Balogh Dezső

Budapesti pillanatok

I.

…S néztem, hogy úszik el a „tojáséj",

és tükröződött mennyi csillagrajz-alak

ahogy a metróból jőve tarka népek

százlábúakként iramlanak,

és mint menekülttáborra ha a csönd leszáll,

villamos-lámpák hosszú árnyainál

hallgattam mit susognak a lakótelep-falak.

A padokon részegek feküdtek

mert vad álmokra gyűlt bennük a holdkór,

és látszott az ég meghasadt ezüstnek

mint fénytörés eltévedt ufókból,

– ’hol lim-lom tájain egy (fr)ady-szobrot

sprézett tele a rá-

szedett-vedett utókor.

II.

Már mocorog, kidugná fejét

rossz vackaiból a holnap reggel.

Egy villamos érkezett eléd,

és ott ülsz benne véreres szemekkel.

A szürkület röntgen-árnyai

mozdulatlan utcasorra dőlnek.

Valahonnan az alélt várost hallani,

– visszhangjait ittlévő idődnek.

Vasárnap – hétfő

Végelgyengülésem volt aznap, romlott halat, halált ebédeltem.

Torkomon akadt a szívdobogás, mint lemezjátszón a tű. Akárcsak

álmomban, ingó,

repedezett erkélyeken akkor éjjel, szédülten tántorogtam

gyalogösvényein a

félelemnek. Haldoklók éles hallásával füleltem a világi neszekre.

Vakoknak

tapintásával simogattam kezem fején a bőrt.

Bűn és varázslat – ideírom a dátumot: lyuk az örökkévalóságon,

nem fekete, de lassan

nyíló seb. Elbúcsúztam a faragott emlék-kövektől. Kontinensnyi

országok szakadtak

ketté a szökőár miatt, habár nekem még integettek a megmaradt

kidobólegények, apró,

fehér frakkban az ünneplő dombok tetejéről.

Ez volt az a hely, ahol elszáll a koponyalélek.

Átkeltem a vasárnap-hétfő vonalon (persze visszafelé), és egy

tengeröböl mélyén, ahol

kagylókürtöket keresgéltek ötéves-forma gyerekek, sürgős

teendőm akadt:

Feltárcsáztam interurbán legkedvesebb kedvesemet – akiből azóta

megbecsült

szobaasszony vált –, és tanácsot kértem tőle. Hangok sisteregtek,

mint a túlvilágról,

terhes anyák monológjait sodorta felém a szél… „szundikálj csak

kicsim, szundikálj…"

Kanalas gémek landoltak égerbokrok tövén, a távolban feltűnt a

naplemente, a

homokban megszaporodtak a lábnyomok.

Apró, bőrt karcoló tüskék, hogy arra jártamban folyton beléjük

akadok. Kora ősz ez már

kérem, ilyenkor már vírusos influenza járja, csak a legderekabb

kedves látogatóink

maradnak talpon ez idő tájt, szól bele, sőt, harsog a fövenyszakállú

öreg – nyilván a

szállodaportás – a fülembe.

Fura zsongás, a nyárnak végképp elfakuló színeiben ezek püffeteg

arcok, karok, lábak

végtelen gomolygása…

Átléptem a vasárnap-hétfő vonalat, amely kettéválasztja a

Csendes-óceánt kelet–

nyugati irányban, átellenben a greenwichi időzónát jelentő

félkörrel. Pirulákon éltem

napok óta, végelgyengülésem volt.

Torkomon akadt a szívdobogás, mint lemezjátszón a tű. A hiány

fülledt égöveit

évezredek töltögetnék teljessé, alattunk a végső hullámmorajlás.

Szomorúfűz-hajú lányok az elvesztőhelyeken.

Zöld és persze aranybíbor-ragyogás, az elsiető nő nyakán a

legszebb ékkövecskék,

apró cipőjének távolodó kopogása – az utolsó emberi zaj.

Balogh Dezső (1967) Budapesten él, újságíró-iskolát végzett, versei eddig az Ezredvégben, a Magyar Naplóban és a Tekintet
című folyóiratban jelentek meg.