Gittai István

A diktatúra végnapjai, csemegéje

„Könyvgyermekeim" közül a Szél táborában címűre kétszeresen is ráillik a különös jelző, egyrészt mert 1988-ban, a diktatúra legsötétebb végnapjait élő korszakában készült házilag, Nikolits Árpád nyomdász, író barátom jóvoltából. Másrészt mert a szamizdat kiadásnak számító verseskötetből mindössze négy példány készült. Kettőt megtartott magának, kettőt pedig átadott nekem. Árpád tudomásom szerint két példányának egyikét a Petőfi Irodalmi Múzeumnak ajándékozta. A kötet szerkesztése kapcsán el kell mondanom, ki kell hangsúlyoznom azt a tényt is, hogy cenzúrázatlan, azaz mindazon verseim belekerültek, amelyeket én közlésre javasoltam. Sőt, a versek sorrendjét is magam állítottam össze, miként az egyes lapok tussal meghúzott keretét is saját kezűleg készítettem, továbbá a kötet borítójára is az én fotóötletemet használtuk fel, ami – a címhez szorosan kötődve – egy fa ágain fennakadt papírsárkány. Számomra ez a kötet – a hatodik – a legizgalmasabb és a legemlékezetesebb is egyben. Árpád, miként néhány nappal korábban fia, László is – aki a kötetben látható portrét készítette rólam –, dobbantott Nagyváradról, a romániai kilátástalanságból. Az ifjú Nikolits orvos szeretett volna lenni, de felvételi vizsgáin néhány tizeddel rendre alulmaradt. Megelégelte az Alumina gyári segédmunkát. Most Nürnberg közelében él – néhány évvel ezelőtt Szűcs László barátommal s a minket oda szállító papával néhány napot ott tölthettünk lakályos otthonában –, s ha nem is orvosként, de orvosasszisztensként keresi kenyerét. Amúgy köszöni, jól van. Apja, Árpád pedig Budapesten – a Jánoshegyi úton –, Várad-hűséggel időnként egy-egy kecsmetion-Press-kiadvánnyal lepi meg olvasóit. Kicsiny könyvkiadóját „a Nagy Senki támogatja", ahogyan ő mondja.

Szamizdat kötetem megjelenése évében egyre masszívabbá válik az exodus Magyarország felé. A zöldhatáron való átszivárgást elsősorban a fiatalok vállalják. Napról napra szinte szemmel látható a magyar Nagyvárad apadása. Szöknek a diákok, a Kortárs Színpad tagjai, de a középnemzedék java is nekivág a kalandnak. Egy ízben Szalontáról jöttem hazafelé autóstoppal. Madarász környékén, emlékszem, olyan sűrű lett a köd, hogy tíz méterre sem lehetett ellátni. Ha akkor a magyar ajkú fiatal gépkocsivezető kilencven fokkal balra kanyarodik, s a román–magyar határnak veszi az irányt, egészen biztosan nem tiltakoztam volna. Nagyon, de nagyon elegem volt már nekem is a sokoldalúan fejlett román szocializmusból… Csakhogy a tejet szállító fiatalember meredten bámult előre, s tartotta az irányt Várad felé. Akkoriban, a lehető legjobbkor, egy Szépasszony tűnt fel a láthatáron, aki a napi tanítás mellett önálló műsort válogatott össze verseimből, majd bemutatta azt az Ady körben, később pedig a sepsiszentgyörgyi irodalmi körben is. Palackból kiszabadult érzelemnek, nyári viharnak ki szabhat álljt? Ínséges időkben az égi mannát ki ne akarná? Hát mi akartuk egymást. Éhesen és nagyon. Tizenöt esztendő múlva Bimbóbabona, delejdalaj című kötetemben ama Szépasszonyt ígyen idézem: Éppen kényszerű / magzatveszítés / árnyékolta az arcát. / Barackvirág-pici lángot / tűztem a hajába, / és vigasztaló szavakat szóltam zokogása fölé. // Talpra állni akaró / asszonynak / ennyi elég. // Néhány nap múlva, / mint aki parazsat vacsorált: / bosszúból megcsalta a férjét. // Bosszú már akinek! / Nékem addig ismeretlen / virtus és kéjremegés / különös, különös özöne, / a csúcs, amit férfinak / hálás örömmel / odaadni lehet. // Botrány, válás és újrakezdés / avítt kérge alatt / ott lappang, hibernál / becses zugában a mátka / és mézbirodalma. / Úgy gondolom: bocsánatos lenne a bűn, / ha ismét belemancsolna a medve.

Egymásba kapaszkodásunk a diktatúra végnapjaiban üdvösen gondűző. Egyikünk a másikának jótékony érzelmi mentőöve voltunk. A nyolcvankilences változások szele elsodort bennünket egymástól. Néhány évvel később egymásra bukkantunk ismét, ám az érzelmi fedezet néhány hónap után kimerült. Az utcán, ha olykor találkozunk, Szépasszonyos tekintetének melegében jó megmártózni, még akkor is, ha szemében mintha cikkanna, lenne némi szemrehányás. Amit a kívülálló dacnak, büszkeségnek vélhet tekintetében, az, jól tudom, könnyen olvadó viasz.

Leválva
a légypapírról

Kilencven januárjától útlevéllel a zsebemben, mint aki levált a légypapírról, gyakran jövök Budapestre. Nem győzök betelni vele (negyvennégy évesen), nem győzöm kielégíteni végre-valahára elnyert mozgásszabadságomat. A Rátkay Klubban ünnepélyes keretek között mutatták ne Gyakorlótér című váradi versantológiánkat, amely a Széphalom Könyvműhely első könyve. A kötetet Nikolits Árpád szerkesztette, a szerzők pedig: Máté Imre, Fábián Sándor, Szűcs László, Sall László, Pataki István, Zudor János és jómagam. Az ÉS szerkesztőségében is gyakran megfordulok. Alföldy Jenő a verseimet, Széky János rövidprózáimat, Dippold Pál pedig kolumnás interjúimat közli szinte havi rendszerességgel. Augusztusban pedig meghívnak a Tokaji Írótáborba. 1990 az első év, amikor mi, a leszakított országrészek magyar írói is ott lehettünk a jelképes sátor alatt. Ezen összmagyar írótáborban máig tartó barátságok, cimboraságok születtek. Az akkori közös poharazgatások, hajnalba nyúló énekórák felejthetetlennek bizonyultak. Monoszlóy Dezső, Mányoki Endre, Kiss Benedek, Utassy József, Serfőző Simon, Zala Major Lajos, Pécsi Györgyi, Tóth Erzsébet, Székelyhidi Ágoston, Oláh János, Mezey Katalin ma már oszlopos tagjai a kortárs magyar irodalomnak.

A Tokaji Írótábort követően a csobánkai hegycsúcson lévő kempingben ismételten összesereglettek a magyar írók. Ama sátor alatt találkoztam Pusztai Jánossal Nagybányáról, Sárközi Mátyással Londonból, Györgyei Klárával az Egyesült Államokból, Mózsi Ferenccel, a tábor szervezőjével és házigazdájával, aki Chicagóból repült haza erre az alkalomra. De ott volt a Kanadából frissen hazatelepült Faludy György, Dékány Károly Hollandiából, Thints Géza Svédországból, Bartis Ferenc, Zalán Tibor és Morvay László Budapestről. Utóbbival egy szobába kerültem. Kiderült róla, hogy grafikus, hogy a pécsi egyetemen tanít, s hogy verseket is ír. Azt is elárulta, hogy édesanyja nagyváradi születésű. Ez utóbbi tény elegendő volt ahhoz, hogy őt váradinak tekintsem. Egymás iránti bizalmunk, mint eső után a gomba, látványosan és gyorsan nőni kezdett. Olyannyira, hogy én meghívtam őt Nagyváradra, ő meg a műtermébe invitált Soroksárra. Barátságunk immár tizenöt esztendős. Ezerkilencszázkilencvenkettőben, az első Varadinum ünnepségek alkalmából a váradi Vártemplomba tűzzománcból elkészíti és ajándékul elhozza az oltárképet és a krisztusi keresztutat. Két esztendővel később szülőfalum, Tóti újonnan épített katolikus templomába elkészíti a szárnyas oltárt és a keresztút képeit. Szintén tűzzománcból, szintén ajándékképpen. Hat évvel később pedig a váradi evangélikus óvoda frissen tatarozott külső falára Mesevonatot készít, közismert magyar mesefigurákkal, illetve állatfigurákkal (Vuk, Bogáncs). S ugyanott tűzzománc képpel jelöli meg az épület ama bejáratát, ahol is valamikor az Ellenpontok (váradi magyar szamizdat folyóirat 1981–1982) szerkesztői, Tóth Ilona és Tóth Károly Antal laktak. Ahogy ő ajándékgesztusaival kapcsolatosan megjegyezte: mint anyaországbeli úgy érezte, hogy viszonoznia kell mindazt, amit Erdélytől – Tamásitól, Áprilytól, Szilágyi Domokostól, Lászlóffy Aladártól – kapott.

Morvay László soroksári műteremlakásának a kulcsát évekig a zsebemben hordtam. Ha Budapestre jöttem, nála megszállhattam. De pécsi műteremlakásában is megfordultam. Mártával való egybekelésükkor pedig házassági tanújuk lehettem. A pesterzsébeti Gaál Imre Stúdióban László felkérésére több ízben is modellt ültem a rajzolni tanuló gyerekeknek. A Lászlóval való barátságnak és az érzelmes asszonynak, Erernek köszönhetően tiszteletbeli soroksárinak érezhettem magam. Bódulatos versek és araszosak „szülőszobája" a soroksári műteremlakás. Ilyeneket írok: Érintés vesztegel / amott, arasznyira. / Lehetnél, mondanám, / ha lennél annyira. (Annyira) És a Ház című rövidpróza is ekkoriban bukik ki belőlem:

Trombitásék alatt bármikor megindulhat a föld. Hátborzongatóan látványos magaspart legszélén a házuk. Olyan az a ház, mint a makulátlan jóhiszeműség, mint a félelmet nem ismerő férfi mellkasa. Mint aki másoknál közelebb a lélekhez.

Lehet, hogy ők ezt nem úgy gondolták, nem úgy építették, s ma sem úgy lakják, ahogyan a külső szemlélő vélekedik házukról. Lehetséges. Ki tudja?

Az is lehetséges viszont, hogy a cseréptető olyan szárnyakat álcáz, melyekkel bármely pillanatban legyőzhető a földi gravitáció. Ez a leghihetőbb változat, azok számára legalábbis, akik Trombitás lenyűgöző szólóit valaha is hallották. Azoknak a lehető legtermészetesebb az, hogy házuk a magaspart legszélén áll, szinte-szinte egy lépésre Istentől.

Érzelmi telítettségemben, miként a vágtázó atléta csúcsformáját tartandó edz, bizonyítási vággyal, sikerre éhesen szinte naponta írtam egy-egy araszosat. Nem annyira az ÉS, a Kelet–Nyugat olvasóinak, mint inkább Erernek akartam imponálni. Ő meg nekem. Titkos naplóját is ideadta. Elolvashattam és írhattam is bele. Csakhogy: mindhiába állasz akár a Mount Everest tetején is, ha a köd, a felhők elfedik előled a kilátást. Így aztán nincsen is esélyed a jövőre. Tíz és egynéhány év múlva ekképpen nézek vissza, summázom ama boldog esztendőnket: Mint víz alól felbukkanók, / kapkodtunk levegő után. / Egymásban végre talajt fogott a vágyunk. / A vaksötét s a mínusz húsz fok is / mesélő kellemet fakasztott. // Szélben nyargalásunk / esztendőn át ámulta erdő, / nádas, bronzszobor és trombita. // Vitorlásunk így is, mégis megfeneklett, / merészségünk valahogy elapadt, / inunkba szállt, / elnyelte azt az alku. // Ellenben a várrom egyetlen kövéből / emelt katedrálisunk, / az azóta is áll. / Hogy hol és mivel dacol, / az kimondhatatlan. / Nincsen is több szavam: / honoljon béke s áhítat. (Méltóságosan)

*

A Kelet–Nyugat példányszámának fokozatos csökkenése szükségszerűen magával hozta a munkatársak leépítését. Indig Ottó, Pataki István, Szilágyi Aladár, Mihálka Zoltán és jómagam a Bihari Napló újságírói lettünk. Szűcs Lászlóval közösen írtuk és szerkesztettük a kultúrrovatot. Félszavakból is értettük egymást. Ady körös múltunk, barátságunk jó alapnak bizonyult.