Fábián Imre

Fábián Imre költő, szerkesztő, könyvkiadó (Nagyszalonta, 1945). Volt tanár, múzeumigazgató, újságíró, jelenleg a nagyváradi Literator Könyvkiadó mindenes „szolgája”. Több mint húsz kötet (vers, próza, mese) szerzője. Folkloristaként is számon tartják.

Hogyan tanultam románul?

Az irodalomelmélettel először románul ismerkedtem, akkor, amikor igazából nem beszéltem a nyelvet. Lényegében ez az ismeretanyag beleégetődött a tudatomba, s később, amikor verset írtam, a régi tapasztalások szépen előjöttek, mint magból sarjadó kicsi levelek.

Románul akkor sémákban gondolkodtam, amit évek hosszú során az iskolai oktatásban megszoktam. Már felnőtt fejjel, egyszer egy román irodalom- és nyelvkönyv a kezembe került – a padlásfeljáróban igyekeztem rendet rakni –, s belelapoztam. Észre kellett vennem, hogy nincs rosszul megírva. A tankönyv nem volt rossz. Igen: a romántanáraim voltak képzeletszegények. Taposómalomba fogtak bennünket, önálló gondolkodásra, az élő beszédre nem tanítottak.

Akkor, kivel is kellett nekem akár két szót is románul beszélnem? Senkivel. A környezetemben mindenki magyar volt. Apuka nővére, Juliska néném ment férjhez román fiúhoz, talán marciházi születésű volt Sanyi bácsi. Ahogy a szüleim szavából utólag kihámoztam, nagy szerelem volt közöttük, a házasságkötés ellen nem tehettek a szülők, bár egyik részről sem örvendtek különösképpen, hát… beleegyeztek. S jöttek ott is a gyerekek, velük együtt a napi gondok, mint nálunk. Az unokatestvéreim, a Tasnádi lányok, beszéd közben gyakran románra váltottak, de olyankor mindig egymással beszélgettek. A családban – ha összejöttünk Fábián tatáék –, már magyarul szóltak, mert hát sem a szüleim, sem a nagyszüleim, sem Bözsi néni, apuka húgának a családja románul nem tudott. Juliska néném, apukám nővére már könnyeden csevegett románul Sanyi bátyámmal, s a lányokkal. Ők voltak a keresztszüleim! Hogyan is nem jutott eszükbe, hogy két-három hétre magukhoz vegyenek, s tanuljam a beszélt nyelvet? Minden bizonnyal ennek is anyagi okai lehettek. Otthon, ahol heten pusztítottuk a kenyeret, hogy én egyedül mennyit eszem, fel sem tűnt. De ha már vendégségbe adnak, akkor azt valahogy, valamivel viszonozni kell. Erre viszont nem futotta! Egyébként is, miért pontosan engem adtak volna oda románul tanulni, amikor mind az öten hasonló helyzetben voltunk?!

Eleve megvalósíthatatlan! Aztán mindenikőnk úgyis szembesült a kényszerhelyzettel: főiskolára, egyetemre kerülve hetek vagy néhány hónap alatt meg kellett tanulnunk románul.

Az általános és középfokú iskolában az idegen nyelveket is – hasonlóan a románhoz – dilettáns módon oktatták. Orosz nyelvet legalább nyolc éven keresztül tanultam, s nem tudok semmit-semmit, ha egy szöveget a kezembe adnának, talán már olvasni se tudnék.

Na, jött ám a mélyvíz! Marosvásárhelyt, a tanárképző főiskolán beültem a Ion Mileşan úr irodalomelméleti kurzusára. Hát nem értettem! S jegyzetelni se tudtam. Ezt, ugye, meg kell tanulni! A szalontai tanáraim erre sem készítettek fel. A román kolléganők – főszakjuk a román nyelv és irodalom volt – tíz-tizenöt oldalt jegyzeteltek. Engem az kötött le, hogy valamit értsek az előadásból. Értelemszerűen tapogatóztam, s közelítettem az anyaghoz. Azt ösztönösen megéreztem, annak értelme nincs, hogy belehajtsam magam a gyorsírásba, s írjam a hallottakat, anélkül hogy tudnám, mit is írok le.

Néhány mondatos jegyzeteimnek mégis hasznát vettem. Megtanultam tőmondatokban gondolkodni. S ezekből a suta mondatokból mégiscsak kisikeredett egyfajta vázlat.

A vizsga előtt két héttel valamelyik évfolyamtársamnál megláttam a kinyomtatott irodalomelméleti kurzust. Siettem a könyvtárba, ahol már jó ismerősöm volt a könyvtárosnő, a költő Tóth István felesége. Mondom Gabinak, hogy mi kellene nekem, de nagyon ám! A világért se említettem volna, mekkora bajban vagyok! Úgy éreztem, hogy ez szégyellni való.

Gabi sajnálkozva tárta szét a karját, hogy nincs, minden példányt kivettek.

Reményemet vesztve somfordáltam ki a könyvtárból.

A vizsga előtt vagy öt nappal Kozma Miki évfolyamtársammal – későbbi jó barátom – megegyeztem, hogy amíg ő alszik, addig ideadja a kurzust. Késő estétől reggelig enyém a könyv!

Amire akkor, azon a néhány éjszakán rájöttem, olyan jó tanulási módszernek bizonyult, amit végig az egyetemi évek alatt remekül használtam.

Azt már az első éjszaka után tudtam, hogy a könyvet úgy bevágni, hogy egyik leckét tanulom a másik után: nem lehet. Már csak azért sem, mert szótároznom kellett. Megjegyezni valamit, hogyha nem értem, nem vagyok rá képes! Nekem pedig – szakszövegről lévén szó – szinte minden alapfogalmat először tisztáznom kellett. Több hónapomba került volna, hogy a tekintélyes vastagságú könyvet fordítgassam. Hasonló ambíciók egyébként sem fűtöttek! Végül is a kínom, a kényszer vitt rá, hogy a címeket, alcímeket, kiemelt szövegrészeket olvastam össze. Ezekhez vissza-visszatérve látni kezdtem: mi mindent kellene tudnom, azaz milyen tárgykört fog át a féléves kurzus. S hogy ne felejtsem el azt a keveset, amit már tudok: külön miniszterlapokra felírtam a címeket, mindenikhez a hozzá tartozó alcímeket, kiemelt szabályokat. Ezeket a lapokat magam köré raktam – a tanulószoba éjszaka üres volt –, s ahogy ültem az asztal tetején, ráláttam a körbe kiteregetett lapokra. Bele se kellett lapoznom a könyvbe, megelevenedett előttem az egész anyag. Jobban mondva: tömörített változata! Aztán a lapokra újabb s újabb dolgokat írogattam be, amiket a kurzusok részleteiből megtudtam. S mindent a megfelelő helyre, a megfelelő címhez, alcímhez.

Az én Miki barátom – jó fiú, tiszta szívű bölöni unitárius – reggel, amikor jött a könyvért, kérdezte:

– Hány előadást tanultál meg?…

Egyszerűen nem hitte el, hogy egyet se. Egyetlenegyet se! Se az első nap, se a másodikon, se a harmadikon. Mikor mondtam neki, hogy mit csinálok, hogyan tanulok, csak csóválta a fejét.

A nyári szesszióban már ő is sikerrel alkalmazta a találmányomat!

A legnagyobb bajban a nyolc-tíz soros definíciókkal voltam. Körülményes fogalmazás, nehéz szöveg! Ezeket is átváltoztattam rövid tőmondatokká, így rögzítésre, memorizálásra elfogadhatóbbak lettek. Időm java részét a példáknak felhozott verssorokra, idézetekre pazaroltam. Általam korábban tanult Eminescu-, Coşbuc-, Arghezi-, Macedonski-verssorokra is találtam, s már kezdtem élvezni a tanulást. Az éjszaka hosszú, az éjszaka csendes… Ó, szép éjszakák voltak azok! A nappalokat aztán végigaludtam. Aludni, azt tudtam! Nem is egyetemi, akadémiai szinten!

Eljött a vizsga napja. Mileşan úr vizsgájáról úgy jöttek ki a delikvensek egymásnak adva a kilincset, mintha átjáróház kapuján jönnének, mennének. Előttem ketten kaptak átmenő jegyet – ötöst, hatost –, mindenki mást eltanácsolt a professzor úr. A félelmetes verdiktum: „majd nyáron, nyáron találkozunk, addig studírozzon a domnu’ vagy a domniţa!”

Én a folyosón álldogálástól teljesen kikészültem, alig vártam, hogy rám kerüljön a sor. Legyek utána! Rendhagyó eset voltam, kínomban a vécét jártam. Rettenetesen tudtam izgulni. De érdekes módon, abban a pillanatban, amikor a tételt kihúztam, s a címet elolvastam, a drukk megszűnt. Attól kezdve a vizsga számomra már szereplés volt. Be nem teljesült színészi hajlamom áldása? Hatásosan tudtam tálalni azt a keveset, amit tudtam. Tanulási módszeremnek rövidesen meglett az eredménye: az anyagot szintetikusan láttam át, s könnyen követhettem a részek közötti hasonlóságokat. S az összehasonlításokkal, párhuzamokkal éltem is. Valójában: csak ennyit tudtam! Nem egy vizsgáztató professzorom hangosan is elmélázott rajta:

– …Jó, amit mond… Maga intelligens fiú, de…, de… én nem így adtam le az anyagot…

No, persze, az első vizsgámnál ilyen jártasságom még nem volt. Mileşan úrnál – szerencsémre – a költői képeket, jelzőt, metaforát, megszemélyesítést kellett sorra vennem, s azokat a stilisztikai eszközöket – szóismétlés, alliteráció, igék halmozása, mély és magas hangfekvésű sorok stb. –, amelyekkel a költő jellegzetes hangzásokat, értelmi szuggesztiót teremtett. Egy csomó szabályt kellett volna tudnom, s mivel én ezt magamfajta tömörítésben rögzítettem, hát ezeket mondtam, s a példákat – o exemplu! Mondtam a versidézeteket, egyiket a másik után. Így: o exemplu!!! Égbekiáltó o-val. S Mileşan úr ült előttem és nézett rezzenetlenül. S én mondtam a költő nevét, mondtam az idézetet, s a kiemelt költői képet. Semmi többet.

Mikor már kint voltam a folyosón, az indexem körbejárt, a társaim úgy tapogattak, mintha csodát látnának.

– Mileşannál te átmentél! És hetes…, eddig a legnagyobb jegy…?! Te…?

Jött ki Sanda kolléganőm, aki, ugye, tökéletesen beszélt románul.

– Hát súgtam neked, hogy un exemplu… Meg kell bolondulni tőled… – s az én csámpás képemre jobbra s balra is kaptam a puszit. – Az elején még azt hittem, hogy kirúg… De honnan tudol te annyi verset?…

És Sanda attól kezdve kitüntetett a barátságával… Hát így mentett meg poétikus hajlamú lelkem!