Lászlóffy Csaba

A Kányádi-kódexből

(töredék)

herélteknek háttal állni

magad módján

héthatárnyi

múltad méhét nem riszálni

lelked polcán

(jöjjön bármi)

az egyetlen szót kivárni

a többi mind lárifári

Az oltalom is rémület

„koncul hiába vettetünk"

Kányádi Sándor

Apák kudarca egy nincsen

jövőben (legalábbis: nekem).

Ki akar áldozat lenni? Jó vicc.

Ki nem akar! – azon sok múlhat.

A tiszta lepedő, lakás még nem

otthon; ahogy Európa sem,

ha csak a győztesek hírneve él

tovább. A kísértet arcú áldozat

még feljöhet olykor a síri világból;

az új hóhér nem ijed meg tőle. Kiröhögi.

S az oltalom? Egy acsarkodó államfő

halandzsájával s egy széthullás ihlette

reklámálommal hitegető és sorozatos

kisiklásra ítélt menetrenddel fenyeget-

Ő világban, ráadásul az ál-

Krisztustól megcsalatva, ki elvásott

fogaival festéktől vérző ajkába harap.

Pénz- és műgyűjtő elitbandáktól

szorongatott óvóhelyen ez már

nem dörömbölés. Fogd be füled.

(ajánlás: Herceg…)

Bősznek áll a világ; vajon

ki fékez meg, telivér ártalom?

Képzelegj: ennyi fájdalom

és ennyi röhögés – kimérve,

s a rend (a középszeré) elkísérne

a Kálváriáig akár.

Repesve föl, szamár-

füllel lebegni, s akit fortély

gyengített el, ihat egy korty vért

társaiból, kiket a sírba

taszít az önzés. Na, ki bírja

tovább?!

A díj még nincs kiírva.

2004. május 10.

A változás korának kimérája

Midőn a kéz, az ujjak, a tapintás, a mellbimbó

érintése, a vad ölelkezés, a csiklót felajzó csók

mind szellemmé válnak, elvont, közönyös

szellemmé. Ó, Uram, ki magad is csak fogalom

voltál annyi időn át – a próbatételek, a

megbocsátás fogalma (Jóbban), a bosszú-

állásé –, és nem érzékekkel érzékelhető,

miként a suttogás s egy ájulásig fokozható

csók, vagy az áldott hitegetés könnyeitől

ellágyuló ajkon egy remegés –: épp Te

ne értenéd, ha rettenet fog el a gondolatra,

hogy a nyugtalanság betemetett tüzével

az utolsó sugár is ellobban? Nem alszom,

egy színdarab mondatösszefüggésein

gyötrődöm: „Az udvaroncok manapság túl

bátortalanok(?)… De hát a teljesítőképességük

zavartalan!"

Hogy lehet hát, hogy mégsem

hasonlíthatok magamhoz ezután már?

2004. február 11.

Elégia

„az idő végzetül

Megtartott zölden s haldokolva…"

Dylan Thomas

Zsenge órán a zabföld, a kakukkfű

éneke s kisiskolás hátitáskájában a

szarvasbogarak zsörtölődő zöreje;

a szilvafáról meglesett szénásszekéren

a rekedt hangú falusi gavallér brekegő

gerjedelme egy fruska combja között.

Irgalmas volt-e a sors? Vajon milyen

véletlenek árnyéka takarja másik

(Janus)arcomat? Ahogy a csűrök és

katedrálisok fölött a napfény zuhog,

búcsút intek én is zümmögő rajokban

elszálló, múló szerelmeimnek, önként

halálba, önkéntes száműzetésbe vonult,

alig-felserdült vagy alig-ismert barátaimnak.

Megszállott szellemóriások lábnyomába,

tengerparti homokban felcsillanó gyöngyház-

kagylótörmelékeire fekszem, s ha netalán a

hitvesi ágyban ismeretlenül foszlik szét a múlt,

zsibbadtan ébredek. Ilyenkor, mert télidő közeleg,

mintha egy ősi kardot forgatnának meg a be nem

gyógyuló sebben, valamilyen atavisztikus érzés

fog el (illogikus volna családban a közönséges

magány!); pőrén állok a mindennapi gondok – akár

a sokfejű szörnyeteg elé, és szarkazmus nélkül, mely

legfeljebb a mesét unó gyermeknek segít, csuklyás

árnyékú zugokba húzódva, az elhalkult énekes-

madarakkal lesem és félem a jóvátehetetlent.

Lászlóffy Csaba költő, író, műfordító, drámaszerző, szerkesztő (Torda, 1939). Kolozsváron diplomázott magyar nyelv és irodalom szakon, több erdélyi szerkesztőségben dolgozott, gazdag írói, publicisztikai munkássága számos elismerésben részesült. Két tucatnál is több könyve jelent meg, köztük néhány történelmi-pedagógiai munka is.