prózapályázatunkra érkezett

D. Mészáros Elek

Cigánypiruett

A cigánytábort a falu peremén húzódó ingoványos völgybe rejtették az avatatlan szemek elől. A füstcsíkokat eregető lacikonyhák sejtetik csak az élet jelenlétét ezen elvadult tájon. A nyakig érő gizgaz között felsejlenek a felsebzett arcú viskók nád-, helyenként szalmatetejükkel. Az ugrásnyi hosszú házak falain félbemaradt tapasztás nyomai, a többi részén vályog-sebek, az éppen mélázó csípőficamos kémény azon tűnődik, hogy már ma ledőljön-e vagy a magasból szemlélje az elkövetkezendő nem mindennapi eseményeket. Szerencséjére a lyukas fenekű zománcos vederrel megnyújtották, így messzebbre lát. A kosz és a szutyok beterít mindent, tárgyat és szívet. Múltból jövő romlás ez, ami jövőbe öklendezi e hatalmas igénytelenség förmedvényeit. Két kormos kő között szürke hamut billegtet a szél, fölötte megállapíthatatlan színű fazék tátong, úgy tűnik, ő is éhes, mintha felfalni készülne ez átokkal vert viskótelepet.

Balázs Jóska viskója falának dőlve, lábait keresztbe fonva cigarettát sodor, sáskörmeivel igyekszik téglalap alakúra cakkozni a féltenyérnyi újságdarabot. Majd a nadrágzsebéből csipetenként dohánytörmelékkel tölti meg a papírt, a megsodort cigarettát végignyálazza, hogy ne hulljon szét. Máskor e műveletet akkurátusan, nagy élvezettel végezte, szinte szertartássá vált számára a cigaretta sodrása, még a nem létező dohánymaszatokat is leseperte nadrágjáról, mert így látta, így tanulta annak idején. A megszokás, a beidegződött mozdulatok valahogy megnyugtatják az embert, biztonságot jelentenek. Ez soha nem fogalmazódott meg így benne, tudatalatti ösztöne irányította. De most csak a megszokás hajtatta vele végre e rituális mozdulatokat, nem élvezte igazán, a gondolatai messze jártak. Máskor leült a kunyhója mögötti tuskóra, lábait előre nyújtva hódolt szenvedélyének. A tuskóra nagyon vigyáz, arra senki nem ülhet le rajta kívül, még az asszony is legfeljebb csak leguggolhat melléje pendelyét lába közé szorítva. Pedig már néhányszor megkísértette a gondolat, amikor beköszöntött a velőfagyasztó évszak, hogy felhasítsa a tűzre, de az utolsó pillanatban mindig sikerült megtartóztatnia magát. Inkább a rajkókat mozgósította, hogy a közeli erdőből gallyakat cserkésszenek.

Sercegve lobbant a gyufa, a száraz dohány fehér hamura váltott az első mély szippantás után. Kissé felemelte fejét és teljes erővel fújta ki a füstöt. A lelkét is próbálta kifújni, de szerette volna, ha ily egyszerű lenne a megoldás. A közeli nádas mocsár felé tekintett, megelevenedtek előtte gyermekkorának epizódjai, nagyot fürödtek a pocsolyás vízben, egymást dobálták visongva a rajkók. Fürdés után a lábszárukon megszáradt a sár, a megrepedezett darabokat sziszegve szedték le, az apró szőrzet is vele jött. Ugyanezt a fájdalmat érezték vályogvetéskor is, ahol ők voltak a taposók, az érdes szalma smirgliként mardosta a bőrt. A fájdalmat, ami a megszáradt sár lefejtésével járt a lábszárról és a kézről, férfiassági próbának tartották, aki a fájdalmakat elviseli, abból lesz az igazi cigány. De ez más, amit most érez, ezt a sajgást, ezt a megátalkodott keserűséget nem lehet csak úgy lefejteni, a lelket körülvevő sártenger fájóbb, mint milliónyi vályogvető gödör tüzes kínjai.

Képtelen volt megérteni a változást. Lecsüngő jobb kezével a viskó érdes falába markolt. Megszédült egy pillanatra, émelygés fogta el, azt gondolta, a kapadohány túl erős, amiatt, pedig a benne dúló indulat feladásának első jele ez, a meghátrálás katonái a visszavonulót fújják. Már gyermekkorában belesulykolták a cigánybecsületet, tudta, hogy dolgozni csak akkor szabad, ha nincs más kiút, a lopás, az már igen, főleg ha gyermekfejjel tökélyre viszi az ember. Jóskát, bár jófejű gyermeknek tartották az iskolában, mégsem dicsérték meg érte odahaza. Az első sikeres tojáslopását viszont soha nem felejti el, hálából akkor kóstoltatta meg vele az apja első ízben a pipát dicséretképpen. Ízét még ma is szájában érzi, bár émelygett tőle a gyomra, a szeme is befátyolosodott, de az egyértelmű kitüntetés feledtette ezt a kellemetlenséget. Ezek után nem is vesződött túl sokat az iskolával. Lopott, cigarettázott vagy vályogot vetett. Igazi cigánnyá vált, hamar megtanulta, hogy aki nem cigány, azzal bizalmatlanul kell viselkednie. Az ügyes cigány mindenkit meglop vagy becsap, a becsület csak a fajtájabelivel szemben kötelezi. Ez a becsület nem az, amit a világ ismer, ezt egy belső kasztrendszerű szabályrendszer alakította ki.

Megjósolták neki már rég, hogy baj lesz az asszonnyal. A telep javasasszonya már másnap üzent érte, miután megszöktette Juliskát. Ő alig volt akkor még tizenhat éves, az újdonsült menyecske sem volt több tizennégy évesnél. Ancsa, a javasasszony kunyhója előtt fogadta Jóskát, a kopott rongyszőnyeg felé intett, hogy üljön le, vele szemben. A fiatal ember nagy tisztelettel adózott a jósnak, az ezerráncú, aszott, szikár banyának, aki nem pipázott, mint általában a cigánytáborok jövőlátói, hanem bagózott. Mielőtt szólt volna Jóskához, szütyőjéből jókora csipet dohányt nyomott a szájába, s miután félpofára néhányat rágott, a sötétbarna bagólevet messzire sercintette alig nyitott foghíjas száján keresztül. A köpet az előtte ülő Jóska összefont keze fején csattant. A banyát nem zavarta az incidens, Jóska pedig, mivel semmi biztatót nem olvasott ki vendéglátója ránctengeréből, óvatosan a nadrágszárához dörzsölte a gusztustalan masszát. A vénasszony szemét lehunyva mormolni kezdett, majd később szemei kifordultak, farkasvonításszerű hangot hallatott, miközben horpasza, akár az agyonhajszolt gebéké, erősen pulzálni kezdett. Aztán egy szempillantás alatt abbahagyta, a javasasszony megnyugodott, kezeit leeresztette, kedvesen próbált ránézni Jóskára, és az arcán mintha egy halvány emberi mosoly lett volna észrevehető.

Épp ideje volt, mert a vele szemben ülőnek mindkét kezével kellett a rongypokrócot markolnia, hogy fel ne ugorjon és rohanva ott ne hagyja Ancsát, a banyát.

– Fiam, űzd el azt a ribancot, mert megrontja az iletedet. Mikor megtudtam, hogy mit tettél, hogy asszonyt hoztál, a Jankót elküttem, hogy hozzun mán egy varangyot a rítrül. Oszt szitvágtam a bikát és láttam a béliben a virt. A te vired az, Jóska, zavard el, zavard el… – mondta most már újra eltorzult arccal, sivítva a banya.

Nem bírta tovább hallgatni, berohant a nádasba, derékig gázolt a vízbe, nem érezte, hogy a nádtorzsok felsebzik a lábát, csak zihált és futott, míg erejéből tellett. A túlsó partra érve a kimerültségtől hanyatt vetette magát a kettéhasadt törzsű nyárfa alatt. Zakatolt az agya, hiába nézte az égen csendes nyugalommal ide-oda libbenő felhőket, a végtelen magasságba zuhanó madarak piruettjeit, a fenti béke nem csillapította kétségbeesését. Hitte, hogy Ancsa, a vén boszorkány nem véletlenül hívatta, mert valóban tud jósolni, igazat mond, a jövőbe lát. Tartottak tőle a cigányok, tanácsait minden ellenvetés nélkül elfogadták. Ancsa jósolt nemcsak a cigányoknak, a faluba is eljárt tudományát kamatoztatni. Főként télen, amikor híjával volt az élelem, jól jött a kenyér és a szalonna, amit fizetség gyanánt kapott. Nyáron hiába is próbálkozott volna jövőt mondani, de télvíz idején a falusiaknak is jutott idejük egy kis bohóckodásra. Ha a jóslat szerencsét ígért, bizakodóbbá váltak, szinte már el is hitték Ancsa szavait. Ő pedig vigyázott, hogy a nyelvére beszéljen az embereknek, így nagyobb lett a szalonna, a kenyérből is nagyobbra sikerült a kanyarintás. Persze ezek nem voltak igazi jóslatok, mert Ancsa asszony is ismerte a szabályt, miszerint aki nem fajtabeli, az csak rosszakarója lehet a cigánynak. Így mindég azt jósolta, amit hallani akartak. De a fajtájabelinek igaz tudománnyal szolgált. Ezt Jóska is tudta, éppen ezért minden tagjában remegett, nem tudott döntésre jutni, mert nagyon szerette ezt a fruskát. Hetek óta égett a vágytól, hogy megszöktesse, és most itt ez a jóslás… Jó fiú volt ő, tisztességesen is elvehette volna, ha kéri, hozzáadják a lányt. De hát a szerelem közbeszólt, megsajnálta a lányt, aki kérte, szinte könyörgött, hogy szöktesse meg. Meg hát neki sem volt ínyére, hogy az ilyenkor szokásos ocsmányság megtörténjék. Bár tisztelte fajtája hagyományait, mégis engedett, mert tudta, nehezen viselné el, hogy leendő apósa szűztelenítse a saját lányát és csak azután mint rongyot lökje oda neki, csak azért, mert a szokás ezt kívánja.

Arcizmai, ahogy feküdt a földön, megrándultak, szeme összeszűkült, mélyen belemart a földbe és már talpon is volt. Nem töprengett, újra szaladni kezdett, de most nem a nádason keresztül, hanem a palló felé, ami a nádas szélén csordogáló vízfolyáson át vezetett kunyhójához. Érezte, nagyot vétett, fajtája évszázadok óta érlelődött törvényeit többszörösen is áthágta. Most helyre akarta hozni eddigi hibáit. Feltépte a kunyhó rozoga ajtaját és nekiesett a virágfüzérrel feldíszített leányasszonykának. Ütötte, verte kímélet nélkül, majd miután hajánál fogva a kunyhó elé vonszolta, földre csapta és rugdosni kezdte. A lány elemi erővel ordított, belevisított a kunyhórengetegbe. „Ez az, ez az" – és még vadabbul rúgta a menyecskét, érezte, hogy így visszaszerezheti megingott becsületét. A kétségbeesett ordítozása minden kunyhóig elhallszik, még talán a vén banya is meghallja – reménykedett. Végül mindketten kifáradtak, a fiatal asszony apró nyögései árulkodtak fájdalmáról, rongybabaként összeomlott teste néha vonaglott, véres porral kevert nyáltócsába fordult fejjel. Jóska kissé megnyugodott, mégis jó cigány ő, gondolta, hisz míg udvarol, a cigány virágot visz a kiszemeltnek, de miután asszonyává teszi, kisebb-nagyobb rendszerességgel verni kell, hogy tekintélye ily módon fenntartassék.

Ezután minden ment a maga rendje szerint, becsületes cigányéletet éltek, szaporodtak, csaltak, loptak, ha muszáj volt, még dolgoztak is. A ház ura fajtájához méltóan élt, verte az asszonyt, ha kellett, ha nem. Ancsa jóslata is megkopott az évek folyamán, a cigánytelep lakói napirendre tértek a történtek felett. Mikor elindult családjával, mindenki láthatta, hogy ő megy elöl, a felesége pár lépésre mögötte, a rajkók meg leghátul viháncoltak. Betartatott a hierarchia. A korai cigányszerelem idővel megszokássá merevedett. Bár néha lerészegedett, nem állt nagy iszákos hírében, talán éppen ezért kimaradt a nagyobb verekedésekből is. Ha mégis felgyűlt benne az indulat, az asszonyon meg a pulyákon vezette le a dühét. Talán a kíváncsiság, talán a virtus a kezdeti házasévek hűsége után idegen asszonyok ölébe kergette. Erre mindég büszke volt, érezte, szeretik az asszonyok, eleinte még a cigányleányok is sokat sejtetően összekuncogtak a háta mögött. Juliska soha nem tette szóvá ezeket a kicsapongásokat, bár szíve lázadozott belül, de miután szerelme megcsappant férje iránt, egy újfajta érzés tört felszínre benne, a titkolt büszkeségé. Fölénnyel járt-kelt a többi asszonyok között, amikor hírét vette Jóska egy-egy újabb hódításának „No lám, kinek van ilyen kapós ura, mint az enyém" – beszélt a tekintete. Hisz az is íratlan szabály, hogy annál értékesebb a cigány, minél több asszonyt tett magáévá. Az asszony viszont örök hűségre ítéltetett, a vérbeli cigány megöli a parázna feleséget. Kemény, szigorú szabályok ezek, de hát a vér, a tüzes cigány asszonyi vér forr és éget, a nádasok mélyén a holdvilágos éjszakákon megterem a bűn, a szerelem. A külső szemlélő soha nem venné észre, hogy egy nagy szerepjátszás a putrivilág. Előre megírt koreográfiára hangolják életüket, évszázadok vérkeringésén átfolyó belső rettegés az életük. A világ felé irányuló magatartásukban szabályok érvényesülnek, ez vonatkozik a táboron belüli életükre is. Ennek ellenére ezek a belső évszázados reflexek biztonságot nyújtanak, fix pontot, amiben a putriélet tunyasága otthonná szelídül. Ennek most vége végérvényesen.

Most ott van az asszony azokkal, faképnél hagyta őt. A nádas túloldalára szegezte pillantását, ahol nagy volt már a készülődés. Jöttek a vendégek a városból, sőt még külföldről is. Flancos autókkal érkeztek elegánsan, puccosan, már a medencét is összeállították. A gyerekek felvirágozták a templomot, amit az idegenek építtettek számukra. Minden készen állt a kereszteléshez. Nem adta fel olyan könnyen, próbálkozott veréssel, szitkozódással. Egyik alkalommal elkeseredésében leitta magát és miután hazatért, ismét nekiállt az asszonynak. Az meg nem is védekezett, nem ordítozott, mint ahogyan máskor szokta, hanem csendben viselte az ütlegeket. Józsit ez még jobban feldühítette, mert ha legalább megszokásból ordítana, akkor ő is abbahagyhatná a verést, de az asszony csak tűrte, pedig már patakzott a vér az orrából, fejéből. Néha egy sóhaj erejéig felnyögött. Halkan suttogva, hogy Jézus. Elborult az agya, addig verte, míg egyet is mozdult. A részegségtől önkívületében hamar elaludt. Miután felébredt, az alkoholmámor fátyolán át kezdte összerakni a történéseket. „Meghalt…" – hatolt belé a pengeéles felismerés. Hideg veríték öntötte el a homlokát, magához szorította a testet és futni kezdet vele a falu felé. A faluszéli kutyák rátámadtak, de ő csak rohant az orvosi lakás felé. Későre járt már, csak néhány háznál égett a villany, nyugovóra tért az emberek nagy része. Sajgott mezítelen lába a köves úton, már rogyadoztak a térdei, de az ösztöne vitte előre. Juliska életben maradt, de az orvos ennek ellenére fel akarta jelentettetni Jóskát feleségével, de ő azt mondta, megbocsát az urának és örül, hogy Jézusért szenvedhet. Józsi ezt úgy nyugtázta, hogy az asszony azért mégiscsak tiszteli, fél ellene vallani. Akkor, ott meg volt róla győződve, hogy visszazökkennek a dolgok a régi kerékvágásba és már a lelkiismeret-furdalása is megszűnt, amiért majdnem agyonverte az asszonyt, hisz tettét igazolva látta.

Már legelső alkalommal, amikor az idegenek megjelentek a telepen, megmagyarázhatatlan nyugtalanság kezdte fojtogatni. A megállt idő órája beindult és e képzeletbeli mutató minden moccanása lelkébe hasított. Az idegenek putriról putrira járva széles mosoly kíséretében ruhaneműket osztogattak és némi élelmet. Nem fogta fel, de lelkében érezte, hogy nagyot fordult a világ, hogy ellopják azt, ami az övé. Nincsenek rendben a dolgok. De hát mit vehetnek el tőle. A viskóján kívül semmije sincs, csak a féltve őrzött tuskó, tekintélyének szimbóluma. Az értelme azt súgta, hogy fajtája leleményességét kihasználva jól kopassza meg a flancosokat, de benső énje szorongani kezdett. Érezte, hogy többről van itt szó, mint a látszat, sőt egyáltalán nem arról van szó, ami a felszínen látszik, a lelkét akarják elrabolni, a megszokott életüket, a bűzös, büdös, áporodott putriszagot, amit már nagyapja is érzett, a tekintélyét, Ancsa banya rafinériáit, amiben hitt. Azaz a hitét. De hát mit ér az ember hit nélkül, ha cigány. Egy felborult értékrendben hol a kapaszkodó. Persze Józsi nem tudta megfogalmazni ezeket, de érzelmi szinten átélte a kétségbeesést. Bizalmatlanságát, sőt ellenszenvét még az is növelte a betolakodókkal szemben, hogy Kelemen Jankó volt az, aki először befogadta őket. Az egész cigánytelep jól tudta, ki ez a Kelemen Jankó, és szörnyen utálták amiatt, hogy világéletében ott sündörgött a tehetős falusiak körül. Még azt is terjesztették róla, hogy besúgó a rendőrségen. Ezt Jóska soha nem hitte el, mert egy cigány idáig azért már nem süllyedhet le – vélekedett. Egy télvégi napon jöttek először, feketén csillogó terepjárójukat a völgy peremén hagyták a kövesút végén, gyalogszerrel vágtak neki a latyakos sártengernek. Aztán egyre gyakrabban jöttek, heti rendszerességgel. Egy nő is volt velük, míg a férfiak Kelemenéknél tárgyaltak, addig ő a környező putrik gyermekeit próbálta magához szelídíteni egy kis édességgel. Már második látogatásukkor a befogadó Kelemen Jankó házánál istentiszteletet tartottak. Nem voltak sokan, mindössze Jankó testvére és annak családja fogadta el a meghívást. Erre az alkalomra nagyon készült Kelemenné, még a putri földjét is lelincselte, a surgyéban a szalmát felrázatta az urával, hogy puhábban essék az ülés a vendégeknek. A gyermekeivel már előző nap eltakaríttatta a viskó körüli ürüléknyomokat és szigorúan megtiltotta, hogy valaki a közelben végezze el a dolgát. Mikor meglátta az ajtóból, hogy megérkeztek a vendégek, még egyszer ellenőrizte ruházatát, megnyálazott ujjal haján igazított. Miután a vendégek imádkoztak, belekezdtek egy dallamos dicséretbe, amit egyikük gitárral kísért. Előbb csak bátortalanul, de aztán egymást nógatva a cigányok is bekapcsolódtak az éneklésbe. A purdék a mellüket, majd a földet döngetve verték a taktust. Kint néhányan odasettenkedtek a putri mögé, főleg gyerekek és asszonyok, kíváncsiak voltak, mi történik odabent. Ahogy teltek a hónapok és a nyár is elérkezett, egyre többen jártak hallgatni az idegeneket. Jóska árulásnak tartotta az egészet, de azért felesége, Juliska tudtán kívül eljárogatott az összejövetelekre. Felvetődött a templomépítés gondolata. Jöttek az autók, hordták a kavicsot, a téglát, a különböző építőanyagokat és nekifogtak az építkezésnek. Csakhamar elkészült az új templom. Józsi messziről nézegette a sivár telepre oda nem illő építményt és magában eldöntötte, ha egyszer sikerül kijózanodniuk hóbortjukból a cigányoknak, a komájával kettéosztják, így legalább lesz rendes istállója az ő gebéjének is.

Előre kitervelte az egészet, már több mint egy hete készült a mai napra. Akkor érlelődött meg benne az elhatározás, miután az a furcsa álma volt. Jézust látta álmában, amint földig érő fehér ruhában megjelenik viskója előtt és őt hívogatja. Persze ő nem mozdult, óvatosan a megtákolt lábú székkel betámasztotta az ajtót belülről. Kintről határozottabban szólították, sőt már az ajtón is kopogni kezdtek, majd dörömbölni, hogy menjen ki, menjen ki. Olyan erővel döngette Jézus az ajtót, hogy úgy érezte, mintha földrengés lenne, attól félt, hogy menten összedől a kunyhója. Ekkor félelméből merítve bátorságot kikiáltott, hogy menjen onnan, hagyja őt békén, ez az ő viskója, mit akar, szétrombolni a fedelet a családja feje felől. Ekkor egy pillanatra csend lett, majd szóltak kívülről, hogy akkor legalább a feleségét engedje ki. De ő nem tágított, ez az ő családja, az ő felesége, hagyja őket békén. Juliska az ajtóhoz lépett, egy hirtelen mozdulattal feltépte és kifutott. Iszonyatos dulakodás vette kezdetét, mindketten húzták-cibálták az asszonyt mindaddig, míg újra remegni kezdett a föld, majd megnyílt, és ő elkezdett zuhanni, zuhanni. Még volt ideje egy pillanatra feltekinteni, de már nem volt ott senki, csak egy zsebkendőnyi eget látott, és érezte, hogy vércseppek hullanak rá az égből. Mire felébredt, kosztól fényesedett nadrágja átnedvesült, izzadságsavanyú szag lengte be a kunyhót. Nem kapott levegőt, minden erejét össze kellett szednie, hogy kitámolyogjon viskója elé. Kábultan Ancsa kunyhója felé vette az irányt. A vénasszonyra nemigen nyitottak ajtót, mióta az idegenek befészkelték magukat a cigánytelepre, régi varázsereje és hatalma megkopott már. A banya a felismerhetetlenségig megöregedett, szemét lecsukva fogadta a látogatót, látása már évekkel ezelőtt bizonytalanná vált, de emlékezőtehetsége annál frissebben működött.

– Vesztettél – mondta végül is, miután Jóska elmesélte álmát. – A feleséged nem téged választott. Emlékszel a széttrancsírozott békában a vérre. Vesztettél, vesztettél – hörögte a varázsló.

Ha valaki messziről szemlélné most Jóskát, azt gondolhatná, hogy az egész világ súlyát a vállán tartja, olyan összeroskadtan támaszkodik a viskó falának. Csak áll ott, messzeségbe lövellő tekintettel. Nem a látóhatár peremét nézi, messzebbre lát, lelki szemeivel kilépett már e fizikális világ bordaketrecéből.

Lassan bábmerev jobb kezét felemeli és hátranyúl a szalmatető alá, ahonnan üveget húz elő. Már két napja odakészítette, a szalmát óvatosan visszaigazgatta, nehogy gyanút fogjanak. Azóta nem is volt odahaza, csak lent a réten bolyongott, hallgatta a susogó nádas pletykálását, amint róla susmokol a mocsár, a nádaslakók éles vijjogása dárdaként roncsolt lelket és agyat. „Na Jóska, na Jóska gyáva Jóska" – fordíttatta vele emberi nyelvre a téboly a madárhangokat. „Nem vagy ember, nem vagy ember" – brekegték a békák. Nem bírta tovább, tenyerét fülére tapasztotta, hogy ne hallja ezt a gunyoros megaláztatást. De hiába, mert nem a fülével hallotta a velőtrázó hangok támadását, az őrület hallókészüléke pedig elnémíthatatlan. Miután megnyugodott és tiszta pillanatai visszajöttek, leült a víz szélén a partra. Rácsodálkozott a mocsárvilág gazdagságára, a sás közé szőtt pókhálón remegő napfényre, amint az észrevehetetlen szellő ringatta. Mily apró rezdülések ezek, a természet csúcstechnológiája. A bogarak hada sürgött-forgott barna-fekete vagy zöld páncéljukban rejtőzködve simulva a tájba.

Újra nagyot kortyintott, majd újra, mígnem kiitta az üveg egész tartalmát. Közben a túloldalon elkezdődött a szertartás. A hangszórókon keresztül áradt az ujjongók dicsérete, ütemes tapssal kísérték a dallamokat. Majd a pásztor lépett a mikrofon elé, hosszan ecsetelte a mai nap jelentőségét a kolónián élők életében „Ne csak hangulati döntés legyen részetekről a megkeresztelkedés, hanem egy életre szóló elkötelezettség" – vitte a szél egészen a falu határáig az intelmeket. Az igehirdetést követően a fehér ruhába öltöztetett cigányokat egyenként a medencéhez kísérték, és miután vallást tettek hitükről, megkeresztelték őket. Juliska alakja mosolyogva emelkedett ki a vízből. Kreol arcán gyöngyöző vízcseppek milliónyi színkavalkádot preckeltek szét az augusztusi napfényben. Mintha éveket fiatalodott volna egy kötélhossznyi pillanat alatt, már nem a füstös-büdös viskó lakója ő, nem az elapadt mellű, szoptatástól görnyedt anya, hanem megélte a csodát. A medence vizének felszínén lángnyelvek tükörképe csapott a magasba felégetve Juliska körül mindent, ami bűn, ami régi. A szalmaperjét a nádas fölött messzire sodorta a szél.