Mitrucz Süvegi János

Nagyító alatt

Egyedül a szobában. Csend van, nyomasztó csend, süket csend, veszélyes csend, halálos csend. A sarkokban, a levegőben, a tárgyakban szanaszét élmények, emlékek, szerelmek, életek, sorsok, árván született ötletek, alig kicsírázott remények. Meg a levelek – bevallók, árulkodók, meggyónók, lemondók! Néhány különböző rangú oklevél. És a por! A türelmes por, ami mindent átitat. Jól meg lehet mögötte bújni, gyakorolni a végső bújócskát.

Némán velem ülnek az őseim, értjük egymást szó nélkül. Mint mindig, mindenki tudja a dolgát. Csend, benne a csendélet, szinte hallani s látni, miként folyik be minden résen a fény, észrevétlen bomlasztva a sötétséget s annak szövevényeit. A behúzott függöny elbátortalanítja a legyeket, az éjszakától ők is félnek.

A fény rám pillant, rádöbbenek, hogy a tenyereim üresek. A szálak sorban eltűntek belőle, pedig mindegyiknek a vége a tenyeremben nyugodott, vagy legalábbis úgy éreztem. Valahol halk zene szól, egészen más világot sejtet, a csend hatalmát felkavarja, egyben elmélyíti. Idegesítő egyhangúsággal mondja az óra a magáét, talán éppen az érdekemben szól. Sírjak vagy nevessek a naivnak mondható helyzeten? Lenne okom mindkettőre, de nem teszem, mert mind a kettő fáj. Fáj, mert nem tudom, hogy mi volt, s mi lesz. De addig beszivárog a zene. Jó neki, volt alkalma tapasztalni, hogyan kell felszínen maradni. Minden megtanulható, az is, amit nem tanítanak. Ez kissé megnyugtat s vigasztal, esélyem még nekem is lehet. Visszanyert magabiztosságommal eloson egy ránc a homlokomról.

Úgy tűnik, megállt az idő. Ekkor újra hallom az óra ketyegését. Boldognak és boldogtalannak mondja a magáét akkor is, ha nem húzom fel. A végén lehet, még meg is barátkozom vele.

Gyorsfénykép

Lánykám egy pillanatra megtorpan, fél szemmel rám néz, hogy figyelem-e. Hát persze, hogy figyelem! Mosolyom megnyugtatja és játszik tovább. A meleg levéltakarón ülök, a túlpartra tekingetek, ahol egymást zavarják az autók könyörtelen tempóban. Úgy érzem, mintha kiszorultam volna a világ zajlásából. Senki vagyok. Szabadságom még gondolatban is korlátok között mozog. Szűz tájak, senki földje, amit a civilizáció nem fertőzött meg, olyan talán már nincs is!? A képzelet fátyla azért még sejteni engedni ezt a szép álmot.

Hulldogálnak a falevelek, s tekintetem átsiklik a Bohn-féle cserép- és téglagyár romjai felett. Az egykori dicsőségünk s büszkeségünk, ami a nagyvilágba kiváló minőségű termékeivel elvitte hírünket, most haláltusáját vívja. Ami sok évtizedes munkával felépült, s túlvészelt két háborút, most néhány év alatt tönkrement.

Hiába, van, ami nem tudja felvenni a harcot a félreértett szabadsággal. Rombolásra s lopásra rátermett kezek naponta gyorsítják az idő múlásának hatását. Egyik napról a másikra beomlanak a tetők, összerogynak a falak. Az egészet, hol nyíltan, hol az árnyékból, az újgazdagok irányítják, szakszerűen, sok hozzáértéssel. De nem csak ők lopnak. Lopnak a szegények, lopnak a cigányok, mindenki, aki teheti, s a lelke ráviszi. Az újgazdagok spekulációikkal milliárdokat nyernek, a szegények és a cigányok csak tégladarabokat!

A kotrógépek félig a víz alatt. A keskeny vágányokat, amelyeken oly élénken mozogtak a sárgafölddel megrakott csillék, lassan belepi a fű, a gaz! Irgalomért könyörögnek.

Az idő az új embereknek dolgozik, azoknak, akik a lerombolt állagú gyárat, telket majd semmi pénzért veszik meg.

A műút mentén halódnak a Monarchia éveiben ültetett évszázados öreg eperfák is. Annyi változás után ezt a mostanit átvészelni már nem tudják. Elfordítom a fejemet, hogy ne lássam! Magamban mondogatom egyre: jól vagyok… jól vagyok… jól vagyok… Ugye, jól vagyok?

A kicsikém közben valaminek nagyon megörült, s ezt az örömöt meg kellett osztania valakivel, így hozzám szaladt.

Kezében szép formájú zománcozott cserépdarab. Felnéz rám, átöleli a lábamat, s egy szuszra mondja: „Tatikám, én boldog vagyok és szeretlek!"

Egyperces

A katonák a női börtön előtt mennek a gyakorlótérre. A rabok ilyenkor megrohanják az ablakot, szinte tapossák le egymást.

– Hé, te, hé!… – hallatszik innen is, onnan is.

Idősebb nők kócosan, foghíjasan, félig bolond tekintettel nyújtják a karjukat.

– Ide nézz, te… – kiált le az egyik, s mutatja, emelgeti a csupasz mellét – kellene, mi?

– Gyertek a lábam közé… rohadékok… Na…, mi lesz…, kaptok valami jó forrót…

Vad, állati nevetés kíséri a cipekedő katonákat.

Megélénkül a menet, a fiúk röhécselnek, most nem érzik, hogy szomjasak, kialvatlanok, éhesek…

Éjszaka a kiskatonák álmában az ablakban fiatal lányok, asszonyok állnak. Csendben állnak, könnyes szemmel, elmélázva…

És a kiskatonák feléjük nyújtják a karjukat.

Bohócruhában

Január a remények s az új lendületek hónapja. Az év nem számít, épp úgy, mint ahogyan én sem.

Hétfő, elmúltak az ünnepek, kissé meglepődötten, de kellemesen érzem magamat. Sőt boldogan – ez a munkanélkülinek is kijár! –, mert megértem az új esztendőt, még láthatok e világ csodáiból ezt-azt, s eltűnődhetem azon, hogy miért fekete a fehér, s miért fehér a fekete.

Kicsit elkéstem, mert fönn már a nap, ki tudtomon kívül górcső alá vett, habár anatómiai szempontból, úgy tudom, minden rendben velem. Akad azért egy kis reuma, egy kis hátgerincsérv, egy kis vesekő, egy kis visszér a lábon, egy kis idegbaj és allergia. De ezek nem fontosak. A fontos az egészség, az, hogy jól vagyok.

Első ébredésemkor a gyermekek s az asszony még aludt. Nem akartam megzavarni őket, inkább visszaaludtam, s olyan jót és szépet álmodtam, amilyen álma csak a gondtalan embernek lehet. De a tudat csak nem engedi magát félrevezetni, újra megébredek.

– Mi is van ma? Ja, igen, hétfő… az első hétfő az új évben, az első munkanap. Na persze, a normális és egész embereknek, nem pedig egy ilyen szupernek, mint amilyen én vagyok. Mert nekem most minden nap vasárnap, nagy v-vel.

Hétfő van, a reális és az irreális remények keveredésének napja. Hogy előttem melyik áll, azt nem tudom pontosan, csak azt tudom, hogy valami nagyon fájdalmas érzés van bennem s körülöttem. Hétfő van, az első munkanap, és dolgozni egyet jelent az örömmel! Most nem szabad a dolgok mélyére nézni, hogy a munka nincs összhangban a fizetéssel! Mert a relativitás és a dialektika úgy keveredik, hogy a melós semmiképpen sem járhat jól, az ő marka üres marad.

Szép napnak nézünk elé. Bár hideg van, s hó van bőven, a napsugarak próbálgatják az erejüket. Friss a levegő, a mínusz hét fok megöl minden lábatlankodó bacilust, elűz minden lágyságot, puhaságot.

Nyakig betakarózom, s hagyom, hogy ölelgessen a csönd, s az ablakon beözönlő fényben szétfolyjon az idilli családi kép.

Ebben a tetű s nyomasztó világban színes ceruzaként hasít a reggelbe, s kér magának teret kakasunk harsány kukorékolása. Szépen felelgetnek rá a vadgerlék!

Ahá! Ezek engemet várnak, sikerült elkényeztetnem őket. Lassan a környék összes madara nálam lakmározik.

– Na, fiú, öltözz! Csak szépen, akkurátusan… – biztatgatom magamat –, mire felébrednek, legyen friss kenyér az asztalon.

Az öltözködésnek különleges jelentősége van munka nélküli napjaimban. Adjon magára az ember, ha egyebe nincs. A szekrényből így került elő a vőlegényi ruhám, egy kicsit ugyan kinőttem, de nem az számít, hogy feszes-szoros, hanem a megjelenés. A sikerességhez állítólag elég a megjelenés, a sötét öltöny, a nyakkendő. Van, akiknél bevált a recept, s ömlik hozzájuk a pénz. Én egyelőre csak az ellenkezőjét tapasztalom.

A kerékpárom hűséges maradt hozzám, kissé megkopott, kiöregedett, úgy vagyok vele, mint huszár a lovával. Kettesben jól megvagyunk, karikázás közben szoktam elmélkedni a dolgok folyásáról. Arról, ami a magunkbélieknek nem folyik, még csak nem is csordogál, csak csepeg, vagy még az sem. A pénz! Akármelyik oldalról közelítem a dolgokat, az eredmény ugyanaz: csapdába kerültem, mintha cirkuszi porondon lennék, láthatatlan idomárom ostorcsapásai alatt körbe-körbe futok. A két ostorcsapás közötti időszak az enyém, amikor még én vagyok én! Ilyenkor képes lennék megmutatni, mi minden kitelhet még belőlem, csak kapnék lehetőséget.

Mire észreveszem, kicsi városunk központjában szemfüles valutaüzérek gyűrűjébe kerültem. Ahá, a sötét öltöny!

– Fiúk – intek nekik –, nem váltok… Talán egyszer, talán…!

Bűvös szó gyűrűzik be a tudatomba: minél olcsóbban bevásárolni. A boltok roskadoznak az árutól, minden van, amit el lehet képzelni. Illatok ingerelnek, csábítanak, szép nagy bogárfekete szemeimet legeltetem. A kísértésnek nem tudok ellenállni, belemarkolok a zsebembe. „Pénz, ide vele a mély zsebből! Ki mondta azt, hogy egy munkanélkülinek nincs pénze?” Megszámolom. Épségben, egészben együtt! Eszembe jut házi tanácsunk döntése… S gyorsan vissza a zsebbe, ezek a szép dolgok pedig maradnak a helyükön, mert hol van még a hónap vége? Megkönnyebbülök, íme, a pénzcsinálásnak én is nagymestere lehetek, amit nem költök el, az mind nyereség! A bevásárlókosárral a kenyerespolchoz lépek, s kiválasztom azt, ami ropogós, friss, és azt mondják neki, barna kenyér. De nem igaz, hogy barna kenyér, mert nem barna, szavamra nem az…

Az út jót tett, rózsás arccal és vidáman térek meg, s miközben a gyerekek röpdösnek a szatyor körül, apró ganénak érzem magamat. A szép nagy bizakodásom kámforrá válik, mikor látom és tudom, mi minden kellene a csemetéknek. És mit kapnak? Mit? És miért van ez így?

Áldomás

– Megint berúgtál, János, a fene a pofádat! Ez kellett neked, ez hiányzott, ez… Nem bírod ki pia nélkül meg cimborák nélkül?… Most hol vannak, magadra hagytak, ugye?…

Állapotához képest jól öltözött férfi benyomását keltette, nyakkendőt s öltönyt viselt. Egy órába is beletelt, míg végighaladt a főutcán. Két-három lépés után megállt, majd bizonytalankodva újra elindult.

– Mi a fene, utóvégre férfi vagyok, vagy nem ?… Csak voltál, te barom, nézz, nézz magadra!… Én keresem azt a rohadt pénzt, én, a két kezemmel!…

Lassan kiért az utcából a zöldövezetre, amely elválasztotta a városközpontot a külterülettől. A járókelők – volt, aki nevetve, volt, aki a fejét csóválva – már messziről kikerülték.

– János, mit fogsz otthon mondani, mit?… Ha már az asszony véleménye nem érdekel, mit fog a kislányod szólni, milyen hazugsággal állsz majd elé?… Hányszor megkért a kicsikéd, ne igyál, ne!… Szégyell az utcára kilépni, kinevetik miattad… Szép ez tőled, te bitang, te akasztófáravaló…

Megbotlott. Szerencsére sikerült belekapaszkodnia egy fába. Szorosan fogta, bár a teste bizonytalanul imbolygott. Figyelmesen nézte a fát:

– Elnézést, nem akartam!… Tudja, én most kicsit rosszul vagyok, akarom mondani, ittam egy keveset, előfordul ez mindenkivel, kezitcsókolom!…

Nagy erőfeszítés árán sikerült egy másik fáig mennie, sóhajtozva nekitámaszkodott. Hirtelen megelevenedett az arca, nagy sietséggel kezdte a nadrágját kigombolni, de mire sikerült volna a művelet, valami meleg árasztotta el a lábait, mintha csapból csorogna, úgy folyt lefele a vizelet. Bamba mosollyal az arcán állt mozdulatlanul, amíg a természet be nem fejezte a dolgát.

– Istenem, micsoda megkönnyebbülés!… Ez neked megkönnyebbülés?… Nézz magadra, mit csináltál, te állat!… Összepisáltad magadat, nem érzed?… Jól tettem, megbüntettem a mocskos lábaimat, mert a kocsmába vittek, úgy kell nekik, szagolják!…

Kis tétovázás után ellökte magát a fától, megpróbált egyenesen menni, ez sikerült is két-három lépés erejéig, de megbotlott és elvágódott.

Miután magához tért, dühösen morgott:

– Na, ezt jól megcsináltad!… Most kelj fel, ha tudsz, ha még egyben vagy… Mit fognak erre otthon mondani?… Tudom, egyvalaki véleménye már nem érdekel, de a másik?… Tud-e még felnézni rád a gyermeked?… Mert mit mondott utoljára, na mit?… Hogy nem akar felnőtt lenni, de gyerek se akar maradni!… Na, ehhez mit szólsz, te okos?… Ember vagy te?… Nem, nem is voltál soha!…

Esteledett. Kellemes nyári este volt. János a bizonytalanságból menekülve megadóan zuhant a semmibe. Elszundított. Ennek jótékony hatása hamar megmutatkozott. Szemét kinyitva meglepődve nézett körbe, a józan ember gondolkodásával kezdte biztatni magát:

– Most pedig összpontosíts, próbálj meg felállni!… Mi a fene, már ideje lenne!… Először a jobb lábadat… Így… A balt, emeld, igen… A fenébe!… Meglátod, menni fog…

János gurult egyet, a hasán kötött ki. Emelte a fejét, mint a csecsemő, amikor először próbálkozik több-kevesebb sikerrel lábra állni. Egészen közel került a csatornához.

– Úgy kell neked, ha nem tudtál vigyázni. Megérdemelnéd, hogy belefulladj a csatornába, hogy a halak ki-be úszkáljanak a szádon. Szerencsés vagy, hogy nem lát a kislányod… Bocsáss meg, kicsikém!… De szedd már össze magadat, vagy itt akarsz éjszakázni?… Na, mi lesz? Kelj fel!… Látod, annak a patkánynak is több esze van, mert szaladni tud…

Az éjszakai hűvös átkarolta Jánost, testének súlyos zsibbadtsága oldódni kezdett.

– Na, János, fogjad magadat, ideje hazamenni!… – biztatta magát. – Add ki a parancsot kezednek, lábadnak… Fel kell emelkedni, menned kell!…

És Jánosnak sikerült! Görcsös akarással először négykézlábra állt, majd felemelkedett. Inogva állt meg! Állt! Állt a saját lábán!

– Ember lettél, János!… Nem számít, hogy a vacsorádnak lőttek, fő az, hogy újból talpon vagy! Látod, engedelmeskednek neked a lábaid… Nem hagynak cserben, csak eszed legyen!… Te tökéletlen, vén hülye!… – némileg megbékülve önmagával érkezett meg a házhoz.

A kutya nem ugatta meg, a lábához simult, meleg nyelvével hódolattal nyalta a kezét.

János átvánszorgott az udvaron, csendben…, csendben…, senkit fel ne ébresszen! Az udvar végében beledobta magát a szénába, s úgy aludt el, hogy most már minden jóra fordul.

A ház fölött mint kibontott zászlót, fekete árnyékot lengetett az éj. A konyhában az asztalnál ült a szomorúság, magányosan, vigasztalhatatlan érzéssel – előtte a tányérban savanyúleves, mellette karéj kenyér.

Mitrucz Süvegi János Zsombolyán született, s ma is ott él. Ötvenéves. Lassan 25 éve ír verset és prózát, s eddig nem gondolt arra, hogy írásait közreadja. A jelen közléssel debütál. Megszerkesztett kötetnyi prózai írásának kiadására támogatót keres.