Lakatos Artúr Loránd

Lakatos Artúr Loránd történész, közíró (Kolozsvár, 1980). Szülővárosában végezte tanulmányait, a Babes–Bolyai Tudományegyetemre járt, a CEEPUS-program keretében a budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetemen is tanult és kutatott vendéghallgatóként. Területe a jelenkori történelem és a nemzetközi kapcsolatok.

Bajcsy-Zsilinszky Endre: Mátyás király

A két világháború közötti Magyarország egyik legfontosabb politikai személyisége, Bajcsy-ZsilinszkyEndre – eredetileg csak Zsilinszky – 1886-ban született Szarvason. Anyai ágon a Bajcsy nemesi családból származik, melynek eredetét Bulcsú vezérig vezetik vissza. A gimnáziumi éveket Békéscsabán tölti, majd jogi tanulmányokat folytat Kolozsváron. 1906 ősze és 1907 nyara közt két szemeszternyi időt tölt tanulmányaival Németországban, Lipcse és Heidelberg városában. 1910 őszétől Békéscsabán ügyvédjelölt, majd közgazdasági pályára lép, a közigazgatásban dolgozik, 1912–1914 között Alsókubinban Árva megye főispáni titkára. Családja 1911-ben konfliktusba keveredik Áchim András parasztvezérrel, akivel Endre és öccse, Gábor egy éjjel összeverekedik, s akit meglőnek.

Zsilinszky Endre az első világháborúban huszár főhadnagyként harcol a szerb és az orosz fronton, az összeomlás után az ellenforradalom táborába kerül, 1918 novemberében a Magyar Országos Véderő Egylet alapító tagja, 1919-ben Kőszegen, majd Szegeden vesz részt ellenforradalmi szervezkedésben. A Tanácsköztársaság leverése után a Gömbös-csoport tagja, a Szózat című fajvédő lap szerkesztője, majd 1922–1926 között főszerkesztője. 1923-ban Derecskén országgyűlési képviselővé választják, ugyanebben az évben a Magyar Nemzeti Függetlenségi Párt (Fajvédő Párt) alapító tagja. 1925-ben avatják vitézzé, ez alkalommal veszi fel és kezdi használni anyja családnevét, a Bajcsyt.

A húszas évek második felében ismeri fel, hogy Magyarország számára a német expanzionizmus újraéledése jelenti a legnagyobb veszélyt, és hogy létkérdés a germán szellemi és politikai befolyás elleni védekezés. Szemlélete sok társáéval ütközik, nacionalizmusa mindvégig megmarad, de ugyanakkor elutasít minden szélsőséges megnyilvánulást, melynek alapja a faji, nemzeti vagy vallási diszkrimináció. 1927 végére szakít a Gömbös-körrel és kilép a Fajvédő Pártból. Politikai pályafutását az Egységes Párt keretén belül folytatja tovább, megindítja az Előőrs című lapot. Ezt követően szakít az Egységes Párttal, és 1930-ban megalakítja a Nemzeti Radikális Pártot, ennek színeiben választják meg 1931-ben Tarpán országgyűlési képviselőnek. 1932-ben megszűnik az Előőrs, megjelenik viszont a Szabadság című lap, melyben Németország keleti irányú expanzív terveinek újraéledésére hívja fel a figyelmet. Kezdettől fogva ellenszenvet érzett a nácizmus iránt. „Förtelem a náci forradalom” – írja 1933-ban a Szabadságban, a magyar parlamentben pedig 1933. június 20-i beszédében, mely Gömbös Gyula miniszterelnök berlini látogatását követően hangzik el, kijelenti: „Itt német világ nem volt ezer éven át, s itt német világ nem lesz! Hogy ezt megakadályozzuk, elmegyünk a golyóig és az akasztófáig!”

1935-ben a kormánypárt manipulációi következtében nem kerül be az országgyűlésbe, ezt követően 1936-ban mond le vitézi rangjáról és pártjával együtt belép a Független Kisgazdapártba. A Kisgazdapárt színeiben szerez 1939-ben újra képviselői mandátumot. A második világháború kitörése egybeesik az általa szerkesztett Független Magyarország című hetilap megindításával. Nézete az, hogy nem szabad semmiképp sem belépni a háborúba – később egyik legkeményebb bírálója lesz a hadba lépés miatt Bárdossy Lászlónak –, az ideális szövetségest Jugoszláviában látja, amelynek hosszú távú védelmi érdekei egybeesnek Magyarországéival, és hiszi, hogy Magyarország békés úton történő revíziók és állandó gazdasági növekedés révén belátható időn belül a térség legerősebb hatalmává válhat, mely képes megvédelmezni magát és a régióban élő többi népet is a „bárhonnan is jövő” – értsd alatta német és szovjet – imperializmusoktól. Nagy szerepe van az 1940-es magyar–jugoszláv örökbaráti szerződés előkészítésében.

Bajcsy-Zsilinszky Endre a hadba lépést követően is vállalja elveit, a Független Magyarország megszűnése után 1941-től a Szabad Szó főszerkesztője, 1943-ban ő fogalmazza meg a Független Kisgazdapárt memorandumát, melyben a háborúból történő kilépést és a szomszédos országokkal való mihamarabbi kiegyezést sürgeti. 1944. március 19-én a Gestapo rövid tűzharcot követően letartóztatta, a Lakatos Géza vezette kormány viszont október 11-én kikéri a németektől és szabadon bocsátja. A nyilas hatalomátvételt követően az ellenállás vezéralakja, a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának elnöke. 1944. november 23-án a nyilasok elfogják és a sopronkőhidai börtönbe szállítják, ahol a rendszer legveszélyesebb ellenségeit őrzik. Itt ítélik halálra, majd december 24-én kivégzik. Tragikus végzete Bajcsy-Zsilinszky Endrét a nemzet mártírjává avatta, a világháborút követően még egykori ellenfelei is nagy tisztelettel nyilatkoztak róla. Puskin szovjet követ a következőket mondta róla: „Nem adatott meg neki, hogy nagy tudását és képességeit a demokratikus Magyarország szolgálatába állítsa. Erejének teljében akkor költözött el az élők sorából, amikor politikai nézetei véglegesen kialakultak, amikor nagy államférfiúvá lett. Meg vagyok győződve róla, hogy a magyar nép hősi harcosának, Bajcsy-Zsilinszky Endrének emlékét nem fogják elhomályosítani a múló évek.”

Bajcsy-Zsilinszky egyetlen történelmi ihletettségű könyve 1939-ben jelent meg az Athenaeum kiadó egyik történelmi életrajzokat tartalmazó sorozatában. 1940 februárjában Mátyás király születésének ötszázadik évfordulója alkalmából országos méretű ünnepségeket szerveztek, erre a jubileumra jelent meg a könyvpiacon több Mátyás-témájú regény és egy kétkötetes emlékkönyv is. Erre az alkalomra íródott Bajcsy-Zsilinszky könyve is. A mű amellett, hogy emléket állít a nagy királynak, jelentős politikai plusztöltettel is rendelkezik, példát akar adni és irányt kíván mutatni az akkori Magyarországnak. Maga a szerző így indokolja előszavában a tanulmány megírását: „Engem e munkám megírására két izgalmas történetpolitikai kérdés ösztökélt. Az egyik: mi volt, mit jelentett Mátyás birodalma alig egy emberöltővel Mohács előtt s szinte fél évezreddel Szent István után, hogyan illeszkedett bele, beleilleszkedett-e egyáltalán az árpádi nagy államalkotás és birodalomépítés széles szemhatárába s egyben kimért, zárt rendszerébe, vagy azoknak volt igazuk, akik Mátyás alkotásában csupán egy kivételes államférfiúi és vezéri lángész egyszeri csodáját, gyönyörű, de terméketlen rögtönzését látják, a reális magyar erőket és lehetőségeket messze túlszárnyaló, óriási nemzeti áldozatok árán kikényszerített s eleve rövid életre termett üstökösi ragyogást, amely már előkészítője volt »nagyzásával«, tévedéseivel, túlságos vérvesztő áldozataival a mohácsi összeomlásnak? A másik: ennek az átlagos és egyre általánosabbá váló történetírói szemléletnek, mely valahogy párhuzamosan halad az egészségtelenül és veszedelmesen erősbödő mindenféle idegentisztelettel a mai Magyarországon, élesen ellentmond Mátyás király és a mátyási birodalom kérdésében elsősorban régebbi történetírásunk, de a II. Zrínyi Miklós csodálatos géniusza is, mindenekfölött pedig a magyar nép ösztöne, lángeszű emlékezése, ítélete és halhatatlan szeretete – melyiknek van hát igaza?” Maga az opus műfajilag a tudományos szakdolgozat és a romantikus regény határán mozog, ha viszont mélyebben ráérez valaki a másodlagos jelentésre, politikai röpiratként könyvelheti el. A szerző alaposan áttanulmányozta a szakirodalmat, azonban újdonságokat nemigen közöl, és gyakran hangsúlyoz olyan jelenségeket, dolgokat, amelyekről Mátyás korának viszonyai közt nem lehetett szó, mint például gyakran emlegeti a nemzet közvéleményét mint a király akcióit befolyásoló tényezőt, mikor a valóságban tudjuk, hogy azokban az időkben Európában nyoma sem volt ilyesminek. Teljesen reális, a valóságban megtörtént eseményeket vet papírra, elemez, gyakran idéz mások munkáiból, köztük Palacky cseh és Droysen német történetíró témába vágó megfogalmazásait. Az egészet irodalmi jellegűvé és értékűvé teszi Bajcsy-Zsilinszky sodró, lebilincselő irálya, romantikus szemléletmódja, a különböző, szépirodalomra jellemző stíluseszközök (hasonlatok, metaforák, jelzők stb.) sokasága. Az események bemutatása lineáris elbeszélő módban történik, az események sora viszont gyakran megszakad, mikor egy-egy kérdéskör alaposabb elemzésére kerül sor. Forrásait – kivéve, amikor a szövegben említi – nem nevezi meg, és a kor sok más hasonló műfajú könyvéhez hasonlóan hiányzik belőle a mai értelemben vett kritikai apparátus. A hangsúly nem is a történelmi valóság sine ira et studio történő bemutatásán, hanem a harmincas évek Magyarországa helyzetének a múltba való kivetítésére helyeződik.

A Mátyás kori Magyarország külpolitikájára fekteti a hangsúlyt, elhanyagolva más szempontokat – nincsenek jelen a társadalmi, gazdasági stb. részletek, csak olyan mértékben, amennyire az eseményekhez konkrétan kapcsolódnak –, a központi figura maga Mátyás. A király mint rendkívül komplex, idealizált egyéniség jelenik meg. Kihangsúlyozódik lángesze – maga a kifejezés többször fordul elő szó szerint –, bátorsága, gyors reagáló képessége, kiváló hadvezéri és diplomáciai kvalitásai, de pozitív lelki tulajdonságai is: megbocsátás, engedékenység, kompromisszumra való hajlandóság, bőkezűség, életöröm. Mátyás mindenekelőtt igazi, vérbeli magyar, minden egyéb állítás ellenére, vagy ahogy az író fogalmaz: „Mint ahogy minden francia joggal nevetheti ki azt az együgyűséget, amely Napóleon franciaságát akarja elvitatni, mi magyarok – szerényebb állásunkhoz képest a világ előtt – legalábbis mosolyoghatunk azon a hiú erőlködésen, mely Hunyadi Jánost és Mátyást mindenáron ki akarja tőlünk sajátítani.” Költői kérdésként teszi fel: „Miért nem Mátyásnak magának magyarázták meg például a budai várban, esetleg a bécsi vagy az olmützi vagy a boroszlói magyar királyi palotában, vagy valamelyik nevezetes országgyűlésen állítólagos vérrokonai, hogy hiszen nem is magyar?”

A király jelleméből hiányzik az idegengyűlölet, szívesen támogat nem magyarokat is, de főemberei elsősorban magyarok, hasonlóképp nem elfogult a társadalmi pozíció szempontjából sem, és mindezek mellett nem árul el gyengeséget, úgyhogy hozzáállása mintául szolgálhat a mindenkori magyar politikus számára is. A reneszánsz kor uralkodói egyénisége az olvasó előtt rejtve marad, a király mint individuum bármely történelmi korba beilleszthető. A külpolitika terén Mátyás mint tisztánlátó, idealista diplomata jelenik meg.

Bajcsy-Zsilinszky szembeszegül azzal a ma is sokak által hangoztatott nézettel, amely szerint Mátyás nem lépett fel időben kellő eréllyel a már nyilvánvaló török veszély ellen, megelégedett a déli határ megvédésével, kisebb sikerekkel, be nem fejezett hadjáratokkal, ehelyett az északi és nyugati irányú hódításokra fordított gondot, ami kimerítette a magyar államot, sebezhetőbbé tette déli irányból és ezáltal közvetve a mohácsi vész fontos előidézőjévé vált. A szerző „kuvikok és labancok” kifejezéssel illeti ezeket, műve fő gondolatmenete pedig ennek az elméletnek a cáfolása, Mátyás levelezése, akciói, a főbb események kapcsán ellentétes elméletet állít fel: a mátyási külpolitika elsődleges célkitűzése mindig a török elleni harc volt, ezt bizonyítják a különböző tények: Mátyás több ízben utasította el a török szultán fegyverszünet- és békejavaslatait, köztük igen előnyöseket is – 1464-ben a szultán Bosznia és Szerbia teljes visszaadását ajánlotta fel a béke fejében –, a pápától a maga céljaira kérte Dsem hercegnek, II. Bajazid szultán testvérének átadatását, Velencével szemben is békére és együttműködésre törekedett, habár a magyar–velencei viszonyt mindvégig feszültté tette Dalmácia problémája, Mátyás rövid távra ebben is képes volt engedni. Bajcsy-Zsilinszky az északi és nyugati hódításokat önvédelemnek próbálja beállítani, kihangsúlyozva a mátyási Magyarország megtámadott helyzetét, és rámutat arra, milyen könnyen feladta volna az uralkodó a meghódított Habsburg-birtokokat egy tartós béke fejében. Mátyást apjával, Hunyadi Jánossal hasonlítja össze azért, hogy rámutasson: míg az apa az egyetemes kereszténység hőse, Mátyás a magyar nemzeti királyságé, királyként elsősorban saját államáért felelős. Ő is mint jó keresztény és tisztánlátó politikus a legfontosabb dolognak tartja a török elleni harcot, de ugyanakkor nem veszítheti szem elől a magyar állam érdekeit sem és nem tűrheti el, hogy keresztény szomszédjai támadják, területeket akarjanak elszakítani vagy akár az ő királyságát kétségbe vonni, s nem vállalhat harcot a török birodalom ellen úgy, hogy közben területeket veszít északon. A török elleni harc sem lehet fontosabb, mint saját országának, népének, birodalmának sorsa, éppen ezért Mátyás számára a nagyarányú hadjárat sikerének alapfeltételei a magyar állam biztonsága és az európai támogatás. Összességében Mátyás szinte hiba nélküli és első látásra az ideális magyar politikus mintaképe, olyan országvezető, mint amilyennek a mindenkori magyarság sorsáért felelős vezetőnek lennie kell. Mátyás király jellemvonásai kisebb-nagyobb mértékben kötelező módon megtalálhatók kell legyenek a magyar politika legfontosabb irányítóiban. Az allegorikus figura akár Horthy Miklóst is jelképezheti, de sokkal valószínűbben azonosítható Teleki Pál miniszterelnökkel, akinek legtöbb erénye és tévedése megtalálható Bajcsy-Zsilinszky Mátyásának jellemében is.

Az író gyakran von párhuzamot Mátyás és fő ellenfelei, Podjebrád cseh király és III. Frigyes német császár közt, az összehasonlítás mind jellem, mind képességek szempontjából Mátyásra nézve kedvező. Víziójában a mátyási Magyarországnak állandóan ellenséges megnyilvánulásokkal kellett szembenéznie, a császár állandóan megmutatkozó, soha fel nem adott trónigényével, Velencének a dalmát városok kérdése miatti ellenséges intrikáival és az északi, cseh szomszéd megbízhatatlanságával. A Podjebrád elleni hadjáratot Mátyásnak az anyaszentegyház iránti hűségével magyarázza, hangsúlyozván azt, hogy Podjebrád György inkább Frigyes császárhoz húzott, mint a magyar királyhoz. A cseh királyt több ízben helyezi párhuzamba, illetve ellentétbe Mátyás királlyal, a mérleg nyelvét természetesen a magyar uralkodó egyénisége javára billentve. Podjebrád jelleme távolról sem a legtökéletlenebb, magas fokú intelligenciával, alkalmazkodóképességgel, realitásérzékkel rendelkezik, de ezeket a képességeket nagyravágyása, nagyhatalmi illúziói semlegesítik, és ez okozza majd bukását. A két uralkodó sorsa Bajcsy-Zsilinszky szemében egyformán tragikus, de különböző okok következtében: Podjebrádnak halálakor hiába vannak felnőtt, jó képességű, vitéz fiai, országa mégis ellenségei, egyrészt Mátyás, másrészt a Jagellók kezébe került, míg Mátyás erős birodalmat épített, mely dominálta Közép-Európát, nem rendelkezett viszont utóddal, aki méltó módon folytatta volna munkáját. Podjebrád alakja, ambíciói és egész sorsa a Beneséhez hasonlítható, akit egy aktuálpolitikai munkájában Bajcsy-Zsilinszky kísértetiesen hasonló módon jellemez, és a podjebrádi Csehország sorsa a szomszédok által felosztott Csehszlovákiáéhoz hasonlatos.

A másik ellenség, Frigyes császár, sztereotip figura, gyenge képességű, szűk látókörű, zsugori alak, akit csak szerencséje – ami a geopolitikai helyzetből adódik –, valamint Mátyás nagylelkűsége ment meg a végső bukástól, vele viszont nemcsak Mátyás, hanem fia, Miksa is ellentétes, Bajcsy-Zsilinszky a lovagias, nagylelkű Miksában látja a magyar király ideális tárgyalópartnerét. Általában az egész művön végigvonuló német-római birodalmi motívumban könnyű ráismerni a hitleri Harmadik Birodalomra, annak Magyarországot illetően megfogalmazott elveire, ennek megfelelően úgy van ábrázolva, ahogy a negatív irodalmi tényezőhöz illik: a német császári külpolitikát Mátyás Magyarországa irányában rosszhiszeműség, irigység, állandó hátbatámadási szándék jellemzi, szemben a mátyási békülékenységgel, mely a tartós megegyezésre tör és ennek érdekében kész akár engedményeket is tenni, viszont sohasem akkorákat, hogy maga a magyar birodalmi terület vagy eszme kerülne veszélybe. A démonizált császár mellett viszont gyakran beszél elismeréssel a kor más német uralkodóiról, köztük Miksáról, Frigyes fiáról és utódjáról is.

A fasiszta Olaszország egyáltalán nem jelentett veszélyt Magyarországra, ezért a Duce országának megfelelő államalakulatra nem lehet ráismerni Bajcsy-Zsilinszky könyvében. Már csak azért sem, mert a XV. századi Itália több államra oszlott, melyek közül mindegyik saját külpolitikát folytatott. A szerző csak a fontosabbakkal való kapcsolatokat tárgyalja, így a pápaság a legjobb szövetséges, de ugyanakkor a leggyakoribb vitapartner is, Velence az a bizonyos állam, mellyel szemben még Mátyásnak sem sikerült sikert elérnie Dalmácia kérdésében – no nem azért, mert gyengébb, dehogy, a királyt viszont lekötötték más ügyek –, a nápolyi királyság pedig az, amely Beatrix révén a legjobb szövetségesi viszonyba került a magyar uralkodóval. A párhuzam: a leghűbb szövetséges a fasiszta Olaszország, mely azonban önmagában túl gyenge ahhoz, hogy Magyarország javára akár a legkisebb módosítást is végrehajtsa, lehet továbbá Firenze, Milánó, Nápoly és jóval kisebb mértékben akár a Szentszék is. Az örökké ármánykodó Velence szerepe viszont távolról sincs úgy kihangsúlyozva, mint a Habsburg császáré. Velence az az állam, melynek érdekei nagymértékben közösek a magyar királyságéival, már ami a török veszélyt illeti, többször tárgyalnak is közös akcióról, akár a Porta, akár a német császár ellen, de ezeknek a terveknek egyike sem ültetődik gyakorlatba. Dalmácia hovatartozásának kérdése az, ami alapjában rontja meg a két állam viszonyát, és a ravasz, de szűk látókörű politikusok által vezetett Velence állandóan Mátyás érdekei ellen dolgozik, állandóan kellemetlenséget okoz, és a nagy király hiába próbál békülni. Van, hogy Mátyás előtt felmerül a leszámolás lehetősége, de úgy mérlegel, hogy épp abban a pillanatban az egész akció nem éri meg, ergo nem tesz semmit. Az egyéb hatalmakkal jó kapcsolatokat fenntartó Velence, melyhez a pápa – tévesen – a török visszaszorításához kötődő reményeit fűzi, beazonosítható bármely, a trianoni béke következtében Magyarország rovására területtel gazdagodó szomszédállammal, amelyhez a nyugati hatalmak azokat a hamis reményeket fűzik, hogy a különböző imperializmusok ellen hatásos védőbástya lehet.

Amennyiben Mátyás ténylegesen felismerte a török veszélyt, logikus, hogy külpolitikáját elsősorban az ez ellen való készülés határozta meg, és nem gyávaságra, nem is rövidlátásra, sőt, józanságra vall a döntő ütközet elkerülése/halogatása. A szerző víziójában a török kérdés Mátyás fő problémája, ennek megoldására készül állandóan, ebben viszont folyton akadályozzák északi és nyugati szomszédainak terjeszkedési ambíciói, és az ez irányú hódító hadjáratok tulajdonképpen csak a védekezést vagy megelőzést szolgálták, a területi hódítások pedig csak kárpótlást jelentettek a déli veszteségekért. A török birodalom ez idő tájt kétségkívül nagyobb veszélyt jelent, mint a német, ennek ellenére a régebbi korok magyar történelmi munkáitól eltérően Bajcsy-Zsilinszky könyvéből hiányoznak a pejoratív jelzők, sőt, a törökség egyfajta, a tisztességes ellenfélnek járó elismeréssel, mondhatni szimpátiával van kezelve. Mindazonáltal a Portával a szövetség elképzelhetetlen. A török birodalom a maga erejével, idegenségével és agresszivitásával a mindenkori, keleti irányból érkező imperializmus megtestesítője, nagymértékben hasonlít Sztálin Szovjetuniójához. A két szomszédos birodalom allegóriája viszont tetszés szerint meg is fordítható, aszerint, melyik szomszédos hatalom éppen a veszélyesebb. 1940-ben a náci Németország távolról sem a gyenge frigyesi birodalom tükre, épp ellenkezőleg, Európa nagy részét megszállva tartja és a világ legnagyobb összefüggő szárazföldi területű állama, a Szovjetunió tekintélye a mélyponton van, reális szövetséges nélkül, a finn háborúban nagy presztízsveszteséget szenvedve. Ha nem ragaszkodunk ahhoz, hogy Frigyes feltétlenül Hitlert szimbolizálja, rögtön szembetűnik az, hogy a császár több olyan tulajdonsággal rendelkezik, amely Sztálinra a korabeli sajtó tükrében is jellemző: éppolyan kegyetlen, ravasz, szűk látókörű realista külpolitikus, aki következetesen követi céljait, tetszése, érdeke szerint köt egyezményeket, de gyengesége és állhatatlansága miatt sorra elveszti minden reális és potenciális szövetségesét, Németország pedig az az expanzív állam, mely sorra foglal el újabb és újabb területeket, a Harmadik Birodalom a fő veszély, és ameddig a mindenkori magyar vezetés figyelme másra koncentrálódik, olyan pozíciókat szerez, melynek révén a későbbiekben Magyarország számára életveszélyessé lesz. Kétségtelen, hogy Magyarország mindkét irányból veszélyeztetve van, mindkét hatalom expanzív terveinek útjában áll, de korántsem ugyanabban az arányban. Potenciálisan mindkettő erősebb nála, és éppen az a magyar vezető feladata, hogy helyesen ismerje fel a nagyobbik veszélyt, hogy sikeresen annak elhárítására koncentrálja az ország potenciálját, ellenkező esetben bármily kedvezőnek tűnnek is a pillanatnyi sikerek, hosszú távon az eredmény a mohácsihoz fogható katasztrófa lesz, és az ország egészében vagy részben valamelyik hatalom – esetleg megosztva mindkettő – megszállása alá kerül.

Nem hiányzik a romantika fontos jellemzője, a misztifikálásra való hajlam sem: „Mégsem ő az egyetlen igazi hőse ennek a gyönyörű magyar eposznak. Még ketten vannak – »egyenrangúak« vele –, láthatatlanul. És anélkül, hogy az események krónikása minduntalan ujjal mutathatna e nagy társakra, mégis ott vannak mindenütt, beleszólnak mindenbe, vitára kelnek Hunyadi Mátyással, szembeszállnak vele, ha kell; főleg azonban tanácsokat osztogatnak neki, s valahányszor a magyar ügy kockán forog, még Mátyás biztos kezében is, odaállnak mellé roppant vállukkal; máskor korlátokat állítanak elé, mértéket szabnak számára s annak betartására szorítani tudják… Ez a két másik hőse a fiatalabbik Hunyadi eposzának: az eleven magyar nemzet és annak legnagyobb alkotása, mely azonban mint a gólem, szinte személyiséggé teljesül századok során: a magyar birodalom. A nemzet él, s a birodalom csak fikció, mégis hasonló, párhuzamos és leküzdhetetlen erők együtt. A Nemzet és a Birodalom: a gens hungarica és a sacra corona regni – ez a másik két hőse a Hunyadiak, elsősorban Hunyadi Mátyás eposzának.”

Ahhoz, hogy Mátyás király sikeres legyen, elengedhetetlenül szükséges az is, hogy belpolitikai stabilitás is létezzen. A jelenséget ismertetve a szerző párhuzamot von a Mátyás korabeli és a XX. századi politikai realitások között. Kevés teret szentel a jelenségnek, de kihangsúlyozza azt, hogy Mátyás – mint szerinte minden más zseniális államférfi – az oligarchia letörésével és a szélesebb rétegek támogatását élvezve kormányzott. Kiemeli azt, hogy Mátyás, Napóleonhoz és Bismarckhoz hasonlóan, „nem félt a néptől”, és igazi támogatói rétege a magyar közép- és kisnemesség volt, de ott állt mellette a parasztság is. Bajcsy-Zsilinszky finoman fogalmazza meg véleményét, de kemény jelentése van a következő idézetnek: „Az igazi nagyok lelki társa és munkatársa mindig a nép, nincs kivétel e szabály alól, nem is lehet. És semmi sem bizonyítja halálosabb kétségtelenséggel a mi kiegyezési korszakunk második felének kicsiségét és a háború óta eltelt minden másnál szomorúbb korszak nyomorúságos törpeségét, mint hogy olyan borzasztóan féltek a hatalmon levők, a vezetők a tömegtől, és elsősorban a vérbeli magyarság tömegeitől.”

Mátyás király kiemelkedő képességei ellenére nem messze kiemelkedő egyéniség, nem is lehet, eltérően másoktól – akik talán nem véletlenül szomszédos népek nagy uralkodói, mint a cseh Ottokár vagy a szerb Dusán –, Mátyás beilleszkedik egy sorba, a nagy birodalomépítő királyok sorába, hódításai, nagyhatalmi külpolitikája nem jelent semmi eredetit, ez viszont nem csökkenti az ő nagyságát, mivel feladatát, az eszme kiteljesítését sikeresen oldotta meg. Fraknói német történész mintájára, aki Mátyás és Napóleon közt von párhuzamot, Bajcsy-Zsilinszky XIV. Lajossal és II. Frigyessel állítja párhuzamba. „Van Mátyás királynak egy érme, amelyen megtévesztésig hasonlít XIV. Lajoshoz. De ha egyéniségüket alaposan összevetném, valószínűleg kiderülne, hogy Mátyás a felsőbbségesebb, szuverénebb, eredetibb a kettő közül. A Nagy Frigyessel való szembeállítás pedig inkább a nagy különbségeket domborítaná ki, mint a hasonlóságokat: Mátyás derűs és közvetlen természetességét, belső egyensúlyát Nagy Frigyes egyenetlenségeivel és fizikai, lelki szabálytalanságaival szemben. Mátyás meleg kedélyét és nagylelkűségre s könynyelműségre hajlamos magyar nagyúriságát, lovagi gátlásait Nagy Frigyes rideg és kegyetlen gátlástalanságaival szemben. A mátyási magyar nagyhatalom régi és biztos megalapozottságát Nagy Frigyes Poroszországáéval szemben, amely valójában hagyománytalanul és előző példák nélkül az ő egyedülálló géniuszából – deus ex machina – termett. Nagy Frigyes hadserege és katonai ereje is legfeljebb egy-két nemzedékre terjedő roppant fejedelmi ambíció, erőfeszítés, nyers és kíméletlen, bottal való fegyelmezés, addig sosem látott gépiesség, embertörés eredménye, mesterkélt alkotás; míg Mátyás serege több mint fél évezred szakadatlan katonai erőfeszítéseinek és hagyományainak, egy biztosan megalapozott, jogrendszerében, alkotmányában, életformáiban megállapodott, kiegyensúlyozott, egységbe foglalt, biztos határú, Európa által elismert nagyhatalom életének természetes terméke, amelyet Mátyás legfeljebb jobban összehangolt a maga korával és e kor külön szükségleteivel.”

A legtragikusabb dolognak tartja Mátyás életéből azt, hogy a királynak nem született törvényes utóda, valamint hogy bár mindent megtett ennek érdekében, nem sikerült Korvin Jánost utódának elismertetnie. Beatrix királyné árnyalt, komplex figura, a többi alaktól eltérően negatív és pozitív tulajdonságokkal egyaránt rendelkezik, szép, intelligens, átérzi a realitásokat, de ugyanakkor reneszánsz módon erkölcstelen, nagyravágyó. És Mátyás, aki szereti, nem képes fellépni felesége hatalmi ambíciói ellen, ami végzetes hibának számít, az egyetlen olyan hiba, amit Bajcsy-Zsilinszky megkritizál. Kihangsúlyozza viszont azt is, hogy a konfliktusban végig fia oldalán áll, és ebben mellette van a „nemzet közvéleménye” is.

A könyv utolsó fejezete legutolsó alfejezetének címe: Német történelemhamisító erőlködések; a magyar „olvasztótégely”. Ez a rész tulajdonképpen összefoglalja a könyv legfontosabb célját, a német nemzetiszocialista ideológia magyar szempontú vetületeinek kommentárját, azoknak a náci elveknek cáfolatát, melyek a magyarságot lealacsonyítják. „Tudós mezbe bújtatott német nemzetiszocialista propagandisták”-ként említi ezeknek a nézeteknek a védőit, és elveikkel helyezi szembe Mátyás király egyéniségét és az ő Magyarországát. Saját szavaival: „Az említett német történelemhamisítás s annak százféle alakban jelentkező tünetei, amelyek egyre mossák és tördelik a magyar birodalom emlékét és maradványait a Dunavölgyében, mélyen belevilágítanak a német nemzetiszocializmus délkeleti terveibe. De egyben megvilágítják akaratlanul is azt, amit az útból elhárítani akarnak: azt a magyar gondolatot, amely önálló életet tudott adni a Dunavölgyének a múltban s még nehéz akadálya lehetne a német délkeleti irányú hatalmi terjeszkedésnek a jövőben is. Az pedig, hogy megértük: ma már magyar egyetemi katedráról is nemcsak bántatlanul, de tiltakozástól sem zavarva, sőt visszhangtalanul lehet gúnyolni a magyar szent korona alkotmánytanát, s magyar egyetemi tanár is a német birodalom visszfényének vallja német nyomokon a magyar állam birodalmi igényeit és formáit a történelemben: ez viszont a mai magyar nemzedékre jellemző tünet. Holott olyan elemi erejű olvasztótégely volt ez a magyar birodalom, olyan hatalmas sugallat áramlott belőle, hogy Mátyás sziléziai zsoldosvezére, Hag Ferenc magát trencséni ispánnak – ispan von Trenczin – nevezte és címeztette, Giskra pedig magyar zsoldoskapitánnyá szelídülten a szent korona tiszteletére inti a boroszlóiakat. Hova süllyedtünk mi magyarok, hogy ma már Mátyás király idegen zsoldosait, a német Hagot és a cseh Giskrát kell tanúkul fölvonultatnunk annak bizonyítására, hogy nemcsak Mátyás király élt valaha, hanem volt egyszer egy magyar birodalom is, s hogy a szent korona nem ékszer és nem gyönge tudósok romantikus elmélete, nem is Werbőczy szép formulája a rendi kiváltságok védelmére, hanem egy nagy, egyetemes szellemű és eleven történelmi valóságnak, a magyar államalkotásnak eredeti, megragadó és hódító szimbóluma.”