Pomogáts Béla

Kemény János öröksége

A száz esztendeje született Kemény János élete olyan emberi és írói sorspéldázatot rejt magában, amelyre nem csupán emlékezni érdemes, a jelennek szóló üzenetét is meg kellene hallani. Már csak avégett is, hogy az erdélyi magyar kultúrának, az erdélyi magyar irodalomnak – a maga közösségi identitásának védelme és kiteljesítése érdekében – időnként igenis vissza kell tekintenie a „hőskor": a két világháború közötti, majd a háborús éveket követő korszak igen értékes művészi és erkölcsi példákat felmutató írói egyéniségeinek életére és munkásságára. A múltnak mindig van üzenete a jelen számára, kivált a befejezetlenül maradt múltnak, amely azért maradt befejezetlen, mert nem a benne testet öltő folyamatok természetes kifejlődése és tetőpontra emelkedése zárta le, hanem a történelmi kényszer: a két világháború közötti „helikoni" korszakot a második világháborút követő „második Trianon", az 1945-ben megkísérelt demokratikus újrakezdést az évtized végén bekövetkezett kommunista hatalomátvétel, az 1968-ban kezdeményezett kisebbségi magyar megújulást a kiteljesedő bukaresti diktatúra. Mindez természetesen nyomot hagyott Kemény János pályájának alakulásán, illetve szellemi és írói örökségének sorsán is.

Kevés olyan „kalandos" és „zaklatott" írói pályát ismerünk az erdélyi magyar irodalom „hőskorából", mint éppen Kemény Jánosét. Már az is romantikus szálakat szőtt életrajzába, hogy a távoli Amerikában, nevezetesen Pittsburghban látta meg a napvilágot, minthogy édesapja: báró Kemény István összekülönbözve családjával minden vagyon nélkül kivándorolt az Újvilágba, angolszász leányt vett feleségül, és egy ideig kétkezi munkásként dolgozott. Fiatalon halt meg, özvegye három kis gyermekével (Kemény János akkor alig egyesztendős volt) Erdélyben telepedett meg, a kis Kemény János nagyapjához került. A kolozsvári Unitárius Kollégiumban tett érettségi után a bécsi erdőmérnöki főiskolára iratkozott, ezt azonban nem fejezte be, ugyanis időközben egyik dúsgazdag rokonának örököse lett: fiatalon került tulajdonába a marosvécsi várkastély és a hatalmas erdőbirtok a Kelemen-havasokban. Alig húszéves korában házasodott meg: felesége angol származású volt, apósa neves régész, Görögországban élt, ahová azután Kemény János családja is ellátogatott (Kokó és Szokratész című 1940-ben közreadott elbeszéléskötete a görögországi utazások emlékét őrizte meg).

A fiatal Kemény János élhette volna a dúsgazdag mágnások gondtalan életét, mégis másként döntött: az erdélyi magyar irodalom és színházi kultúra egyik szervező egyénisége lett, és ennek a szervező munkának az oltárán áldozta fel hatalmas vagyonát. 1926 nyarán hívta össze első alkalommal a marosvécsi várban azt az írói közösséget, amely később az Erdélyi Helikon című folyóirat körül tömörülve a két világháború között kibontakozott erdélyi magyar irodalom maradandó, máig emlékezetes műveivel írta be nevét az egyetemes magyar irodalom történetébe. Nevezetes meghívólevelét (1926. június 17-ről) érdemes felidézni ma is: „Ennek a vécsi első találkozásnak az volna a célja, hogy irodalmi terveinket, szándékainkat megbeszéljük, és együttes, alapos tanácskozásban mintegy helyzetképet vegyünk fel az erdélyi irodalom mai állapotáról és jövő lehetőségeiről. Tanácskozásainkon kívül tartanánk egy irodalmi ünnepet is, amelyen nagyon kérlek, hogy még meg nem jelent verssel vagy novellával részt venni szíveskedjél. Remélem, hogy ennek az első találkozásnak üdvös hatása lesz úgy a közöttünk lévő baráti viszony megerősödésére, mint irodalmi életünk fejlődésére. A magam részéről mindent meg fogok tenni, hogy vendégeim, akikben én mai irodalmi életünknek reprezentánsait látom, jól érezzék magukat."

A marosvécsi Helikon, amely azután 1943-ig minden nyáron találkozót tartott a vécsi várban, csak első és egyik kezdeményezése volt a vár gazdájának. 1928-tól ő töltötte be a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság, majd Erdélyi Irodalmi Társaság elnöki tisztét, 1931-ben a Thália Magyar Színház Részvénytársaság elnök-igazgatója, 1941-től 1944-ig a kolozsvári Nemzeti Színház főigazgatója volt. Minderre elköltötte vagyonának nagy részét, az egykor hatalmas erdőbirtok évről évre apadozott, Kemény János mindazonáltal ezt nem áldozathozatalnak és veszteségnek, hanem szolgálatnak és kötelességnek tudta. Ez a kötelességtudat érvényesült a második világháború után is, midőn a Székely Színház létrehozásában vállalt szerepet. Ezt követve őrá is lecsapott az ötvenes években garázdálkodó „osztályharcos" politika: állásából elmozdították, egy ideig nehéz fizikai munkával kényszerült népes családja megélhetését biztosítani. Később ismét visszatérhetett a kulturális életbe, nehezen lehetett magyarázatot adni arra, hogy miért is kell nyomorognia annak, aki mindenét a köz érdekében áldozta fel. Az ötvenes évek közepétől a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet Könyvtárosa, majd a Művészet, illetve az Új Élet című marosvásárhelyi kulturális lapok színházi és művészeti rovatának vezetője lett.

Kemény János szolgálatnak tekintette életét, és ebben a közügyi szolgálatban, amely bizony nem volt könnyű – főként a második világháború utáni Romániában –, egyrészt a természetben, másrészt az irodalomban talált békességet, vigasztalást és örömöt. Mindig erdőjáró ember volt, „fegyvertelen vadász", miként barátja: Áprily Lajos. Fenn a havason szerezte vissza azt a lelki békét, amelyet a kisebbségi sorsban szerzett súlyos tapasztalatok, a közélet, a háború minduntalan felkavartak.

Szeretett magányosan vagy társaságban barangolni az (akkor még szinte érintetlen) erdélyi rengetegben, és ezekről a barangolásokról, a havas magyar vagy román népével történt találkozásairól lírai módon személyes elbeszélésekben és vallomásokban adott számot. Hadd idézzem ezek közül A havasok dicsérete című írásának sorait: „Ha valaki nagy jót tesz velem, felszaladok a Havasra, és elmondom neki, ha bántanak, bánatomat a Havasra cipelem. Neki dicsekszem sikereimmel, s bukdácsolásaimat előtte kevésbé szégyellem. A Havasnak is van számomra sok mondanivalója. Ő oly rettentő magasságban trónol a mi apróságos életünk fölött, hogy néha megmagyarázhatatlannak tűnik fel előttem az az érdeklődés, mellyel gondjaim s örömeim irányában viseltetik. Sokszor azt gondolom, onnan ez a megértés, hogy porszem ügyeinket saját dolgainak mitikus méreteket öltött világában szemléli, s e nagyítóüvegen keresztül mélység és magasság fennkölt ellentéte lesz béka-egér harcainkból, és szívünk apró rezdülései zuhatagok eget ostromló muzsikájává magasztosulnak. Amikor haragban vagyok a Világgal, sziklamélységek rejtekébe vezérel: Itt távol vagy mindentől és mindenkitől. Itt nincsen értetlenség, csak erő, szépség és békességes magány."

A másik vigasztaló maga az irodalom volt. Kemény János regényei és elbeszélései, később önéletrajzi munkái mindig bensőséges személyességgel rajzolták meg az erdélyi életet, az erdélyi embert és az erdélyi tájat. Otthonos volt ebben az életben, ezek között az emberek között, és ezt az otthonosságát az elhallgattatás, a félreszorítás, az üldöztetés sem volt képes tönkretenni. Kákóc Kis Mihály és Kutyakomédia című korai regényei, Ítéletidő és Kokó és Szokratész című köteteinek elbeszélései a két világháború közötti erdélyi irodalomnak ahhoz a humanista hagyományához illeszkedtek, amelyet különben Áprily Lajos, Reményik Sándor, Tompa László és Dsida Jenő költészete, Bánffy Miklós, Kós Károly, Kuncz Aladár, Karácsony Benő és Tamási Áron elbeszélő művészete is képviselt. Ebben a humánus szemléletben és gondolkodásban: Kemény János írásművészetében öltött formát a két világháború közötti magyar – evangéliumi elveket valló – keresztény irodalom egyik karakteres változata. Ez az írói pálya folytatódott és újult meg az ötvenes évektől kezdve, midőn A havas dicsérete, Vadpáva, Farkasvölgy, Víziboszorkány című elbeszélő műveivel, Vásárhelytől Lazacországig című angliai és skóciai útirajzával, valamint Kakukkfiókák című önéletrajzi munkájával Kemény János ismét az erdélyi magyar irodalom népszerű mestere lett.

Kemény János elbeszélő művészetének: emberábrázolásának, történelemalakításának ugyanaz az otthonosság, intimitás és szelíd szeretet ad különös rangot, akárcsak természetleírásainak. Hadd idézzek fel egy vallomásos részletet a Kokó és Szokratész című – görög földön, görög emberek között játszódó – elbeszéléséből. Az író egyik hőse mintha magának az írónak az erkölcsi elveiről, evangéliumi világképéről beszélne: „Nem vagyok se rossz, se jó. Olyan vagyok, mint mindenki más: ember. Csak talán a szánakozás érzéséből oltott belém többet a teremtő, mint beléd. Ezért tudok könnyebben mosolyogni ott, ahol mások felháborodnak. A sokat látott és sok mindent megértett ember mosolyával nézlek téged és nézek másokat, az egész világot. Ha nem lehet segíteni azon, hogy a jóra született ember elméjét kívülálló hatalmasságok borítják el s kényszerítik a rosszra, legalább a mosolyommal járuljak hozzá, hogy el ne essék, legyek a szalmaszál, amely semmit sem segít, de mégis a menekülés reménységével biztat. Szeretem az embereket, Kokó, és ezen változtatni nálam sohasem lehet. (…) Hány és hány embert mentettem fel az élet ítélőszéke előtt, és hány meg hány embernek állapítottam meg az életdiagnózisát! S amíg a fájdalmak mélyére tekintettem, különös dolog történt velem; én, az élettől menekülő, megszerettem az életet. Ó, nem a nagyvonalú viharokat, a természeti törvényszerűségek kegyetlen csatáit, de megszerettem az apró mozdulatokat, a napfényt, amikor rávillan egy vénember pocakjára; az emberi szájat, amikor nevetségesre ferdül valami ostoba gondolat miatt; a jól nevelt úrigyermek mozdulatát, amikor magára marad, s hogy nem látja senki, mint valami kis csavargó, felragyogó arccal piszkálja orrát; halászok víg kiáltozását, amikor a hálóban megpillantják az ezüstösen csillogó halászzsákmányt; és megszerettem egy-egy meglepő csipkézetű hullámfodrot a tintaszínű tenger hátán, a szép és csúf illatok változását, a napot, a holdat, a mi nyári éjszakáink öklömnyire dagadó csillagait s a hajóknak hajnal előtti fekete árnyékát az elszenderült kikötőben. A magam örömeit úgy választom, hogy senkinek se válhassanak kárára, de fenntartás nélkül örülök a mások örömének."

Igen, Kemény János őszintén tudott örülni mások örömének: ezért lett író, ezért áldozta fel egy nemzeti közösség oltárán egész vagyonát. Halálát ezért érezte (joggal) a maga személyes veszteségének az egész erdélyi magyar irodalom. Temetése 1971 októberében olyan volt, akár egy fejedelemé, síremléke – a marosvécsi várkastély parkjában, a nevezetes tölgyek alatt – ma irodalmi emlékhely, ahová írók, művészek, diákok zarándokolnak el, hogy csendesen hitet tegyenek az erdélyi magyar irodalom, Kemény János nagy eszményei mellett. A veszteség, amelyet ennek az erdélyi irodalomnak el kellett szenvednie, ma is érezhető, hiszen olyan valaki távozott el, akinek erkölcsisége, személyes hitelessége ennek az irodalomnak a történelmi rangját pecsételte meg. Sütő András A mecénás metamorfózisa című emlékező írásában így beszélt: „A művész pótolhatatlan. Kemény Jánosunk is csak egy marad. A természeti világ bolyongó szerelmese, ki a havasok erdőrengetegét, viharaival és fűszál-neszeivel, magyar s román pásztorok, favágók összegubancolódott sorsával, küszködő napok és gímszarvasok robajával az olvasólámpánk fénykörébe lopta. Az emlékeinkbe – kinek-kinek saját rezervátumaként e vasléptű, fémcsengésű korszak küszöbén."

Pomogáts Béla irodalomtörténész, kritikus. (Budapest, 1934.) Részt vett az ,56-os forradalomban, rövid ideig internálták. Több rangos folyóirat szerkesztőbizottságának tagja. 1992 óta az Anyanyelvi Konferencia elnöke, 2001-ig a Magyar Írószövetség elnöke. A 20. századi magyar irodalommal, ezen belül a népi írók mozgalmával, az erdélyi és a nyugati magyar irodalommal foglalkozik.