Budapesten március 19-én nyitották meg a Budavári Palota három fő intézményében a Klimt, Schiele, Kokoschka és a dualizmus művészete – avagy az Áttörés kora: Bécs és Budapest a historizmus és avantgárd között című nagyszabású kiállítást. A Budapesti Történeti Múzeum, a Magyar Nemzeti Galéria és az Országos Széchényi Könyvtár közreműködésében létrejött három helyszínes tárlat minden tekintetben különleges és egyszeri. Egyrészt azért, mert a kiállítás negyvennégy kölcsönző intézménynek az anyagából állt össze, másrészt mert az előzménynek számító tavalyi bécsi hasonló kiállításnál is gazdagabban, elsősorban az osztrák–magyar összefüggésekre fektetve a hangsúlyt, mindhárom intézmény profiljának megfelelő témában mutatja be a korszakot, a Monarchia utolsó ötven évét. A Budapesti Történeti Múzeum Bécs és Budapest nagyvárossá válását, építészetét és iparművészetét, a Magyar Nemzeti Galéria elsősorban a képzőművészetet, az Országos Széchényi Könyvtár pedig a társadalmi és művészeti életet, irodalmat, zenét és színházat. Az alábbiakban ez utóbbi tárlat bevezető tanulmányát olvashatják.

Boka László

A tegnap világa

Irodalmi kapcsolatok
és korhangulat

Stefan Zweig (1881–1942) utolsó könyvében, A tegnap világa című önéletírásában (mely első magyar fordításban Búcsú a tegnaptól címen jelent meg) saját életútjára visszatekintve, a régi, századfordulós Bécs hangulatát, légkörét egyszerre líraian és történetírói szemléletességgel mutatta be. Egy biztonságon, kiszámíthatóságon alapuló, szabályokat követő letűnt világot, az erkölcsös középosztály világát ábrázolta, ahol az ideált a kötelességteljesítő, felelős, családjáért élő ember testesítette meg, az egyik legfontosabb fokmérő pedig maga a kultúra ismerete és szeretete volt. Ebben a világban az irodalom, a színház és a képzőművészetek figyelemmel kísérése természetes tartozéka volt a mindennapoknak. A nemzeti klasszicizmustól az avantgárd mozgalmakig terjedő periódus, az élet megannyi terén áttörést hozó korszak meghatározó kulturális jelenségeinek és gazdagságának ránk hagyományozódott ismeretei egyértelműen igazolni látszanak saját koruk elavulhatatlan értékeit, ezek folyamatos megdöbbentő erejét és leírhatatlan sokszínűségét. A tegnap világának monarchiabeli kulturális életét felvillantva ebből a roppant gazdag korszakból kísérlünk meg néhány jellegzetes, olykor csemegének számító jelenséget, párhuzamokat vagy éppen eltéréseket bemutatni Bécs és Budapest irodalmi-kulturális viszonylatában. A színház és a zene témáját összekötő irodalom a legszélesebb reprezentációiban, az áttörést jelentő új stílusirányzatoktól a ponyvairodalomig villantja fel a pezsgő irodalmi korhangulatot, s a szakmai érdekességeken túl, és részben a kiállítási térnek is megfelelően, magukat a műveket is mint iparművészetileg is jelentős alkotásokat kívánja bemutatni.

Előzmények

Valamikor a 19. század elején, a keleti tartomány (az Ostmark) a napóleoni háborúk közepette Keleti Birodalommá (Österreichhé) önállósult, kultúrája pedig, s benne irodalma is, kiformálta sajátos nemzeti arculatát. Kétségtelenül nagy szerepe volt ebben annak a Josef Sonnenfelsnek (1733–1817), aki Mária Terézia, majd József császár házi filozófusa és könyvtárosaként, az osztrák felvilágosodás egyik elszánt ösztönzőjeként kezdte kiformálni a némettől elkülönülő osztrák szellemi arculatot. A német nyelvű osztrák irodalom így Mária Terézia évtizedeitől fogva folyamatosan különült el a porosztól bajorig vagy a klasszikus weimariig terjedő hagyományos német irodalomtól. Ennek a folyamatnak első igazán nagy jelentőségű és talán mindmáig legnagyobb drámaírója, a klasszikus múltnak örökségét továbbvivő Franz Grillparzer (1791–1872) volt. Neve a most megidézett korszakban csak előzményként említhető, ugyanakkor jelentősége megkerülhetetlen, hiszen a későbbi osztrák irodalom archetipikus alakjává válik ő a különböző szépírók ráhivatkozó eszményképe által. Olyan szerzők vallják elődjüknek és eszményüknek, mint például Hugo von Hofmannsthal (1874– 1929), de Stefan Zweig (1881–1942) számára is ő a mindenkori nemzeti klasszikus. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert az osztrák irodalomnak a felvilágosodás, de mindenképpen Grillparzer és talán Adalbert Stifter (1805–1868) óta az egyéb német nyelvűtől megkülönböztető tulajdonsága éppen a Monarchia többi népéhez, nemzetéhez, kultúrájához való viszonya volt, az, amiképpen egy soknemzetiségű birodalom irodalmaként határozta meg önmagát. Akárcsak a Habsburgok, akiknek hatalmi köre keletebbre csúszott – bár még viselték a német császár örökölt címét, fővárosuk, Bécs már egy Németországtól elkülönült hatalmi rend központja lett –, az irodalom is, minden kultikus túlzás nélkül, ennek az elkülönülésnek nyugodt, de határozott lépései mellett találta meg a maga új, sajátos osztrák, majd egyre plurikulturálisabb orientációját.

Az áttörés

Az új orientáció az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó fél évszázadában már rég nem számított aktualitásnak, de a dualizmus kora, mely kétségtelenül tele volt ellentmondásokkal az élet minden terén, a kulturális szerveződésekben is megalkotta a maga párhuzamait. A két főváros modern világvárossá épült ki, és a birodalom mindkét felében a kultúra korábban soha nem tapasztalt szintre emelkedett. Hozzátartozott ehhez a pozitív sokszínűség, a konzervatív túlérettség és a modern ismeretekre fogékony, nyelv- és szubjektumelméleti irányultságú megújulásra törekvés is. Akárcsak a Kákánia (KuK, azaz Kaiser und König, tehát a császár és király birodalma) költői magatartásának és retorikájának a kialakulása és egyre hangsúlyosabb kritikája, amit Bécs felől nézve leginkább Robert Musil (1880–1942) a harmincas évekre józanul és gúnyosan, az ostobaságok és fölöslegességek szervezett útvesztőjeként bemutatva tudott sikeresen ábrázolni. Az egységesnek semmiképp sem nevezhető korszakban az irodalom különböző mozgalmainak problémafölvetéseire való reakcióiban érhetők tetten az esetleges párhuzamok, analógiák. A császári Bécs és a királyi Budapest korhangulatában, a millenniumi ünnepségek, az 1873-as bécsi világkiállítás és a nagyvárossá egyesülő Budapest mögött egy fokozatosan polgárosodó társadalom húzódott meg. A kultúrát, a stílust és a mögöttük álló, azt meghatározó korszellemet egy új tőkés polgárság életmódja alakította a leginkább, s ennek a városi embernek a létmódja volt egyszersmind a legközösebb összekapcsoló elem a két főváros között is. A Magyarország című lap Bécsi levelek rovatának rendszeresen tudósító Krúdy Gyula, aki Ferenc József császár halálakor is komoly összegző írást közölt (Őszi alkonyat. Az infánsnő fehér lábánál és egy halott Habsburgnál címmel) egy letűnni látszó korszakról és annak hangulatáról, bécsi írásaiban ezt az osztrák–magyar világot megjelenítve összegezte művészien a maga és nemzedéke monarchia-élményét.

Irodalmi kapcsolatok
és kapcsolódási pontok

Akárcsak az élet egyéb területein, a két fővárost nemcsak a hasonlóságok, hanem a mellettük és mögöttük meghúzódó különbségek is jellemezték. Bár osztrák oldalról több irodalmi bizonyítéka is van annak a főleg tizenkilencedik század végi monarchiabeli életérzésnek, amely a birodalom két vezető népének a polgárát s irodalmát egységesen osztrák–magyarnak gondolta (némileg fel is róva a magyaroknak, hogy ők külön nemzetben gondolkodnak, és saját magyar tudattal rendelkeznek), nem állítható, hogy akár csak az irodalmi mozgalmak szintjén is létezett volna egy kölcsönös megismerésen és elismerésen alapuló, átjárható és szigorú párhuzamokra épülő elterjedt irodalmi egységkép. Mind az osztrák, mind a magyar változat ugyanis elsősorban világirodalmi jelenségekre, saját fejlődéstörténetére és nem annyira egymásra figyelt. Az olyan közös vállalkozások azonban, amelyek egymás irodalmának megismertetésében voltak érdekeltek, kiállításunkon is elsődlegesen hangsúlyozandók. A közös kapcsolódási pontokat így leginkább az osztrák irodalom magyar nyelvű fogadtatásában, illetve a magyar irodalom bécsi hangsúlyaiban kereshetjük.

Kosztolányi Dezső a tíz évig készülő Modern költők antológiában (1914) az osztrák szerzők közül Rainer Maria Rilkének (1875–1926), utána pedig Hofmannsthalnak tulajdonította a monarchiabeli irodalmi „főszerepet". Babits is elsősorban e két szerzőt emelte ki értékelései során. Rilke prágai születése ellenére művészi eszmélkedése kezdeteitől a bécsi szellemi élethez kötődött, költészete magyarországi hatását tekintve pedig Kosztolányitól Nemes Nagy Ágnesig igen jelentősnek mondható. Kosztolányi, aki Rilke-tanulmányában a bécsi és részben az új magyar líra jellegzetességeit is rálátta e költészetre, Schnitzlert mutatta még be hangsúlyosan a magyarországi közönségnek. A Griensteidl Café körül csoportosuló Jung Wien (Fiatal Bécs) művészi mozgalmának egyik vezéregyénisége, Arthur Schnitzler (1862–1931) az osztrák irodalom legsikeresebb és egyik legismertebb személyisége volt Magyarországon. A tízes években számos műve jelent meg magyarul, fordítói gyakran a századelő olyan neves írói közül kerültek ki, mint Bródy Sándor, Franyó Zoltán, Karinthy Frigyes vagy Márai Sándor. Népszerűségéről tanúskodik Juhász Gyula egyik méltató írása is még 1908-ból, a Holnap-os Nagyváradon tartott Schnitzler-bemutató kapcsán. S talán itt említhető meg (amint az inkább Párizsra figyelő, a Nyugattal egyszerre induló A Holnap – egyébként Vajda Jánosnak ajánlott – antológiája és a köré csoportosuló új nemzedék is jelzi), hogy bár megoszlottak a vélemények a rajongva dicsőítés és a teljes elutasítás között, az új irodalmat pártoló kritika jól kezelte a modernség befogadása folyamatának legkülönbözőbb elágazásait. Elek Artúr, aki a régi és a modern művészethez egyaránt vonzódott, s azoknál az alkotóknál is megbecsülte a tehetséget, akiknek világa egyébként távol állt tőle, többnyire a Nyugatnak írt kiállítás-kritikái mellett Az Újság című folyóiratban közölt Kokoschkáról kritikát. Ignotus méltatása mellett pedig Ady ajánlotta lelkesen a pesti közönségnek 1913-ban Karl Kraus (1874–1936) közelgő felolvasóestjét.

Az 1910 és 1922 között élő Modern Könyvtár sorozat is feltűnően nagy arányban közölt osztrák szerzőket, elsősorban Schnitzlert és Hofmannsthalt, de az említendőknek megfelelően olvasható volt itt tanulmány Freud álomelméletéről is, s ugyanitt Schnitzler Anatolja elé Kosztolányi Dezső lefordította Hofmannsthal prológus-versét is. Robert Musil első regényét még évekkel az első világháború előtt, itt Budapesten vette észre először a kritika. Fenyő Miksa a Nyugatban írt a Törless tanulóéveiről meglepően elismerő kritikát. Lukács György, bár idegenkedett az osztrák fővárostól, és elsősorban a német irodalom felé tájékozódott, Kassnerről, Beer-Hoffmannról és Schnitzlerről is egyaránt publikált esszét. Franz Theodor Csokor (1885–1969) az expresszionizmus jegyeit hordozó Letzte spiele című művét Karinthy Frigyes fordította, s az újonnan, 1912-ben alakult Új Színpad első darabjai között mutatta be. Peter Altenberg (1859– 1919), az „utolsó bécsi bohém" (ahogyan Mohácsi Jenő nevezte) ideges jellemét is Füst Milán írásain keresztül ismerhette meg a közönség, aki műveiről több ízben közölt bírálatot a Nyugatban. A fiatal Kosztolányi, aki Bécsben folytatott egyetemi stúdiumokat, már kedves tanárától, Emil Reichtől szerezhetett közvetlen bécsi tapasztalatokat a Monarchia századfordulós osztrák–magyar világképéről és művészetfelfogásáról. Pályáján később is kitapinthatók a korai bécsi élmények, de itt leginkább talán az hangsúlyozandó, hogy vele együtt a teljes korabeli irodalmi modernség képviselői józanul ismerték fel és mérlegelték az osztrák irodalom európai jelentőségű teljesítményét.

A többi irodalomhoz viszonyítva tehát az osztrák szerzők jelentős helyet foglaltak el a magyar modernség irodalmi tájékozódásában, a Pester Lloyd szinte a bécsi megjelenéssel, illetőleg a bécsi–berlini premierrel egy időben közölt ismertetéseket. A Nyugat meghatározó szerepéről talán már nem szükséges itt szólnunk…

Ugyanígy állítható, még ha fokozataiban a bécsiek magyar irodalom ismerete – talán a fordítások révén is – jóval szerényebb volt, hogy Jókai, Mikszáth, Herczeg vagy Molnár Ferenc művei rendszeresen láttak napvilágot bécsi kiadóknál. Jókai ismertebb művei közül számos budapesti és bécsi közös kiadás is megjelent, miután a Pester Lloyd is közölte azokat. Jókai ismertségét Ausztriában persze annak is köszönhette, hogy a 1880-as években Rudolf trónörökössel közösen szerkesztette és írta az Osztrák–Magyar Monarchia Írásban és Képekben című monumentális sorozatot. De Mikszáth is, Molnár is abszolút sikernek örvendett Bécsben. Mikszáth esetében talán elmondható, hogy a bécsi kiadók nem annyira esztétikai, mint inkább a fordíthatóság szempontjából válogatták ki a közlésre szánt szövegeket. A magyar szerzők bécsi fogadtatása szempontjából azonban átütő sikere volt Molnár Ferencnek, akit, mint a pesti polgárság életérzésének, modernség-elképzelésének, kritikájának és ezek lereagálási gesztusainak a bemutatóját, szinte osztrák íróként fogadtak el. Az ő színművei integrálódtak a legkönnyebben a 20. század első évtizedeinek osztrák irodalmi-színpadi világába. A Liliomot Alfred Polgar (1873–1955) alkalmazta a bécsi színházi igényeknek megfelelően osztrák színpadra, méghozzá úgy, hogy a jellegzetesen pesti külvárosi játéknak álmodott színművet némi igazítással a bécsi Práter világában jelenítette meg, így érzékeltetve sikeresen a darab nyelvi alulretorizáltságának osztrák változatát.

Az is ide kapcsolódik, hogy Franz Werfel (1890–1945) még ifjú költő korában fordította Adyt, s az Anatolt fordító, amúgy bécsi születésű Bíró Lajos sem csupán emigrációja során került közelebbi kapcsolatba a bécsi irodalommal, de több műve megjelent bécsi vagy bécsi–berlini kiadásokban is. Az egyik legtekintélyesebb osztrák irodalmi lap, a Die Fackel tulajdonosa s éles szemű kritikusa, Karl Kraus pedig nemcsak publikálta Tömörkény Csata a katonával című novelláját, de szerzőjét a Monarchia legnagyobb élő írójának is nevezte. A Die Waage című folyóirat is rendszeresen adott hírt magyarországi kulturális eseményekről, igaz, némileg ötletszerűen csak a magyar irodalomról.

A Modernség

A századfordulós modernség osztrák irodalmának befogadása Magyarországon egyértelműen az irodalmi siker jegyében írható tehát le, s még ha nem állítható is, hogy ez teljességében problémamentes lett volna, mindenképpen említést érdemel, hogy a magyar és az osztrák zenei modernség is hasonlóképpen reagált a magyar, illetőleg az osztrák irodalmi fejleményekre. Nemcsak Bartók zenésíti Ady verseit, Balázs Béla vagy Lengyel Menyhért szövegeit, ahogyan Richard Strauss (1864–1949) is állandó librettistaként dolgozik Hofmannsthallal, de Dohnányi is zenei alakba önti Schnitzler különböző műveit. Zeneszerző és szövegírója azonos vagy hasonló esztétikai elgondolása mellett érdemes itt kiemelni zene és szöveg viszonylatában is ugyanannak az életérzésnek, filozófiának vagy akár modernségképzetnek az átütő erejét. Gustav Mahlert (1860–1911) a zene Napóleonjaként említő Csáth Géza írása mellett Péterfy Jenő Wagner-kritikája példázza zenei és irodalmi élet közös kapcsolódási pontjait.

Bécsben viszonylag pontosan meghatározható a modern irodalom kialakulásának egyfajta dátuma. 1891-től jelenik meg a Die Moderne Rundschau (Modern Szemle) című folyóirat, amely az új bécsi irodalom első orgánuma. Kiadója az a Leopold Weiß, aki ugyanebben az évben megjelenteti azt a művet is, amely a modern osztrák irodalom első jelentős alkotásának tekinthető, az akkor még gimnazista Hofmannsthal lírai egyfelvonásos drámáját, a Gesternt (Tegnap), amely éppen azt fejtegeti, hogy nem élhetünk pusztán a mának, hiszen a múlt, a tegnap világa alapvetően meghatározza jelenünket. 1891-ben a linzi születésű Hermann Bahr (1863–1934) is Bécsbe költözik, s hamarosan ő lesz az új osztrák irodalom szervezője, propagátora, a Die Zeit (Az idő) című liberális hetilap kiadója, aki megalkotja az Ifjú Ausztria csoportelnevezést is. Magyarországon nehezen vállalkozhatnánk ilyen évszám meghatározására, még akkor is, ha az 1906-os Új verseket, vagy a később a Nyugat vagy A Holnap indulását jelző 1908-as évszámot is sokan szokták emlegetni. Osvát Ernő példája, aki 1902–1903-ban Magyar Géniusz, 1905-ben Figyelő, 1906-ban Szerda címen ad ki tiszavirág-életű lapokat, inkább ennek a meghatározhatatlanságát mutatja. Az új irodalom mindenesetre a Nyugatban, amely 1909 után könyvkiadásra is vállalkozik, hosszú távra megteremti a maga orgánumát. Érdekesség, ugyanakkor, hogy míg Pesten több igényes irodalmi folyóirat is van, addig a századfordulós Bécsben egyetlen irodalmi folyóirat sem tudta hosszabb ideig felszínen tartani magát. Több kísérlet is van (Wiener Literaturzeitung 1890–93, Neue Revue 1893–1898, Die Waage 1898– 1902, Ver Sacrum 1898–1900, Die Zeit 1894–1904, Österreichische Rundschau 1904-től), de egyik sem bizonyul életképesnek. Persze az sem hallgatható el, hogy az osztrák szerzők rangos német lapokban is jelen voltak ez idő tájt. Az egyedüli kivétel az 1899-ben induló Die Fackel volt, mely nagyon jelentős szerepet töltött be az osztrák irodalomban. A lap szépirodalmi műveken kívül rendszeresen közölt kritikákat is, s a kritikusnak is kiváló, lapalapító Kraus a folyóirat által fedezte fel a nagyközönség számára Kokoschkát, Traklt, Werfelt. A magyar írók közül Herczeg Ferenc egyik novelláján kívül, mint említettük, Tömörkényt mutatta be hangsúlyosan olvasóinak, s utóbbit a lapalapító némi túlzással Csehovhoz és Gogolhoz hasonlította.

Kulturális háttértényezők

A két irodalom persze nem elsősorban közvetlen kontaktusaiban, de a közös kulturális háttérviszonyokban, a Monarchia történelmi-politikai meghatározottságaiban, a századforduló modernség-törekvéseiben, valamint elsősorban a filozófia és a pszichoanalízis révén vizsgálható. A Jung Wien bécsi írókból, költőkből álló csoportjának tagjai például – Arthur Schnitzler, Felix Dörmann, Hermann Bahr, Peter Altenerg, Richard Beer-Hoffmann, Felix Salten, Richard Auernheimer, Hugo von Hofmannsthal és Karl Kraus – elutasították a naturalizmust, s helyette a modern művészeti irányzatokat, így a szimbolizmust, impresszionizmust támogatták. Az irányzat hagyományait a huszadik századi osztrák irodalom hazánkban talán legismertebb alakjai (Stefan Zweig, Robert Musil, Ödön von Horvath és Joseph Roth) ápolták és vitték tovább. Az olyan kétnyelvű költők pedig, mint Mohácsi Jenő (Eugen Mohácsi) vagy Heinrich von Horvát, Karczag Vilmos (Wilhelm Karczag), illetve a többi magyar származású vagy magyar kapcsolatokkal bíró szerző (Marie Herzfeld, Theodor Herzl, Ludwig Hevesi, Rudolf Lothar, Ernst Mach, Felix Salten például) nemcsak a budapesti német nyelvű irodalomnak voltak képviselői, de irodalomszemléletükkel, mely nagyrészt szintén a Jung Wien esztétikájából merített, a budapesti hasonló törekvésekre is hangsúlyosan reagáltak.

A szépirodalmi allúziókon túl legalább ilyen fontos itt hangsúlyozni, hogy a tegnap világában, a tizenkilencedik század végi Bécsben született meg a pszichoanalízis elmélete is. Sigmund Freud (1856– 1939) orvosi tapasztalataira, klinikai esettanulmányokra alapozva olyan fogalmi sémát alkotott a lelki élet mechanizmusainak leírására, amely a korábban nem vagy csak nehezen értelmezhető jelenségekhez is kitűnő értelmezési keretet kínált. Nagyon gyorsan hívei, követői támadtak szerte a világban, így Magyarországon is, ahol orvosok (első helyen Ferenczi Sándor), társadalomtudósok (például Varjas Sándor), írók (Csáth Géza, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső) egyaránt hamar fogékonyak lettek a freudi ösztönzésekre. A befogadás mélysége és változatossága révén a Monarchia összeomlásáig Budapest a pszichoanalízisnek Bécs mellett a másik székvárosa lett, 1918 szeptemberében az Ötödik Nemzetközi Pszichoanalitikai Kongresszust is itt rendezték. Szépirodalmi hatásának korszakos jelentőségét példázva elég talán megemlíteni, hogy Hofmannsthal különösen nagy érdeklődéssel tanulmányozta a hasonlóképpen bécsi Freud lélektani eredményeit, s az antik mitológiai és tragédiabeli hagyományt bravúrosan kapcsolta össze a hősök és hősnők mélylélektani ábrázolásával. Ő nevezte ugyanakkor „lelkünk színjátéká"-nak a tudat és a tudatmélységek schnitzleri ábrázolását is. Maga Freud, a lélekelemzés prófétája pedig úgy vélekedett, hogy amit ő a tudomány eszközeivel felderített, azt Schnitzler a művészet eszközeivel tudta az olvasók és nézők élményévé tenni. De hát Hofmannsthal is, Freud is személyes jó barátja volt a botránykeltő, másrészt tekintélynek örvendő gégegyógyásznak. Egy másik orvos-író, Csáth Géza művészete pedig remek hazai példája lehet a kor összetett kulturális érdeklődésének és nyitottságának. Remekbe szabott – gyakran pszichoanalitikus töltetű – novellái mellett zenei tárgyú cikkei biztos kalauzul szolgáltak az akkori közelmúlt és kortárs muzsika világában.

A kávéház

A Monarchia életének közös kulturális összetevői közt talán az egyik legfontosabb a kávéházi-irodalom. „A kávéház Budapesten, ahol annyi szükséges és fontos közintézmény hiányzik, többi közt valóságos népakadémia és könyvtár volt. Orvos, ügyvéd, bíró, tanár, író pihenése közben átlapozhatta az újságok özönét, a folyóiratok tengerét, néhol még a lexikonokat is." Szini Gyula sorai a Nyugat 1917-es első számából (Irodalmi kávéházak), amely Európa leghíresebb irodalmi kávéházait (például a bécsi Das Silberne Kaffeehaust vagy a pesti Pilvaxot) is bemutatja, jól rávilágít az okokra, amiért az utókor és a napjainkban újra reneszánszát élő kávéházi kultúra felől nézve is e világ legszínesebb szeletének az irodalmi kávéház bizonyul. A millennium évében mintegy ezer kávéház működött az akkor nyolcszázezres lakosú főváros területén, sok ezek közül saját törzsközönséggel rendelkezett, többnyire szakmák, hivatások szerint. A Centrál, a New York vagy a Japán színes világának említése csupán a bőségből kényszerűen kiragadott példák lehetnek. Az Egyetem utcai Centrál a századforduló legjelentősebb szellemi központja volt, melyet nagyban köszönhetett az Egyetemi Könyvtár, a Franklin Társulat és az Athenaeum nyomda közelségének. Itt szerkesztették A Hét, valamint a Nyugat című irodalmi lapokat is. A New York kávéház irodalompártoló vezetőjének, Harsányi Adolfnak köszönhette azt a szellemi légkört, amely a legkedveltebbé tette az írók és szerkesztők körében. A Pesti Naplónak, valamint egy ideig a Nyugatnak is volt itt törzsasztala. Az Andrássy úti Japán kávéház törzsközönsége volt ugyanakkor a legvegyesebb: a színészvilágtól (Latabár testvérek) a képzőművészeken át (Munkácsy, Lechner Ödön, Ferenczy Károly) az írókig (Ady, Krúdy, Molnár Ferenc) mindenki megtalálható volt itt, aki egzotikus légkörét és ösztönző hangulatát kereste.

Népszerű irodalom

A kulturális élet párhuzamai és a szépirodalmi allúziók mellett a Habsburg-dinasztia dualizmus kori magyarországi kultuszáról tanúskodik az a több tucat ponyvakiadvány is, mely a császári család egyes tagjairól született. A századvég legismertebb ponyvaköltői (köztük a Tatár Péter álnéven író Medve Imre) gyakran egész sorozatokkal adóztak a királyi család tiszteletének, melyben „megverselték" a királyi párt, József főherceg erdélyi körútját, a gödöllői kastélyt vagy Erzsébet királyné álmát. A ponyvák, melyek leggyakoribb olvasói a szélesebb, de kevésbé képzett néptömegekből kerültek ki, főként három személyt állítottak középpontba: Erzsébet királynét mint angyali jóságú uralkodónét mutatják be, Ferenc Józsefet mint jóságos és igazságos uralkodót aposztrofálják, Rudolfot mint szerencsétlen sorsú királyfit idézik meg. Különösen megnőtt e füzetes kiadványok száma Erzsébet királyné halálakor, akit – e művek tanúsága szerint is – az egész nemzet megsiratott. Hasonlóképpen volt ez Rudolf trónörökös halálakor is, akinek nevét Rezső királyfira változtatta a magyarok szeretete, s halálával egyike lett a halhatatlan hősöknek, nemcsak a ponyvaköltők fantáziájában, hanem a magyar néphagyományban is.

*

A téma, az egykori két birodalmi főváros, Bécs és Budapest művészeti, kulturális kapcsolatainak, azonosságaiknak és különbségeiknek bemutatása valójában lezárhatatlan, hisz nemcsak a magyar és az osztrák kulturális háttértényezőknek, de az egykor szoros emberi, művészi kapcsolatoknak a bemutatása is teljességében lehetetlen. Egy gondolat azonban hangsúlyozandó: a 19–20. század fordulóján minden megváltozott. Véget ért egy korszak, és áttört egy új. Az emberek életmódja nagyrészt a technikai fejlődés eredményeinek hatására gyökeresen átalakult, s ezt a félelmetes változást érezték meg a művészek és kerestek merőben új kifejezésmódokat. A dualizmus korabeli kulturális életnek momentumait bemutató tárlatunk során így tagadhatatlan mind a legnemesebb értelemben vett kávéházi-kultúra, mind az egykori modernség dinamizmusa utáni nosztalgiavágyunk…

Boka László irodalomtörténész (Nagyvárad, 1974). Magyar–angol szakos tanár, jelenleg az ELTE összehasonlító irodalomtudományi tanszékének végzős doktorandusza Budapesten, az Országos Széchényi Könyvtár irodalmi szakreferense.