Nem tudni, mi végre: rejtőzködő

Napesti promenád című, mostanság megjelent verseskötetében (NAT-könyvek, Nagyvárad, 2003) Goron Sándor többnyire a nagy kék eget kémleli, s bizony olykor bele is bambul, merthogy ottan éppen felkel avagy lenyugszik a nap. Mert ottan az égen fellegek jönnek-mennek. S belerepülnek néha a madarak is. Éjszaka pedig a hold tűnik fel rajta, meg a csillagok is, amelyekről valamiért hallgat a költő. No de haladjunk sorjában: a kötet 6. oldalán levő ámulat című versének első sorai így hangzanak: „I. micsoda kék / lebeg felettünk / és súlyát vesztve / ájultan zuhan / belé minden / ami gyökértelen”. E verssorokba ha nem is a határtalan kozmopolitizmus kritikáját, de annak felismerését mindenképpen méltányolni illik a recenzensnek. A 8. oldalon olvasható a változat című vers: „ha rét / vagy / az idő / füröszt / ha erdő / madaraknak / szárnycsapása”. Az idő szócska helyett talán a harmat szavunk jobban odaillene e verstöredékbe. Azáltal láttatóbb lehetne a költői kép. Az elvontság mindenáron való erőltetése a költői erőtlenség gyanúját erősíti az olvasóban.

Két oldallal odébb a valótlan körben hiába is keresem a huszonéves férfierőt. Himbálózásban, túlélésben lakik és nyalogatja sebeit a késéles mosolytól megsérült költő, tetejében arányérzékét veszítve túlírja, túlbeszéli a verset. A következő oldalon a borivásra serkentő versike mindössze tizenöt szóból áll. Csakhogy hét szó is elegendő lenne, pláne ha ily módon kimondatlanul is lehet kimondani. A vers pedig: „igyál barátom / öld meg / a magányt / magadban // igyál / mert ez / az ő vére / mely kiontatott”. Takarékos olvasatomban pedig így hangzana: „igyál barátom / magadban // igyál / ez az ő vére”. Ha a költő efféle szikár versformában érzi jól magát, akkor minden felesleges szó, kötőszó a költői renyheségről árulkodik.

Amikor a forma szerencsésen találkozik a költői szándékkal, az épkézláb vers is megszületik. Még ha nem is világmegváltó a merengő gondolat cikája, ámde egyöntetű (improvizáció gondolatban). A sikerült versek egyike a negatív. Még akkor is, ha egy-két balkezes bosszantó melléütés – felesleges kötőszó – „gazdagítja” a szöveget. A májusi elégia önironikus, de őszinte is. Az ördögbe is, hát miért nem férfias? „Csak önmagadat le ne késsed” – írja a napfoltokban Goron Sándor. Félelme indokolt, hiszen homokszemcsék közé keveredve költőnek hódítani aligha lehet. Mennyivel szerencsésebb és pontosabb a születés és halál vershangja: „istenben születsz / benne is halsz meg / akár a fa / a madár / vagy a kő”.

Az öntükörben és a méregtűzben sorskérdéseket feszeget, megállapít, de nem lázít, csak beletörődő a költő. Ezen attitűdöt tudomásul venni lehet ugyan, de azonosulni vele aligha. Goron Sándor napesti promenádjában nem derül ki, hogy mi végett is rejtőzködő. Szerencsére olykor a rejtőzködés nem sikerül neki, s tetten érhető mint akinek arca és hús-vér teste van. Ilyenkor költői hangja őszinte és egyszerű. Ezt a hangot szeretem. Mintha apám a fellegek mögül című versével éppen csak annyit fog, amennyit felmarkolt. E versben semmi szenvelgés, semmi sterilitás, semmi álfilozófia, semmi utánérzés. Talán e húrt kellene pengetnie, ha már dalolni akar és másként nem tehet.

Gittai István