Zétényi Zsigmond

Bolyai és Széchenyi szellemében – a magyar tudomány napja

Elhangzott 2003. november 5-én, Nagyváradon, a magyar tudomány napja alkalmából

Tisztelt hölgyeim és uraim!

Tisztelt ünneplő közönség!

Mai világunkban, amikor már-már akaratunkat és hatalmunkat meghaladó módon, a szórakoztatóipar dömpingjében élünk, különösen nagy kegy, hogy önök minket választottak! Köszönjük, hogy ezt a másfél órát, velünk együtt ünnepelve, a kultúrának, a Magyar Kultúrának ajándékozzák! Valóban, önök joggal gondolhatják azt, hogy plakátjainkon a magyar tudomány napjának ünnepét hirdettük meg, a kultúra napja egy másik dátumra jogosult. Így van! De „van egy álmom”, mondhatnám szónokias fogással, hogy egyszer a tudományok, a műszaki és természettudományok is, elfoglalhatják az őket megillető helyet az egyetemes emberi kultúrában, elválaszthatatlanul, szervesen. De addig még hosszú az út!

„Korunk furcsa vonása, hogy egy művelt ember szégyelli bevallani, ha nem ért meg egy műalkotást. Ugyanakkor büszkén kijelenti, hogy semmit sem tud a villamosság törvényeiről, amelyek százféle házi elektromos eszközt működtetnek.” Folytathatnám ezt az idézetet, mert Kösztler Artúrt idéztem, azt a Nobel-díjas Arthur Koestlert, akit, legnagyobb fájdalmamra, a napokban, a Bartók rádióban angol íróként mutattak be, pedig ő így írt önmagáról: „1919-ben, amikor tizennégy éves voltam, egy budai dombon hevertem a kék ég alatt. Misztikus eksztázis fogott el, amit gyakran élünk át gyermekkorban, és csak ritkán később. A boldogságnak ebben az eksztázisában, agyamat megütötte a végtelen paradoxona.” Ej, de sok budai és pesti gyermek agyát ütötte meg a termékenység áldásával-átkával a „végtelen paradoxona”! De sokan vannak, voltak azok a magyar természettudósok, akikről elmondható az, amit például Békési Györgyről állítottak: „Valódi reneszánsz ember volt, nagyon széles érdeklődéssel, nagyon mély tudással.” De vissza az álmomhoz, hosszú még az út… Marx György világhírű fizikus, aki a magyar tudósokról a legérdekesebb könyvet írta, így fogalmazott: „Előttünk áll a természettudomány nagyszerű katedrálisa, de a legtöbb ember számára láthatatlan maradt, még sok diák, sőt néhány professzor számára is. A jövőben a katedrális további magasításánál fontosabb lehet, hogy azt láthatóvá tegyük minél több ember számára. Nem volna túl biztonságos közeg egy olyan civilizáció, amelynek nagyszerűségét csak a lakosság kis hányada érzékeli.” Ezekkel a sorokkal zárta a könyvét, majd nemsokára meghalt. Amikor a tudományról, a magyar tudományról beszélünk, az ő felismerését is folytatjuk, kellő tisztelettel és szerénységgel.

Tisztelt ünneplő közönség!

Az 1996-ban megrendezett Millecentenáriumi Tudóstalálkozó kezdeményezésére a Magyar Köztársaság kormánya 1997-ben november 3-át a magyar tudomány napjává nyilvánította!

Hetedik alkalommal ünneplik meg Magyarországon, negyedik alkalommal Nagyváradon ezt a szép eseményt. Bennünk, akik „egyszerű tudományos dolgozókként” – a kifejezést Pungor Ernő akadémikustól kölcsönöztem – az ünnep alkalmából évről évre elmondjuk ezeket a szavakat, már-már feltámad az aggodalom, nem vált-e máris közhellyé ez a kijelentés, nem kopott-e meg a „használattól” tegnap még újszerű fénye. Abban bízunk, hogy azok számára, akik sokadszor hallják, fontos lehet, de még inkább abban, hogy újak és ifjak ülnek ma, itt, körünkben, akik először, de nem utoljára vesznek részt ezen a fontos ünnepen.

Történelmünkben sokkal több a veszteség, mint a nyereség, ünnepeink alkalmából legtöbbször az áldozatokra vagy a hősökre emlékezünk, kegyelettel, gyásszal. Így van ez november havában is. November 3., a magyar tudomány napja idegenként ékelődik a mindenszentek csendes szomorúsága és a november 4-i nemzeti gyász komor emléke közé. Pedig ebben az esetben nem az önkény szeszélye vagy akarata játszott szerepet a dátum megválasztásában, ahogy az néhányszor előfordult, hanem igenis komoly oka, magyarázata van november 3-nak.

– 1823. november 3-án kelt Temesváron az a levél, melyben Bolyai János bejelentette apjának, hogy a „Semmiből új világot teremtettem”. Új geometriája Eukleidész kétezer éves mértanának fényes replikája.

– 1825. november 3-án Széchenyi István nemes célú, nagylelkű és előremutató felajánlása révén megszületett a Magyar Tudományos Akadémia.

A legnagyobb magyarként tiszteljük Széchenyit. A legnagyobb magyar tudósként tiszteljük Bolyait. Az első gyakorlatiasságával szolgálta a hazát: lovak, gőzhajók, folyamszabályozás, vasút, Lánchíd, Tudományos Akadémia. A másik szárnyaló magányában a végtelent fürkészte, és az egész emberiség javára dolgozott. A harmadik évezred küszöbén, a „tudás alapú világfalu” hajnalán, Magyarországnak mindkettőjükre szüksége van. Ennek felismerése és elismerése hozta létre és hozza létre minden november 3-án a magyar tudomány napját. A két történelmi jelentőségű november 3. közül az egyik már 1925-ben jogszabályi megörökítést kapott, mégpedig törvényi szinten, amikor is az Országgyűlés gróf Széchenyi István, a legnagyobb magyar „nevének el nem múlható emlékezetét” törvénybe iktatta. De kinek a nevéhez fűződik annak felismerése és kinyilvánítása, hogy a magyar tudomány krónikájában a Bolyai János nevéhez kapcsolódó 1823. november 3. ugyancsak kivételes történelmi jelentőségű dátum? Szentágothai János, a Magyar Tudományos Akadémia egykori elnöke, 1977-ben, Bolyai János születésének 175. évfordulóján tette meg ezt. Az ezen a dátumon bejegyzésre kerülő új ünnep egyben tisztelgés a világhírű Szentágothai János emléke előtt.

Különös és már-már misztikus párhuzamot vélnek felfedezni a Széchenyi- és Bolyai-kutatók e két szellemóriás sorsa és eszméi között. Csak két gondolatot villantanék fel abból a rájuk oly jellemző észjárásból.

Széchenyi István ezt írta: „A múlt elesett hatalmunkból, a jövendőnek urai vagyunk.” „A tudományos emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma. Ezek statisztikája az ország legérdekesebb része. Nem termékeny lapály, hegyek, ásványok, éghajlat stb. teszik a közerőt, hanem az ész, mely azokat józanul használni tudja. Igazibb súlyos erő az emberi agyvelőnél nincs. Ennek több vagy kevesebb léte a nemzetnek több vagy kevesebb szerencséje.”

Bolyai János így gondolkodott: „Már most nem durva erővel, hanem műveltséggel kell igyekeznünk kitűnni, s lehet nemcsak elérnünk, hanem el is hagynunk más, már régóta messze előrerugaszkodott nemzeteket, azoknak dicső példát adván.” Vannak-e ennél aktuálisabb, korunk kihívásainak jobban megfelelő intelmek?

Tisztelt ünneplő közönség!

Az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság ismeri és vállalja, vallja és hirdeti Széchenyi és Bolyai szellemiségét és magáénak érzi a magyar tudomány ünnepét. Abban bízik, hogy más tudós és nem tudós, civil tudományos és nem tudományos szervezetek és társaságok ugyanígy éreznek, és ők is a magukénak vallják ezt az ünnepet. Így lesz a patakok találkozásából mély, lassú folyó, mely az örök tenger felé hömpölyög a létezés szüntelen áramlásában. Azt mondtam, hogy idegenként ékelődik ez az ünnep a gyász két különböző dátuma közé. Nem, az élet rendje ez, a születés és az elmúlás örök egymásutánja! A magyar tudomány napja az életerős újrakezdés ünnepe!

A 2003. évnek van még egy különösen fontos magyar aktualitása, amely szorosan kapcsolódik a magyar tudomány napjához. 1903-ban, azaz száz éve született Neumann János. A Magyar Tudományos Akadémia a 2003. évet Neumann János-évnek kiáltotta ki. Ez alkalommal rá is emlékezünk. Ki volt ő? A Nobel-díjas Wigner Jenőt egyszer megkérdezték, hogyan lehet, hogy a 20. század Budapestjének egy pontosan behatárolható nemzedéke oly sok lángelmét adott a világnak. Azt válaszolta, hogy nem érti a kérdést. Magyarország csak egy lángelmét produkált: Neumann Jánost! Klein György, napjaink egyik híres magyar rákkutatója erről így nyilatkozott: „A maga idejében Neumann János volt a világ legokosabb embere.” Ha Széchenyi és Bolyai sorsával kell összevetni Neumann Jancsi – ahogy őt magyar tudóstársai hívták – életét, akkor egy jelentős különbség azonnal szembetűnik. A két történeti szellemóriást kortársaik vagy nem is ismerték, mint Bolyait, vagy irigységből inkább, mint elismerésből, „hősi pózba” merevítették, mint Széchenyit. A már értő és értékelő utókor minden erőfeszítése ellenére inkább komor, tragikus figurái ők történetünknek, mintsem a köztudatban még élő, máig ható egyéniségek. Nos, Neumann János az egészséges zsenik közé tartozott, ő egy igazi, mindenki által csodált világfi volt. Kivételes öröm számomra, hogy egy ilyen „vidám” figurával zárhatom előadásomat, ha szabad egy ilyen híres emberről így beszélni, és szabad, ahogy azt nemsokára látni fogják. Nem kívánom részletezni Neumann zsenialitását, inkább néhány rá oly jellemző anekdotát mutatnék be.

Teller Ede, a napokban elhunyt zseniális magyar tudós, állította fel a következő tételt:

„1. Neumann János bármilyen állítást be tudott bizonyítani.

2. Bármi, amit Neumann bebizonyított, az úgy is van.”

A Nobel-díjas Fred Reines mondta: „Ha valaki fölvetett egy problémát, és Neumann nem adott rá azonnal egy megoldást, akkor az a probléma megoldhatatlan.”

Lánczos Kornél mondta: „Neumann János nem csupán az egyik legkiválóbb matematikus volt, hanem a legkiválóbb matematikus a 20. században.”

Einstein így jellemezte: „Neumann ist kein Saugetier, er ist ein Denktier.” – Nem könnyű magyarítani ezt a kissé epés megjegyzést, tudvalévő, Einstein nem volt egy jó matematikus.

A sors végtelen iróniája, aki egyik kezével ad, a másikkal elvesz, hogy ezt a briliáns agyat megtámadta a rák. Állítólag halálos ágyán visszatért a katolikus hithez, és magyarul a következőket mondta: „Isten valószínűleg létezik. Vele sok minden egyszerűbben magyarázható, mint nélküle.” Temetésén Ray Bradbury a következőket mondta: „Ha Johnny ott van, ahova hite szerint készült, hogy megy, akkor ott most biztosan nagyon érdekes beszélgetések folynak.” Így legyen! Emléke legyen áldott!

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!