Gittai István

A prózának, miként a szobornak is, kell a patina

Kortárs magyar irodalmunkban párját ritkító az a megszállottság, az a rendületlenség, amellyel Pusztai János hetvenesztendősen is írja a maga hat kötetre tervezett Nagy álomkönyvét. Talán azt sem érdektelen megemlíteni, hogy mindezt Budapest peremén, a Kőér berekben, egy gyümölcsfákkal, málna- és ribiszkebokrokkal benőtt csendes telken teszi. Telek, amelynek közepére saját kezűleg (!) takaros kis házat épített, mértéktartóan éppen csak akkorát, amelyben feleségével és három házőrző kutyájával békésen és kényelmesen ellehet. Mostani látogatásom és beszélgetésünk apropóját júniusban esedékes hetvenedik születésnapja szolgáltatja. Elsősorban az utóbbi tíz esztendő szépírói termését jártuk körül, mustrálgattuk, firtattuk közösen.

– A Nagy álomkönyv első és második kötetének olvasása közben olyasmit éreztem, mint amikor James Joyce Ulyssesét olvastam. Mintha te is a mindenséget akarnád átölelni, összefogni. Amíg Joyce szövege elvont és labirintusos, addig a tied szellemes, humoros és pragmatikus. Ami számomra a legfontosabb, hogy a te prózád ízig-vérig huszadik századi és magyar.

– Alapjában véve jó a rálátásod. Az én Nagy álomkönyvemben konkrét személyek vannak. És nem is kevesen.

– A szereplőket és történéseket illetően nem igazán óvatoskodsz. Ami a szíveden, az a szádon is…

– De hát a leírtakat én mind álmodom.

– Ez a lehető legjobb mentség, ha úgy tetszik, írói pajzs, nehogy valaki is készpénznek vegye a te álmaidat. Mert hát álomban ugye minden megtörténhet. Az érdekes, furcsa, bizarr, hitvány jellemek végtelen sora mögött jól kitapintható az írói szándék: úgy felmutatni, összefogni a huszadik századi magyar életet, hogy abból lehetőleg ne maradjon ki senki és semmi.

– Az általad mondottakhoz hozzátenném, hogy a könyvemben említett sok-sok közszereplő – író, művész, politikus, újságíró, szerkesztő stb. – érezze magát megtisztelve, hogy e nagy volumenű hatkötetes prózai műbe belekerült. Még akkor is, ha nem éppen hízelgően, sőt olykor kíméletlenül szókimondóan írok az illetőről. Vagyis: nem rejtem véka alá, hogy éppen rosszat álmodtam vele kapcsolatosan.

– Kertelés nélkül kérdezek én is: a könyvedben leírt álmaidat valóban megálmodtad-e, merthogy azok olykor az írói fantázia szüleményeinek tűnnek?

– Ezek valódi álmok. Ezeket én valóban megálmodtam. Erre ékes bizonyítékok a füzeteim, amelyekbe ébredés után nyomban három, négy, öt mondat erejéig sebtében leírtam az egyes álomtörténéseket. Amelyeket aztán később bő egy flekk terjedelemben művészileg, íróilag részletesen, gondosan kidolgozok, s ezáltal válnak értékessé. Arra természetesen nagyon ügyelek, hogy az egyes álmok magva köré miként is építem a holdudvart.

– Amit én teljességigényű írói szándéknak érzek.

– A környezetemet, az összmagyarságot felmutatni akaró írói szándékomat, tettemet ezért is nevezem én regénynek. A Nagy álomkönyv szándékom szerint a keresztmetszetét kell adja a magyar ezredfordulónak. E keresztmetszet hat évet foglal magában, éspedig 1995-től 2000-ig bezárólag. Az utolsó álom a 2000. december 31-i dátumot fogja viselni. Tudni kell, hogy Önéletrajz című háromkötetes művemben is hasonló teljességre törekedtem. E trilógiában saját életem és Erdély ötven esztendejét fogtam át, meséltem el. Egy magyar író, ha magáról ír, az akkor is a magyarságról szól. Most is, 2004 márciusában, hetvenedik életévem betöltéséhez közeledve, az a meggyőződésem, hogy egy bizonyos korszakot hagyományos módon érzékletesen leírni manapság már lehetetlen. Ezért is folyamodtam e posztmodernnek nevezett formához, amely megnevezést én nem vállalom, ugyanis én nem tartom magamat posztmodernnek. Én realista magyar író vagyok, aki korszerűen ír. Ha teszem azt, én elkezdek hagyományos módon regényeket íni a magyar ezredfordulóról, akkor legalább harminc ötszáz oldalas regény papírra vetése szükségeltetne. Ekkora volumenű írói teljesítményre se időm, se elegendő energiám nincsen már. Hát ezért is folyamodtam az álom-formához, amely mindössze hat kötetet – kétezer oldalt – igényel. A hat kötetből lassan ötöt már megírva látom, tapasztalom, hogy egyre inkább kontúrosabb az a korszak – 1995–2000 –, amelyet ábrázolni szándékozom.

– Álomkönyved szereplői nem hagyományos regényhősök. Felvillannak, mondanak, cselekszenek valamit, majd ahogyan jöttek, hirtelen elillannak, eltűnnek, mint égről a villám. Majd néhány oldallal később ismét felbukkannak, ismét libbennek, cikkannak egyet, előidéznek valami történéstöredéket – jó avagy rossz előjelűt –, mondanak valami égbekiáltó marhaságot, majd mint a kámfor, mint a léket kapott ladik, az ismeretlenbe tűnnek. Számomra élvezetes olvasmány, csemege a Nagy álomkönyv. Olyan, akár a sós mogyoró evése. Száz, kétszáz szem megropogtatása után sem tudok betelni, jóllakni vele. Ha pedig már hólyag nő a nyelvre, abba is lehet hagyni, félretenni egy időre. Aztán a következő jó pillanatban újból kézbe lehet venni és folytatni az olvasást, a mogyoróevést.

– Mint olvasó, ismered a motívumokat, a politikai és művelődési kérdéseket, miként az igazságokat érintő dolgokat is.

– Én ugyan nem tévedek el, és nem szorongok olvasás közben, és sorról sorra követni tudlak, de kérdem én: Hány ilyen olvasód lehet tenéked?

– Jelen körülmények között amennyit a Nagy álomkönyvből manapság ki lehet nyomtatni – ötszáz példány –, gondolom, legalább annyi olvasóm is van. Meggyőződésem, hogy a tizenötmillió magyarból úgy egymillió fő az, aki ezt a fajta prózát fölöttébb szeretheti. Feltéve, ha a könyvem eljut hozzá. A prózának is, miként a szobornak, kell a patina.

– Írói módszeredről, miként a formáról is, érezni azt, hogy gondosan tervezett.

– Mint minden eddigi könyvemet, úgy a Nagy álomkönyvet is jó előre megterveztem. Tizenkét évet szántam a hat kötet megírására. Már tíz év eltelt, és öt kötet megírásával elkészültem, amiből négy már nyomtatásban is megjelent. Ha egészségem engedi, és az Isten is segít, úgy legkésőbb 2005. december 31-én befejezem, pontot teszek a regényfolyam végére. És attól kezdve szabad leszek.

– És akkor mit kezdesz majd magaddal és az öledbe pottyant szabadságoddal?

– Az akkor majd elválik.

– Arra nem gondoltál, hogy utána esetleg belevágj egy hagyományos, bestsellerszerű, vidám, humoros regénybe? Már csak azért is, hogy megmutasd, lám, ilyen is van a te kisujjadban!

– Ilyesmire konkrétan nem gondoltam. Figyelembe kell venni azt a tényt, hogy idén június 19-én betöltöm a hetvenet, s majdnem hetvenkettő leszek, mire elkészülök a Nagy álomkönyvvel. Én már csak ennyire tervezek előre. A humorra persze addig is vigyázok, hiszen az az igazi fűszere a prózának, még akkor is, ha az csak úgy adódik, csak úgy jön szembe velem, vagy bele a nyakamba, mint az égi áldás.

– Nagybányai, partiumi, erdélyi lévén milyen a közérzeted Magyarországon, Budapesten?

– Kilencven óta járok át az anyaországba rendszeresen. Kilencvenötben visszahonosodtam, hiszen negyven és negyvennégy között magyar állampolgár voltam. Furcsa világ az itteni. Nincsenek írók, akikkel itt szóba állni, elbeszélgetni lehetne. Az anyaországban nem lehet íróbarátságokat kötni. Itt nem úgy van, mint Erdélyben, ahol minden magyar író barát és cimbora. Amíg ott az írók számon tartják, ismerik egymás műveit, itt egyik a másikat nem olvassa, nem érdeklődik iránta. A nagy süketség állapota! Ez hasznos most nekem, hiszen nem zavarnak az írásban. De ha csak picit is belegondolok abba, hogy itt az írók nem mondanak véleményt egymás műveiről, máris lúdbőrözik a hátam. Szerencsémre sem fizikai, sem lelkierő dolgában nincs okom panaszra: dolgoztam s dolgozom derekasan. Azért egy kis „irodalmi élet", kvaterkázás időnként elkelne, már csak a visszaigazolás kedvéért is, hogy az, amit írok, mégsem pusztába kiáltott szó, mihaszna cselekedet. Erdélyi vagy onnan idetelepedett írókkal találkozni nékem mindig felüdítő. Velük mindig van miről beszélgetni.

– A rendszerváltás évétől, kilencventől számítva nem kevesebb, mint tíz vaskos köteted jelent meg nyomtatásban. Elismerések, irodalmi díjak dolgában azonban nemigen van igazán mivel dicsekedned. Bánt-e, bosszant-e, avagy hidegen hagy-e a szakmai vaksiság?

– A Román Írószövetség díjazta a Csapdában című kötetemet. A hollandiai Mikes Kelemen Kör is díjazott. A közelmúltban a Péterfy Vilmos Alapítvány díját vehettem át. A Kossuth-díjra is jelöltek, de egyelőre csak a jelöléssel maradtam. Ha már voltál szíves, és a Várad szerkesztőjeként megkerestél, kihasználnám az alkalmat arra, hogy felhívjam az erdélyi magyar iskolák, könyvtárak, parókiák, plébániák figyelmét arra, hogy kérjenek tőlem a fennebb emlegetett könyveimből, s én szívesen adok ingyen, ajándékba. De becsüljék meg, s azok olvassák, akik agyilag érettek e könyvekre. Akiket érdekel a magyar élet, a politika, a kultúra, a kibontakozás, a jövő. Írjanak a következő címre: Pusztai János 1537 Budapest Postafiók 369, hogy tisztázzuk, mi módon is kaphatják kézbe a köteteket. Én ugyanis nem tudom személyesen elvinni nekik. Ahhoz ugyanis én már túl öreg és elfoglalt vagyok.

– Köszönöm a beszélgetést.