Tények szépirodalmi tolulása

Általában azokat szokták oknyomozói tevékenységük közben és után elmarasztalni, akik a gondolkodási műveletek és a logika törvényeit összekavarják, fölcserélik, vagy elhanyagolják azokat, az azonnali siker érdekében. Ezek szerint én most nagyot kockáztatok.

És ha már mindent fordítva csinálok, hadd hozzam föl Beke György legújabb szépirodalmi könyvének bemutatása elején a magam mentségét. Ugyanis a művészet a képi megjelenítés, az érzelmi, asztrális motiváció szabályaihoz szívesebben alkalmazkodik, hiszen éppen így tudja továbbgondolkodásra terelni, „kényszeríteni” a címzett nézőt, olvasót.

És folytathatnánk azzal is, hogy a művészet logika. Igen, de a saját törvényei szerint.

Ezért merészelem a szintézist emitt az analízis elé hozni és hátravetni az elvonást az általánosítás javára: a most könyvben megjelent Beke-novellák és karcolatok általában a lelkiismeret belső vidékein játszódnak. Ott viaskodnak az eleven, sokszor ma is élő alakok, s maga az író is a lélek síkjain próbálja megoldani, de legalábbis bemutatni mindazt a testi, lelki megpróbáltatást, melyet a mindenkori hatalmi, intézményes és törvényesített erőszak elkövethet és el is követ az emberen, meg a tisztességen.

A szépirodalmi jelzőt azért tettük Beke György pohara mellé, mert a neve hallatán rögtön kikristályosodik az általánosítás: szociográfus, azaz társadalomkutató. És azon belül az erdélyi, majd részint a történeti Magyarország határain belül immár kisebbségbe vetett magyarság élet- és művelődési viszonyait, megmaradásuk lehetőségét kutatja, írja meg rendkívüli szorgalommal és mélyreható elemzéssel.

Őt magát nem hiszem, hogy zavarná, hogy egész sor szépirodalmi művét, regényeit, színműveit, novellásköteteit úgymond „elnyomja” a szociográfia, a nemzetpolitika. Siessünk megjegyezni, immár az elemzés felé közelítve, hogy szépirodalmi alkotásaiban túlnyomórészt ugyanazok a témák, tragédiák, nemzeti kisebbségi és elnyomó hatalmi konfliktusok jelentkeznek, mint riportkönyveiben, rétegföltáró súlyos írásaiban.

A cél egy: igazat vallani, igazat megvilágítani. Hadd tegyük hozzá: a francia grafikus Daumiere a képzőművészet eszközeivel ért el akkora hatást a korabeli, 19. századi gall kispolgárság leleplezésében, mint mondjuk Balzac A kispolgár fiziológiája című szatirikus szépirodalmi munkájával. Mert egy a talaj, az alany, a többi a művészet vagy a szociográfia magánügye. Cél, hogy a láttatásból látvány legyen a címzettben; a franciáknál maradva: nevetségessé tenni és elítéltetni azt a társadalmi réteget, a kispolgárit.

De hát mindez nem a Beke György mentségére szolgál, inkább a tényekként jelentkező művei sűrű soraiban szeretnénk elhelyezni legújabb, most épp szépirodalmi kötetét, az Advent a kaszárnyában címűt.

A könyv a szemléltetés, megmutatás céljával emel föl olyan konfliktusokat, melyekről mondja a fasiszta, majd szocialista, manapság européer demokratikus román politika ugyanazt, nevezetesen: Beke szélsőséges, Beke túloz, negativista.

Holott Beke György csupán a barbárságig túlzó romániai és másmilyen magyarellenes szélsőséget, a gyilkolásban is túlzó erdélyi román rablógazdálkodást, szellemi elnyomást, börtönépítő és magyartemplom-romboló eredeti és neofasizmust mutatja be; mindez negatív, még a nyugati nemtörődömség szemében is.

És mi a pozitív? Ma is „pozitívan” él s jár el az a politikus, író, bármilyen emberfia, ki gondolkodik, de elfordul nemzettársai ravatala felől; aki nem bolygatja a megüresedett paplakokat és a papok celláit a börtönökben.

Több elbeszélésében dogoz föl megtörtént eseményeket Beke György, és élők, holtak sorsa, neve vagy álneve mögött ott van az a nemzettragédia, mely nem hagyja nyugton fél évszázada az írót.

Az ő szíve falán éket vert mélyre az élmény, népe sorvasztásának láttán. Itt állok, másként nem tehetek! – mondja magában Szervét Mihállyal maga is, de csupán az uzoni, háromszéki, erdélyi téli csűrök csöndjében, meg ne hallja a hatalom valamelyik mindenre kész szolgája. Mert a Romániához vetett magyar országrészek katolikus, protestáns lakóinak feje fölött nem megképzelt kard állott szakadatlan szabadesésben, hanem a magyar néprész és nyelv szabadesését minden percen sürgető brutális, faragatlan, gyűlöleten tenyésztett román uralom örök jelképe, a kivégzőosztag és a börtön képe. Mert milliókat csak így lehet lebírni, fegyvertelen némaságukban.

Lélekkel érező fiatalembernek kezébe adván ezt a könyvet, élete végéig megtanulja azt az állapotot, melyben a rab magyar pap lázát mérik a cellában, na nem gyógyítási szándékkal, hanem azt firtatván, mit bír ki még. A rab érdeklődve kérdi: van-e lázam és mennyi? És a hatalom embere így válaszol: ahhoz magának semmi köze.

Jelképértékű a jelenet az elbeszélésben. Az elítélt százezreknek semmi közük a saját sorsukhoz, rendelkezik azzal a királyi vagy a moszkovita hatalom.

Ennek a román gárdának került kezébe a fiatalon hadbíróvá vált székely jogász, Antal Pál falusi plébános egykori neveltje. Az elbeszélés a lelkiismeret szintjén lombozódik, mintegy példaként, hogy a legjobbak is eleshetnek a barbár elnyomók közegében: a plébánost maga az egykor szépreményű ifjú segíti halálba, a kivégzőosztag félmunkája után. Parancsra.

És ugyanez az erdélyi magyarság viseli el a rövid négyéves „magyar világot” követő bosszúhadjáratot is. Mert akiket Isten példamutató szenvedésre szemelt ki, azoknak szájában „még az édes méz is keserűvé válik”. 1944 után irtózatos bosszúhadjárat hatványozza a nép nyomorát. Horthyn, Németországon nem tudván bosszút állni, hát maradt a nemzetrész, később anyaországi segítséggel, a szocializmus jegyében.

A könyv egyik írása a túszszedésről mesél. Ne feledjük, nem arab túszszedőkről, de európailag törvényesített ország 20. századi csapatairól, románokról van szó. Erdélybe rabolni érkeztek, mint máskor is a történelem során, és tucatjával szedték a túszokat fedezetként, míg a harácsot átvitték a Kárpátokon, majd kivégezték a székely rabokat. Ez is tény. Beke György csak novellásította az eseményeket.

Meggyőződésem, hogy ha festeni is tudna Beke, csak riadt, menekülő székely arcokat, szekereket, égő falvakat és román tornyokból orvul lövöldözőket, kivégzéseket és temetéseket festene.

Mert a fölemelt súly határozza meg az ember tartását.

A román csendőr az újból magyar négy esztendőre elmegyen a faluból, majd a szovjet-román típusú felszabadítás után visszatérve, kézbe veszi az ellenfeleket. Ez is történelem. De kis népek haláltusája nem hallatszik a demiurgosz, a végső ok nagyhatalmakig.

A boldog süket című novella bármelyik válogatásban helyet találna, ha dráma és örök törvények szerint történne a válogatás. Süketségében elégedetten él, dolgozik szakadatlan az asszony, míg a hallókészülék el nem árulja környezete kegyetlen viszonyulását. Itt már Kosztolányi, Bajor Andor etikai törvénykezése zúg föl, s veri a hullámokat a lelkek végtelenjében.

Beke György a nagy nemzeti kérdésfeltevők között éli napjait. Lélekerejét viszont az állítások, a tagadások, a fölszólítások igazgatják jobban. Mégis, egy kérdését idézném Csángók gyóntatója című írásából: „Azok az afrikai bennszülöttek vajon elkárhoznak-e, ha nem gyónnak meg mindent, mert nem értik a pap nyelvét és a pap sem az övékét?”

De hát ahol a bűn államhatalmi szinten élvez védettséget, ott csak a templomban, de nem, még ott sem érvényesek az egyetemes emberi erkölcsi törvények, s azok veremében a Tízparancsolat, meg az anyanyelvi gyónás méltósága szintúgy.

Közös fogság a címe az emberek, családtagok elidegenedését is fölmutató írásnak. És hogy az emberi világ önmagától is távolodik, távolodhat a jövőben, arra játékosan utal egy riport a 23. századból. Mert Beke sokat-járt és rengeteget megírt riporter, megfordulja magát amott is, a jövendőben; kell annyi humor is az idei jégverések mellé...

A szemünk előtt rabolják ki Magyarországot és Budapestet a románok 1919-ben, hozza a másik elbeszélés, és igen a Nemzeti Múzeumot is megcélozó festett, míderes román tisztek elszánt rablásait, mondván, „ami erdélyi, az visszamenőleg kétezer évig őket illeti, a római uralom jogán”. Soha még nép a történelemben nem volt büszke saját – kitalált, még úgy is csak állítólagos – rabtartóira, elnyomóira, csak e mai román.

Bandholtz amerikai tábornok is megjelenik a múzeum előtt a maga lovaglóostorával, s a kincsestár Bukarestbe szállítását megakadályozza. Mai rangutódainak valahogy eszükbe kellene idézni, legalább a Beke-novellával, a győztesek ígéreteit, valamint a rendtartást a szétvert tartományokban, ha már azokat szétverték...

Hadd idézzük a túsznovellából azt a néhány sort: magyar papot visznek a kivégzendő lány gyóntatására, az utolsó kenetért. „Azért van szükségünk magára, hogy egy magyar fogolynak, egy fiatal lánynak feladja az utolsó kenetet. És gyóntassa is meg a maguk szokása szerint. Reggel ki fogják végezni, főbe lövik. A tábornok úrnak, aki ortodox, vallásos, eszébe jutott, hogy a lány nem indulhat pogány módjára a túlvilágra.”

Igen, mindez a keresztény Európa színeiben, szeme láttára történt.

Mondottam: a szociográfus az elevenségből írt novellákat is.

És mindez, mindaz a keresztény Európában történik – ma is.

Czegő Zoltán

(Pallas-Akadémia Kiadó, Csíkszereda, 2003.)