Bogdán László

A költő autogramot kér és kap a válogatott focikapustól

Egy abszurdisztáni vendéglőben, télen,

nyári nap süt az ablakból. Nézem

Sziszt. Verőfényben biceg a szomszéd

asztalig. Nem ül le. Miféle kétség?

Miféle rejtvény nyűgözi? Mit akar?

Ott ül Tamangó, Semmit sem ért. Zavar

látszik az arcán, mint mikor a labdát

saját kapujába dobta. Tollat ránt

a nagy hálóőr, a Rapid éke,

autógramot ad, ahogy Szisz kérte.

Jól látszik az R, jól látszik az a,

bárkinek öröm silabizálnia.

Visszajön. Botjával rajzol. Hal? Madár?

Még van pár éve – legyint a halál.

Feltételes megálló

A játékkockák szétgurulnak.

Senki össze nem rakja őket.

Állingálunk néma vigyázzban.

Őrjítenek az inga-évek.

Ötvenöt elmúlt. Mi jöhet még?

A sivatag is körénkzárult.

Másképp is történhetett volna?

A látóhatár ki nem tárult

időben. Köd volt. Cseperészett.

Fejünk felett hold úszott némán.

Átkozott erdélyi szemerke…

Hát ez lett belőlünk. Ne nézz rám.

Itt mindennek ára volt, ára!

Tapicskoltunk híg szarba, sárba.

Találkozás az angyallal

(Gara de Nord, 1988. december 10.)

Aztán kiugrottam a vonatból. Előtte vodka. Megnyugodtam. Hatkor

tüzet is adott egy vak hordár. Macskajajom is múlóban volt már.

Üvegemben a remény kotyogott. Mellettem részeg proli hortyogott.

Megrázkódott és indult a vonat. „Buzăuba tart?" – kérdezte a vak.

„Hát nem Brassóba megyünk?" – döbbenten az elúszó Bukarestet

néztem.

Éreztem, reng a vonat, fel is gyorsul. De hát mit vártok ily bolondtól:

Máris ugrottam. Azóta is szállok. Már csodára sem, semmire se várok.

Leszállhattam volna majd Ploieºti-en, hisz minden vonat oda menyen

innen.

De nem kapcsoltam. Levegőbe lógva, néztem a felém rohanó peronra.

Először nyilván üvegem tört el. És fölmagaslott komoran az éjjel.

Azóta is szaggat a jobb térdem. A körém gyűlő utasokat nézem.

„Meghalt?!" „Á, nem, csupán elájult." Egy pillanatra a menny is

kitárult.

Láttam, fölöttem ott lebeg az angyal. És mint az előbb a hordár,

ő is kancsal.

Mégis vigyáz rám – tápászkodtam fel, a restiben vívni meg

rémeimmel.

Uzonka, nyár, kutyák

Egyed Péternek

A Murgón, húsz esztendeje hörgő juhászkutyák fogtak körül.

Sajtért indultunk az esztenára, nem találtuk a pásztort.

A dögök, megszegve minden szabályt, vagy éppen erősítve?

fogukat csattogtatva zúdultak felénk, tágra nyílt szemükben

villódzott a személytelen gyűlölet. Csaholtak, vicsorogva

védték a területük. Kiűzni a betolakodókat!

Ez volt a közös dolguk. És nem is kevés. Egymásnak vetett háttal

markoltuk a botot. „Az orrukra üssetek. Ez az érzékeny pontjuk.

Esélyünk így sincs sok. De nem adhatjuk meg magunk…"

És rohamoztak máris mindenfelől. Éreztük ázott bundáik bűzét.

Egy borjú nagyságú eb közelített meg, mikor az esztena mellett

megjelent az ásítozó pásztor és füttye leállította őket.

Lesunyt fejjel, restelkedve kullogtak el.

Bogdán László író, költő, újságíró (Sepsiszentgyörgy, 1948). A Megyei Tükör, a Művelődés, A Hét, majd a Háromszék munkatársa. Verseskötetei, regényei, elbeszélései a hetvenes évek óta jelennek meg, az egyik legtermékenyebb erdélyi író. 1992-ben Füst Milán-díjat kapott.