prózapályázatunkra érkezett

Csató Ildikó

Álomgyártók

A Kis Herceg és a Rózsa bolygójukon üldögéltek. Földalkony volt. A lenyugodni készülő Föld kékes árnyékokat vetett rájuk, kékre festette a Kis Herceg hosszú fehér szakállát és szemében az ifjonti hit helyébe lépett szomorú bölcsességet.

– Mesélj valamit! – kérlelte a Rózsa.

– Meséljek? Miről?

– Az emberekről.

– Az emberekről?… És mit szeretnél hallani róluk? Valamilyen képzelt mesét vagy valódi történetet?

– Olyan nagy a különbség? – csodálkozott a Rózsa.

– Igazad van, nem olyan nagy – bólogatott a Kis Herceg –, hiszen minden valóság álomból születik, és minden álom mélyén ott lapul a valóra válás lehetősége.

Egy kissé elgondolkodott ezen a dolgon, aztán megkérdezte a Rózsát:

– Tudod-e, hol laknak az álomgyártók?

– Nem tudom. Hol laknak?

– Egyszer egy pillangó megtalálta őket. Meséljem el?

– Igen, meséld el nekem!

– Az úgy történt, hogy Lille, mert így hívták a pillangót, nagyon megunta már a szürke erdőt, ahol egyre kevesebb társa volt, és ahol napról napra fogyatkozott a szín és az élet. Ha esett, az égből savas eső hullt a levelekre, melyek egyre kisebbek és görcsösebbek lettek. Ha pedig nem esett, szürke porviharok söpörtek végig a fák között. Virág alig volt. Szinte csak Lillének és néhány társának csodálatos színekben pompázó bársonyos szárnya volt az egyedüli színfolt. Meg néhány madár, de ők is egyre szomorúbb szemmel nézték a fakókék eget, és lassanként elfelejtettek énekelni.

Lille nem értette. Hiszen nagyapjától hallotta, hogy régen azúrkék volt az ég, a levelek fényesek, zöldek, és lágy szellő bujkált közöttük. A virágok ezer színben pompáztak és csodálatos illatuk volt. Reggel harmatcsöppek csillogtak a szirmokon és a leveleken. A madarak pedig tele torokból énekeltek.

Lille elhatározta, hogy nem marad itt tovább. Elindul megkeresni nagyapái erdejét. Hiszen valahol lennie kell még fénynek és színeknek.

Sokáig repült. Sorra maradtak el mögötte a poros, szürke erdők és a szomorú, csupasz szántóföldek. Egyszer csak egy egészen különös helyre ért.

Nem volt erdő, de mégis, mint a fák, szögletes magas tornyok álltak sűrűn egymás mellett szigorú rendben. Nem voltak leveleik, csak különböző alakú, átlátszó vagy homályba boruló foltok a törzseiken. S a különös alakú fák tövében a világ legkülönösebb teremtményei mozogtak. Különböző alakú, berregő és füstöt okádó, egymást kergető lények, melyek gyomrából néha emberek jöttek ki vagy tűntek el benne.

Emberek, ilyeneket Lille is látott néha az erdőben, de itt egészen mások voltak. A mindent ellepő füstben fáradt arccal tülekedtek és mindegyik nagyon sietett valahová.

Lillének elege lett a sűrű, fojtogató füstből és a zajból. Feljebb repült. Az egyik legmagasabb és legszebb fa oldalára, mely csupa fény volt és ragyogás. Úgy magasodott a többi fölé, hogy messziről látszott: itt ő a király. Akár a méhkaptárban a méhkirálynő, mely uralkodik a heréken és a dolgozókon, úgy uralkodott ez a fa az egész nyüzsgő méhkas felett.

S mivelhogy Lille kicsi volt és ügyes, és legfőképpen nagyon kíváncsi, talált is egy rést, amin beosonhatott. Egy nagy terembe ért, mely tele volt emberekkel. Ünnepi arcok és ünnepi kivilágítás. Egy szónok ült egy emelvényen, a többiek vele szemben, hosszú sorokban egymás mellett, és áhítatos csöndben hallgatták.

– Üdvözöllek benneteket, akik bejutottatok ide a mi intézetünkbe.

Talán némelyikőtök csodálkozik is, hogy miért pont ő lett a kiválasztott. De ez egészen egyszerű.

Az iskolában megszereztétek a lexikális tudást, amit le lehet mérni számokkal, jegyekkel, tesztekkel. És a legtöbb embernek ez elég is. De van valami, amiben ti kitűntetek. Elkezdtetek gondolkodni, a dolgokat, adatokat összekötni. Tovább látni, talán új dolgokat is felfedezni. Ezért közöttünk a helyetek. Itt mindezt megtehetitek. Persze csak bizonyos korlátok között. Hiszen a társadalmat törvények szabályozzák. Ezeket áthágni egyenlő az anarchiával. És ez megengedhetetlen. Itt megtanulhatjátok a törvényeket, amiken belül mozoghattok, és a feladatot, amit el kell végeznetek. A ti dolgotok az álomgyártás. Álmokat kell gyártanotok az embereknek, amelyeket ők majd megálmodnak és véghezvisznek. Illúziókat, amiért élhetnek. Ti teszitek boldoggá az emberiséget. Ti mondjátok meg nekik, hogy mi a boldogság.

A legtöbb ember nem szeret gondolkodni. És ez nem is szükséges. Hiszen nem a lábnak a dolga, hogy meghatározza az irányt, hanem a fejnek. A láb csak végigjárja azt, amit a fej megálmodott. Ti vagytok a fej, ti mondjátok meg a lábnak, hogy merre kell menni. Ti adjátok meg az irányt, ők mennek végig rajta. S hogy ezt megtegyék, arra számtalan eszközötök van.

Mint például a pszichológia. Ez a legfontosabb. Ismernetek kell az embert, hogy irányíthassátok. Tudnotok kell, hogy a legtöbben szeretik az előre gyártott álmokat. Mert így sokkal kényelmesebb. Ti megmondjátok nekik, hogy mi teszi őket boldoggá, és azt is, hogy hogyan érhetik el. Megnyitjátok az utat, és a végén elhelyezitek a mennyországot. És ők menni fognak és boldogok lesznek, mert értelmet és célt adtok az életüknek, és ők erre vágynak. Mi pedig kielégítjük a vágyaikat, hiszen azért vagyunk.

Na most, szerintetek mi az, ami az embereket boldoggá teszi?

– A SIKER! – mondta egy hang a sok közül.

– Ó igen, a siker. Ez nagyon jó. Na de mi is az, hogy siker? Mi kell sikerüljön?

– Hogy elérjem, amit akarok!

– Igen. De mi az, amit akarsz?… Látom, bizonytalan vagy. Én majd segítek neked.

A siker a vágyaid kielégítésében rejlik. De hogy mik a vágyaid, azt én döntöm el. Ha csendre és nyugalomra vágysz, netán némi elmélyülésre, az nem jó, mert nem hoz hasznot. Vágyjál PÉNZRE, és akkor dolgozni fogsz érte, és az jövedelmező, mert nekem fogsz dolgozni. És végül is kézenfekvő dolog és sokkal egyszerűbb. Hiszen pénzen mindent megvehetsz, amire vágysz. Ezért hát vágyjál sok mindenre. Mindenre, ami megvásárolható! Házakra, kocsikra, bankbetétekre, fényes társadalmi életre és megbecsülésre, feleségre és gyermekekre, melyek tovább öröklik a te birtokaidat, és így sohasem érezheted úgy, hogy a munkád hiábavaló. Vágyjál minderre, és boldog leszel. És én azt is megmondom, hogyan érheted el.

Légy erős ember! Fizikailag és szellemileg is. Vigyázz! A jóság: gyengeség. A szerelem: játék. A szex: ösztön. A házasság: vagyonközösség. A gyermek: birtok. Az élet: élvezet.

Tanuld meg ezt, és boldogulni fogsz. És legfőképpen azt, hogy a tudás: Hatalom. Vezess te másokat! Szabd meg az álmaikat, irányítsd az életüket! Mondd meg, mit vásároljanak, hogyan öltözzenek, kit szeressenek, és kit gyűlöljenek. Mondd meg, és hinni fognak neked! Mert te ismered őket, tudod, mire vágynak. Álmokra, amiket te álmodsz meg nekik és ők hajtanak végre…

…Lille szédült. Érezte, ez nem az az erdő, amire ő vágyott. Ez nem az a világ, ami akár egy pillangót is boldoggá tehetne. Elég volt! Széttárta a szárnyait és kirepült ebből a furcsa világból, ki a toronyrengetegből, el a fakó arcú, siető emberektől. Tovább! Tovább! Messze! Messze! Csupasz szántóföldek, zavaros vizű folyók, poros levelű fák között. Kereste az erdőt, nagyapái erdejét, ahol azúrkék az ég, fényes zöldek a levelek, a bokrok alatt kristálytiszta vizű patak csörgedezik, reggel harmatcsöppek lepik be a virágok bársonyos szirmait és a madarak tele torokból énekelnek.

A Kis Herceg elhallgatott. A Rózsa fázósan húzta össze szirmait.

– Ez a mese nem is valóság – mondta méltatlankodva. – Nem is lehet az! Hiszen értelmes lepkék nincsenek.

A Kis Herceg szomorúan mosolygott.

– És szerinted értelmes emberek vannak?