Mezey Katalin

Ecce homo

Szentségtörő, istenkáromló,

nyilvános maga ellen valló,

kitetszik majd, milyen hatalmat

birtokol, ha keresztfán jajgat.

Kitetszik, ha megszabadítja

a bitóról „Teremtőatyja”.

A szolgák ruháját levették,

megostorozták, leköpdösték

s takarva bíborrony-palásttal,

fején a töviskoronával

a népe elé kivezették:

„Íme, az ember" – megnevezték.

Gúny volt, pártfogás volt a szóban?

De a sértett írástudókban

epét öntött a féltékenység:

a helyükre nem eresztették.

Hitték, földönfutóvá tenné

népüket, hogyha őt követné,

szertelensége, vakmerése,

maga volt a törvény szegése,

hite, csodái, tanítása

minden tekintélyt aláásna.

Nem fogadták el Messiásnak,

nem ilyen volt, akire vártak!

Adjanak fel rangot, hatalmat,

koldustól várjanak jutalmat?

Jobban féltek élő szavától,

miként atyáik szigorától.

Győzött az irigység, hiúság,

kiátkozottá lett a jóság.

Jézus vállra vette keresztjét,

s a Golgotán megfeszítették.

Uram, ha nem vezetnél

Uram, ha nem vezetnél

mindég tüskés utakra,

aligha ismernék rá

sorsomban kéznyomodra.

Uram, ha nem vezetnél,

akkor senkim se volna,

aki vergődő, lázas

lelkemnek válaszolna.

Nem tudom, hogy találsz rám

tereiden, Hatalmas,

időd, erőd miként van,

hogy meghalljál, meghallgass,

hogy érkezik egyszer csak

kérdésemre a válasz,

amit tudom, Te küldesz,

ami mögött Te állasz.

Elég nekem, hogy hallom,

elég már, hogy Te mondod.

Nem kérdezem, ki vagy Te?

Nem ostromlom a titkod.

A mellkasomban lüktetsz,

égboltod ölén élek,

már nem lázad a gőgöm,

hogy ésszel föl nem érlek.

Háttér

Nem arról akarok írni,

hogy egy vödör kékkagylóval

és egy sapka érett fügével

tértetek haza a vasúti sín

túlsó oldalán nyújtózó vízről,

amely opálzöld volt,

akár az őszi Balaton,

noha a vödör kékkagylót

és a sárgahúsú, édes fügét

nem a szupermerkátóban vettétek,

de a tengertől zsákmányoltátok.

Mégsem erről akarok írni

jólesőn dicsekvő versezetet,

hanem azokról a fodros szélű

fehér kagylókról, amelyeket

az opálzöld hullámok

tarajaként sodor

a part felé a szél,

búcsúzóul és emlékbe, nekünk,

hogy velük tömjük tele

dagadó felhőbatyuinkat:

vigyük útravalóul

a komor kontinensre,

ami képzeletünket

régóta fogva tartja.

Mezey Katalin költő, író, műfordító (1943, Budapest). 1967-ben magyar– népművelés szakon végzett az ELTE-n. 1964-ben a zürichi egyetemen tanult, utána tanított, majd szerkesztőségekben dolgozott. József Attila-díjas (1993), a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével tüntették ki (1994), Arany János-jutalomban részesült (1996), NKA Alkotói ösztöndíjat kapott (2001). 2002-ben megjelent kötete: Párbeszéd (Felsőmagyarországi Művészeti Alapítvány).