a România, Ro felirat emlékeztet arra, hogy kiket és mit képviselsz te itt voltaképpen, bal oldaladon Schweiz/Suisse/Svissera színeiben egy fiatal, alig harmincesztendős bázeli jogász kapargatja éppen a fülét, jobb oldaladon pedig Portugália veled egyidősnek tűnő képviselője, a Portugál Szabadalmi Hivatal frissen kinevezett elnöke jegyzetel szorgalmasan és figyel árgus szemekkel arra, hogy miket is produkálnak a nagy reményű elnökjelöltek. Már lement Svédország és Ciprus hivatalos jelöltje – mindketten amúgy már húsz-huszonöt éve az ESZH alkalmazottai, pillanatnyilag mindketten alelnöki beosztásban –, most éppen egy jobb sorsra érdemes belső ellenőr próbál meggyőzni benneteket ötletei egyedisége felől, a körülötted ülők arcán leolvasható: nem nagy sikerrel, utánuk pedig következik majd az igazi párviadal: a két nagyágyú, Alain Pompidou (a néhai francia elnök fia) és Alison Brimellow bemutatkozása…

Odakinn már alkonyodik, az Isar partján felépült huszonvalahány emeletes hipermodern irodaépület ablakaiban feketén nyújtóznak az épület köré telepített fák kopasz ágai. Mögöttük alig lehet felismerni itt-ott egy-egy esti lámpafényt. Szinte hihetetlen, hogy alig pár száz méternyire vagytok a kivilágított „Traumstadt"-tól, az Isartoron túl kezdődő belvárostól, a Marienplatz, a Frauen-Kirche, a Residenz-platz látványvilágától, a Karlstadt, a Konrad, a Hugeldubel vásárlóámító kirakataitól…

Ma délelőtt estél át a várva várt „beavatásodon". Miután éveken át szemlélhetted néma megfigyelőként, kényelmesen üldögélve mindig a leghátsó sorban, hogy miféle belső törvények szerint is működik egy ilyen multinacionális szakintézmény vezetőtanácsa, hogyan hozza meg a maga döntéseit, miként próbálja egyik vagy másik érdekcsoport érvényre juttatni a maga akaratát, íme hát eljött a te időd, a te pillanatod is. Mert ugyebár „mindennek rendelt ideje van": Románia 2003. március elsejei hatállyal – az Európai Szabadalmi Szervezet 27. tagországaként – felvételt nyert az egyik legnagyobb presztízzsel bíró európai szakfőhatóságba. És hogy a dolog még pikánsabb legyen: közvetlenül Magyarország után!… Így hát a mai nap folyamán két magyar nemzetiségű intézményvezetőnek adatott meg az, hogy itt, a bajor fővárosban elmondja a maga előre elkészített beköszöntő beszédét. Két magyar ember szólhatott egymás után arról, hogy milyen életbevágóan fontos a maga országa számára az európai integráció. Mi ez, ha nem elégtétel a Sorstól!?…

Nagyon izgultál, szinte nem aludtál semmit az előző éjjel, de végül is úgy érzed, nem vallottál szégyent. „For me, Transsylvanian hungarian intellectual, this is a highly elating moment and I may therefore be making one of the most important speech in my life" – kezdted olvasni sorra kerülésed pillanatában a beszédedet remegő hangon, reszkető kézzel, szemeid előtt összefutó sorokkal, hogy aztán hirtelen, egyik pillanatról a másikra valami csodálatosan nagy-nagy nyugalom öntse el a lelkedet. Valami különös, ritkán rád találó biztonságérzet. Valami megmagyarázhatatlan belső csend és béke… Van, van Gondviselés!…

„It is absolutely significant to us that today, after the representative of Hungary, Dr. Miklós Bendzsel has given his speech, I have the opportunity, on behalf of my country, Romania, to mark the comletion of a strenuous and extremely important period that my country has passed through"… Nyugodtan, kapkodás nélkül olvastad az idestova másfél hete már elkészített sorokat – hányszor gyakoroltad ezt végig odahaza! –, a bejelzett hangsúlyozásoknál mindig lélegzetet vettél, a mondat végén mindig leeresztetted a hangodat. „Besides representing the recognition of a de facto legal and practical present state of things in Romania, besides being the fruit of the efforts of specialists of a European level who worked day and night to make this wish come true, the accession means the inclusion of Romanian structure of specialists into a unitary structure, it means that we have actually reached the place we have been dreaming about for centuries."…

A szünetben a bejárati ajtó előtti lobogóállványnál protokollfénykép készült mindkettőtökről, a két újonnan felvett ország zászlójával a hátatok mögött. Jó volt odaállni a magyar és a román zászló közé. Jó volt szembenézni a világgal, s úgy ott tudni magad mellett a piros-fehér-zöld méltóságát, hogy az nem kisebbítette semmivel sem a piros-sárga-kék üzenetét. Jó volt egy pillanatra hazagondolni: a Szent László-szobor méltóságára, a Farkas utca vasárnapi csendjére, a Teleki-téka hangulatára… S miközben többen is odajöttek hozzád gratulálni, Nagy-Britannia küldötte, egy Ron Marchant nevezetű tagbaszakadt angol úriember diszkréten megkérdezte tőled, miért hangsúlyoztad ki külön azt, hogy erdélyi magyar vagy? „Mert magyar vagyok – válaszoltad neki mosolyogva –, és mert Erdély a hazám."

Sose fogod megtudni, megértette-e…

VI.

Soli Deo gloria

Különös metamorfózison megy át olykor-olykor az ember. Különös kihívásokat tartogat számunkra a Sors!… Ha valaki neked akár még tíz évvel ennek előtte azt mondta volna, hogy eljön az idő, amikor a tulajdon szolgálati útleveledben egy piros-sárga-kék szalagot fogsz nagy gonddal őrizgetni, minden bizonnyal mentőért kiáltottál volna. Vagy legalábbis teljes mivoltoddal tiltakoztál volna a becsületedet és magyarságodat kétségbe vonó aljas inszinuáció miatt…

S íme, bekövetkezett! Egy iszonyatos hajrá végeredményeként, mikor is több héten-hónapon keresztül éjt nappallá téve hajtottad az embereidet, mikor a minden szerda reggeli találkozóid során egyre-másra fenyegetted szerződésfelbontással az amúgy valóban címeres gazember fővállalkozót – nem véletlenül volt annak idején a Văcăroiu-kormány protokollmindenese! –, mikor idestova fél esztendeje már a minden reggeli munkába érkezésed örökké azzal kezdődött, hogy háromnegyed nyolc táján sorra végigjártad az éppen esedékes építő-javító munkatelepeket, amikor már álmaidban is egyre csak a befejezetlen olvasóterem vagy az azt befedő, soha el nem készülő pihenőterasz látványával viaskodtál – végre-valahára elérkeztél az út végére! Végre-valahára véget ért az a csaknem hétesztendős beruházás, amelyik a régi, csaknem hetvenéves, földrengéskárosult épület szerkezetszilárdításával kezdődött, egy új, modern, nyolcszintes irodaház felépítésével folytatódott, s amely ezzel a köztes épülettel, ennek a valóban minden huszonegyedik századi igényt kielégíteni tudó olvasóteremnek az elkészültével ért véget.

Három nappal ezelőtt még azzal a meggyőződéssel indultál a hivatalba, hogy a délután három órára tervezett megnyitón az ENSZ főtitkárhelyettese, a Szellemi Tulajdon Világszervezetének a vezérigazgatója, dr. Kamil Idris áll majd melletted. S hogy a szudáni származású karrierdiplomatával együtt ott lesz, ott szorong majd a teremben az egyetemes iparjogvédelem színe-virága… Hát ez bizony nem jött be! A sinaiai WIPO-PAC- (gyengébbek kedvéért: World Intellectual Property Organization – Policy Advaisery Comision) ülésre érkező genfi vezérkar az Air-France két és fél órás késése miatt lekéste mind a Năstaséval betervezett kormányfői találkozót, mind pedig a Szabadalmi Hivatal teremavató ünnepségét. A Nyugat-Európára telepedett köd minden, de minden emberi számítást áthúzott…

De talán jobb is volt így! Így legalább zavartalanul lehetett átélni azt a meleg hangulatot, ami azon a november 13-i (megint!) ünnepélyen, abban a zsúfolásig megtelt teremben megérintette minden jelenlevő szívét. A több mint félszáz névre szóló invitációval meghívott nyugdíjas vagy idős munkatárs jelenléte, a karosszékbe ültetett három volt vezérigazgató látványa, a majd féltucatnyi tévéoperatőr fontoskodása, a karzat zsibongása olyan hangulatot teremtett benned, amire örökké emlékezni fogsz. Amit egyszerűen szóval leírni nem lehet… Igen, azokért a másodpercekért érdemes volt élni! Azt az emelkedettséget, ami akkor ott átjárta a lelkedet, azt nem mocskolhatja be immár semmi sem! Nem hiába imádkoztál heteken át, hogy ne szégyenüljél meg: a Fennvaló azokban a percekben valóban feléd fordította a tekintetét!…

Csoda-e, hogy annyian elkezdtek sírni! Hogy igazgató-elődödnek, Mioara Rădulescunak is könny csillogott a szemében, amikor váratlanul felkérted, veled együtt vágja el a felavatást jelképező trikolórt! Hogy abban a pillanatban, amikor átadtad neki a levágott szalag felét, voltaképpen jelképesen azt a munkát ismerted el, amit az előtted járt nemzedéknek soha az ideig senki meg nem köszönt…

Hát ezért őrzöd immár a szolgálati útleveledben a román trikolórt. Annak a csodálatos hangulatnak az emlékére, ami akkor ott megérintett…

S amit immár nem vehet el tőled senki sem!…

Bukarest, 2003. november 16-án

VII.

Arad

Áll, ismét köztéren áll Zala György csodálatos Szabadság-szobra, ez a monumentális alkotás, amelynek fogságból való kiszabadításáig hetvennégy kerek esztendőt, köztérre való állításáig pedig újabb öt évet kellett várni. Ismét köztulajdonba került az Ébredő Szabadság, az Áldozatkészség, a Harckészség, a Haldokló Harcos, felettük pedig Hungária istennő impozánsan helyreállított bronzszobra, alattuk pedig a talapzaton tizenhárom dombormű: a tizenhárom aradi vértanú arcképével. A Tűzoltó téren – egy majdani Megbékélési Park egyik elemeként – ismét ott látható immár az a szoboregyüttes, amelynek visszaállításáért annyian, de annyian hiába küzdöttek mind ez ideig. S amelynek újrafelállítása most is alapfeltétele lett bármiféle eljövendő román–magyar együttműködésnek…

Ugyanis ez a lélegzetelállítóan szép szoborcsoport nemcsak a magyar történelem egy tragikus eseményének állít emléket, de jelképét jelenti bizony annak is, hogy nekünk is jogunk van itt a saját történelmünkhöz. Hogy igenis, tetszik, nem tetszik, ezen a tájon itt mi is idehaza vagyunk. Nekünk is megvannak itt a magunk emlékei, a magunk kegyhelyei, a magunk szobrai. Hogy „egy ezredévnyi szenvedés kér éltet vagy halált" azáltal, hogy a magunk múltjának tárgyi mementóit megőrizni és illő módon tisztelni kívánjuk.

Mégis mennyi szószegés és mennyi ünnepélyes fogadkozás, mennyi fondorlat és mennyi hiú reménykedés kötődik csak ez alatt a fél évtized alatt e szobor nevéhez. Hányszor került államközi tárgyalások terítékére, hányszor volt belpolitikai alku tárgya, hányszor kellett miatta az aradi – és nem csak az aradi magyarságnak – egy emberként vagy-vagy-ot kiáltania.

„Ki fél ezektől a nagyszerű férfiaktól, akik életüket adták a magyar nemzet szabadságáért, holott többen közülük nem is voltak magyarok, de jól tudták, hogy a szabadság egy és oszthatatlan (…) Ki fél tehát tőlük? A román miniszterelnök? A román államfő? A román politikusok?" – tevődött fel élesen a kérdés a torzóban maradt Tűzoltó téri talapzat előtt a tavaly őszi ünnepségen „Tragikomikus, hogy a huszonegyedik század elején a román hatalmasságok még mindig ennyire rettegnek a mártírjainktól" – hangzott akkor a szövetségi elnöki minősítés… De megszólalt e szobor miatt – méghozzá románul! – a magyar miniszterelnök is („Eu sunt omul dialogului, dar cer respectarea promisiunilor…"), mint ahogy szorgalmazta az ügy megoldását a magyarországi politikum minden jelentősebb szereplője is.

Mégis újabb hét hónapnak kellett megint eltelnie, amíg az eredmény megszületett. Héthavi kemény alkudozásnak és konok feltételszabásnak…

Amikor az eredetileg őszre tervezett visszaállítás az utolsó pillanatban Bukarest jellegzetes balkáni fondorlatai miatt meghiúsult, egy telefonbeszélgetés során M. B.-nek egyértelműen elmondtad, a magad részéről bármikor megválsz a tisztségedtől ezért a szoborért. Még akkor is, ha időközben sikeresen elprivatizálván – magyarán bezárván – egykori váradi munkahelyedet, minden bizonnyal az utcára kerülsz majd. „Ennek a szobornak a sorsa nem függhet néhány ember pillanatnyi munkaviszonyától – dadogtad bele felindult hangon akkor a telefonkagylóba. – Ha ennyit sem tudunk elérni, akkor nincs semmi keresnivalónk tovább itt!"…

Kishitű és elkeseredett voltál! E szoborfelállításnak a sikere vagy kudarca számodra egyszeriben erkölcsi kérdéssé vált! Hogy legitimizálj te külföldi jelenléteddel egy olyan hatalmat, amelyik nem tiszteli a te hőseid emlékét? Hogyan képviseljél Európa szaktanácskozásaiban egy olyan kormányt, amelyik a te legszentebb érzéseidet semmibe veszi?…

És íme, mégiscsak sikerült! „Annyi balszerencse közt s oly sok viszály után" a magyar szabadság szobra újra köztéren áll!

„Egységben az erő!"

Kiszabadítottuk!

Temesvár–Bukarest repülőjárat, 2004. április 25.

Varga Gábor próza- és drámaíró (Nagyvárad, 1948). Vegyészmérnök, főkutató, az Irodalmi Kerekasztal titkára a hetvenes években. 1991-től a Bihar megyei RMDSZ elnöke, államtitkár, jelenleg a Találmányi és Védjegyvédelmi Állami Hivatal vezérigazgatója Bukarestben. Legutóbbi kötete: Kronosz elkomorulása, történelmi elbeszélések, 1996.