Szabó József

Szabó József (Ódzsa) színházi rendező (Székelyhíd, 1928). Nagyváradon érettségizett, Kolozsváron diplomázott 1953-ban. Pályáját Nagybányán kezdi, 1957–70 között a Kolozsvári Magyar Színház rendezője, 1970-ben a nagyváradi társulat főrendezője és művészeti vezetője lesz. Legemlékezetesebb rendezései: Az ifjú W. újabb szenvedései, Anyám könnyű álmot ígér, Ősvigasztalás, Az ember tragédiája. 1983-ban Magyarországra települ, Győrött, majd Veszprémben dolgozik 1988-as nyugdíjba vonulásáig.

Levél Glasgow-ból Frankfurtba

Fotóművész barátomnak, akit ugyanaz a haragos villámokkal sújtó forgószél kapott fel és repített messze a szülőföldtől, mint engem. Akivel a nagyváradi Tragédia óta együtt jártuk végig „a babiloni fogságra vetett magyar szellem” stációit. Weiss István nemcsak hiteles tanúja volt a váradi Tragédiának, de sajátos fotóművészeti kompozícióiban az előadás lelkének őrzője és újraálmodója maradt Goethe városában is.

Első levél

Drága Barátom!

Elhatároztam, hogy ebben a levélben felidézem életem legtündöklőbb pillanatát, Az ember tragédiája bemutatóját. 1974. június 7. estjének fényei már-már felvillantak emlékezetemben – fényárban úszott a váradi színház, fények simogatták az aranycirádás falak múzsareliefjeit és az arany puttószobrokat, fényeket szórt a nézőtérre az óriás bronzcsillár, fények gyúltak ki a reflektorokban és a színészek szemében –, amikor nagy fekete felhő tolult eszméletem egére, és hirtelen kioltotta a hiú fényeket. Sötétség támadt bennem. Sötétség, amelyben megvilágosult múltunk: Ceauşescu Romániája, a Valóság, amelyben éltünk, dolgoztunk, álmodoztunk és olykor-olykor fényeket gyújtottunk.

Az igazság a hazugság árnyékától is világosabbá válik.

Nem tudom, hogy az univerzumban a sötétség haragszik-e a Tejút csillagaira. De azt ma élesebben látom, mint valaha, hogy a zsarnokságban a sötétség csak egyetlen fénypontot kegyel, a zsarnokot, és minden más fényt ellenségének tekint és igyekszik kioltani.

Pistám, villámként csapott belém ma a felismerés, hogy mindkettőnk sorsa 1974. június 7-én pecsételődött meg a sötétség és gyűlölet országában. Ma értettem meg bizonyossággal, hogy életünk későbbi alakulását Az ember tragédiája határozta meg, törvényszerűen és végzetesen.

Mi nem kalandvágyból, nem a jobb életmód csábítása miatt hagytuk el szülőföldünket. Minket elüldöztek a hazánkból fizikai és pszichikai módszerekkel: hamis vádakkal, megaláztatásokkal, gyűlölködéssel, álnoksággal, fenyegetéssel. A román államvédelmi szervezet – a hírhedt Securitate – B-listára tett bennünket: titkon nemkívánatos személyek lettünk. Ma világosodott meg bennem, hogy én a Tragédia rendezésének idején lettem persona non grata a Sal Ferenc utcában, a Securitate félelmetes rácsos ablakú székházában. És te, Barátom, ugyanakkor, merthogy mi akkor is már barátok voltunk. És a román mentalitás, a „cine mintye” (jusson eszedbe!) logika értelmében: az ellenségem barátja is ellenségem.

Tiszta lelkiismerettel vallom ma is, hogy mi soha nem voltunk ellenségei a román népnek és barátokként tiszteltük román kollégáinkat. Ámde akkor már a román nacionalisták az ellenség fogalmát sokoldalúan továbbfejlesztették: a barátom is az ellenségem. (A francia szellemesebben fejezi ki ezt – „Ments meg, Uram, a barátaimtól! Az ellenségeimmel elbánok magam” –, de a balkáni rokon tömörebben, abszurdabban. Több érzéke van az abszurd drámához.)

Drága Barátom, mi a zsarnokság világszínházában valóban egy abszurd drámának voltunk tragikomikus figurái. A szerepeket, amiket a diktátor rendező ránk osztott, nem a mi méretünkre-termetünkre szabták, de amíg bírtuk, igyekeztünk megfelelni fegyelmezetten, mert kötött a szülőföld szeretete, a hűség, a hivatástudat. S ha volt bűnünk, csak annyi – ami bárhol a glóbuszon minden művésznek erénye –, hogy néha-néha rácsodálkoztunk a világ abszurditására, fekete könynyeket hullatva és kacagva, mint a te híressé vált Clown figurád.

Mrozek, Havel, Páskándi tollára való, hogy a város két szelíd, fegyelmezett művésze – Weiss István fotóművész és Szabó József rendező – hogyan vált a társadalmi rend ádáz ellenségévé a paranoiás államrendőrség titkos irattárában.

Forgassuk vissza a filmtekercset! Nem a magunk gyönyörűségére, inkább azokéra, akik már elfelejtették vagy meg sem értették soha, hogy milyen is egy kelet-európai abszurd komédia.

Idő: 1973–74.

Az abszurd drámának ugyan nincs se idő-, se tér-, se cselekmény-egysége, mégis említsük meg, hogy 1971 őszén a Kárpátok Géniusza, a nyugat-európai egyetemek díszdoktora, a Buckingham-palota vendége országa virágzó színházaiból kitiltotta az abszurd drámát, nem kegyelmezve a román kultúra büszkeségének, a Párizsban élő Eugen Ionescunak sem. (Ionesco abszurdjait tiltották ki először a főváros színházaiból és a nemzeti műsortervből, valamint – nem kis büszkeséggel írom le – Ionescóval egy időben a nagyváradi ’99 Stúdiószínház újszerű kísérleti előadását, Páskándi Géza abszurd játékát, A bosszúálló kapust is, amelyet én rendeztem volt.)

A váradi kétszekciós – román és magyar – állami színház az 1973–74-es évadjában jubileumra készült: a váradi magyar színészet születésének 175. évfordulójára. A minisztérium színházi osztálya engedélyezte a jubileumi megemlékezést, amelynek méltó záróakkordja Az ember tragédiája bemutató előadása lett volna. Kelemen István irodalmi titkár, aki a váradi színház történetéből írta az azóta híressé vált doktori értekezését, körültekintően szervezte az ünnepségsorozatot: neves magyar és román művészeket hívott meg, hogy idézzék fel Erdély második legrégibb színházának gazdag művészi múltját. Én pedig megszállottan készültem a nagy létszámú, tehetséges társulattal Az ember tragédiája bemutatására. Emlékünnepünket – úgy tűnt – a város állami és pártvezetői támogatták, mígnem egy napon – derült égből villámcsapás! – betiltották. Miért? Nacionalista gőgből. Kik? Az a hadosztály, amely akkor már abszolút hatalmat gyakorolt az országban mind az állam, mind a munkásosztály és pártja felett.

Szegény jó Kelemen Pistának a román államvédelem soha nem bocsátotta meg, hogy szorgalmazni merészelte és a minisztérium engedélyével szervezni a magyar színészet 175. évfordulóját. Doktori disszertációját elkobozták, családjával együtt kiűzték szülővárosából, s végezetül zaklatásaikkal, fenyegetéseikkel a halálba kergették. Alighogy elhagyta a gyűlölet földjét, alattomos agytumor végzett vele új hazájában. A debreceni temetőben nyugszik. Élt 43 évet. (Családjában máig él a gyanú, hogy a Securitate besugározta.)

A rendező szerencsésebb volt dramaturg barátjánál. A letiltás nem vonatkozott Az ember tragédiájára, mert az az évad repertoárjának egyik darabja volt csupán. Én tehát zavartalanul folytathattam rendezői munkámat.

Zavartalanul?

A próbák kellős közepén X. színész, a színház szakszervezeti titkára felkeresett és felajánlotta, hogy az ország bármelyik nyaralóhelyére ingyenes szakszervezeti beutalót tud szerezni nekem; hagyjam abba a Tragédia rendezését, mert olyan sápadtnak látszom. (Való igaz, hogy néhány évvel azelőtt gyomorfekéllyel operáltak Kolozsváron és a halálom híre még akkor is keringett Erdélyországban.) Én megköszöntem X. baráti figyelmességét és megígértem neki, hogy készséggel elfogadom a szakszervezeti beutalót, csak előbb befejezem Az ember tragédiája rendezését. (Különös, hogy a bemutató után megszűnt a szakszervezet gondoskodása, a nyaralásról többet nem esett szó. Pedig akkor voltam csak igazán sápadt!)

A szakszervezet mögött láthatatlanul a Securitate állt. X. – jelentéktelen színész, ám jeles besúgó – az államvédelem ajánlatát tolmácsolta nekem. Hamarosan kitűnt.

Egy nap hívattak a Sal Ferenc utcába. (Szegény operált gyomromnak azok a stresszek hiányoztak csak.) Reggel 8 órára szólt a behívás. Beléptem a kapun. (1. stressz.) A portásfülkében egy nagydarab szótlan rendőr elvette a személyi igazolványomat. (2. stressz.) Bevezetett az üres váróterembe, ahol kerek egy órán át várakoztattak. (3. stressz.) Szerencsémre magammal vittem olvasmánynak a latin aforizmák gyűjteményét. A címe is megnyugtató s biztató volt akkor: Sötétben tündöklőbb a fény.

9 óra előtt 1 perccel a rendőr elkérte a karórámat. Odaadtam. Gondoltam: ahány ház, annyi szokás. (4. stressz.) 9 órakor egy kellemes arcú fiatal tiszt felvezetett egy emeleti szobába, ahol a nagy íróasztal mögött komor arcú, sötét szemüveges férfiú trónolt. Előtte nagy nyitott dosszié. Szigorúan intett, hogy üljek le. Leültem. A főnöktől kissé távolabb a fiatal tiszt is leült. (Szünet.) A főnök becsukta a doszsziét. Sötét szemüvege mögül rám emelte tekintetét. És megszólalt magyarul, ízes bihari tájszólásban. Ugyanott kezdte, ahol a szakszervezeti titkár befejezte:

– Nagyon sápadt.

– Rég nem nyaraltam.

– Az ember tragédiája? Halad, halad?

– Halad.

– A színészek? Dógoznak?

– Keményen.

– Semmi panasz?

– Semmi.

– Űk panaszkodnak ám. A rendezőre.

– Nocsak!

Felnyitotta a dossziét és olvasni kezdte: „A rendező politikailag helytelen magyarázatokkal zavarja meg a színészek fejét. Az egyik próbán például Európa új népeit barbároknak nevezte, köztük a neolatin nemzeteket is...” Rám nézett és provokatívan kérdezte:

– Na, mit szól hozzá?!

– Semmit.

– Nem gondolja a rendező úr, hogy az ilyen meggondolatlan kijelentések sértik a románság nemzeti büszkeségét?!

– Én azt gondolom, azok sértik a románság nemzeti büszkeségét, akik ilyen hazugságokkal félrevezetik a román államvédelmi szerveket. (Szünet.)

Ismét a dossziéba pillantott és hirtelen nekem szegezte a kérdést:

– Mi a véleménye Hajdegerrűl?

– Kiről?

– Haj-de-ger-rűl!

– Hajdeger... Nem ismerek ilyen nevű színészt.

– Német filozófus! – mondotta ingerülten és sértődötten.

– Ja, Heidegger?! Nem ismerem. Nem volt még időm foglalkozni vele.

– Pedig ű is barbároknak tart bennünket, mint a te Madáchod! – kiáltott rám, hangot és hangnemet váltva.

Fejembe szökött a vér és rácsaptam az asztalra.

– Kikérem magamnak ezt a hangot! – kiáltottam vissza. (5. stressz.)

A háttérben ülő fiatal tiszt felkapta a fejét, mint a hű kutya. A főnök szeme kikerekedett a dühtől... Majd gyanakvóan nézett rám... Semmit se szólt, de a pillanatnyi csendben kihallatszott a gondolata: „Ki állhat e mögött a csepűrágó mögött, hogy itt csapkodni meri az asztalt?!”

Ma már tudom, hogy Madách állt mögöttem, aki egyszer azt mondta önmagáról: „Az én nézetem demokrácia, de despotiában arisztokrata vagyok.” Fejemet megemelve, az ő arisztokratizmusával folytattam.

– Mindjárt kezdődik a próbám – a karórámra néztem, ami nem volt rajtam –, tisztázzuk a kérdést: ki a vádló? és ki a vádlott? Madách vagy én?

– Itt mi kérdezünk – szögezte le szárazon.

– Helyes. Akkor én válaszolok. Kijelentem, akár írásba is adom, hogy Madách Az ember tragédiájában nem beszél Európa új nemzeteiről, nemzetállamairól. Nem beszél sem magyarokról, sem románokról.

– Nem?!

– Nem! Betéve tudom minden sorát.

– Akkor azt is tudja – ismét belepillantott dossziéjába –, hogy mit mond azokról a medvebőrös barbárokról.

Akkor értettem meg, honnan fúj a szél. Keserűen elmosolyodtam.

– Tudom. Hogy ne tudnám! – és idézni kezdtem neki diadalmasan Péter apostol monológját: – „Tekints körűl, / Az elkorcsúlt föld újra kezd születni. / E medvebőrös barbár harcfiak, / Kik üszköt vetnek fényes városokra, / Kiknek lova múlt századok vetését / Tiporja el s istálót elhagyott / Templomfalak közt lél, új vért hozand / Az elsilányúlt, megfogyott erekbe. / S kik a cirkuszban himnuszt énekelnek / Mig a bősz tigris keblöket kitépi, / Új eszmét hoznak, a testvériséget / És az egyénnek felszabadulását...”

Nem vártam tapsot. Nem is kaptam. Péter apostol szavaihoz fűztem még egy kis rendezői szövegelemzést: remélem, világosan kitűnik, hogy Madách a medvebőrös barbárokról és Róma rabszolgáiról, akiket – ad absurdum – a neolatin népek őseinek is elképzelhetünk, nem gyűlölettel beszél, hanem szeretettel, akik új vért hoznak Európába és új eszmét: testvériséget, szabadságot és szeretetet... És a rendező annyira egyetért ebben Madách Imrével, hogy rendezésében megidézi őt teljes testi valóságában és Péter apostol szavait hangsúlyosabbá teszi általa...

(Arról nem ejtettem szót, hogy azok a medvebőrös harcfiak, akik szétzúzták az elsilányult római birodalmat, Attila hunjai, Odoáker germánjai, Bodicea királynő keltái voltak, és nem Avram Iancu mócai, akik 1849-ben Madách imádott nővérét és annak férjét, a Haynau bosszúja elől menekülő negyvennyolcas huszártisztet Erdélyben kirabolták és felkoncolták.)

Az idő sürgetett. Tíz órakor kezdődött a próbám. Éreztem, hogy Ádám, Éva, Lucifer, Pál apostol és Madách várnak rám a színházban hasznosabb játékkal, mint amilyet a Sal Ferenc utcai „színházban” játszottunk. Mert játék volt ez is, haszontalan és veszélyes játék. Kegyetlen komédia. Vagy még inkább tragédia. Mert hány meg hány ártatlan, tiszta élet roppant bele ebbe a balkáni abszurd tragikomédiába! Hány család hullt darabokra! Hányan váltak hazátlanná a saját hazájukban miatta!

A kihallgatás elakadt és véget ért. Megírtuk – ketten! – a deklarációt a beszélgetés tárgyáról, pozitív végkövetkeztetéséről, külön kihangsúlyozva a beszélgetés törvényes, tudományos jellegét és politikai szempontból felettébb hasznos voltát. A nevemmel hitelesített deklaráció bekerült ugyanabba a dossziéba, amelyben a névtelen – azaz fedőneves – besúgó feljelentése lapult: egymásba simult az igazság a hazugsággal, a szeretet a gyűlölettel, a hűség az emberárulással...

A portásfülkében ülő szótlan rendőrtől visszakaptam a személyi igazolványomat. És a karórámat. Ránéztem. Tíz óra elmúlt. (6. stressz.) Végigrohantam a Fő utcán. A járókelők megbámulták lobogó, hosszú, ezüstszínű hajamat. Beestem a színházba. A színészek már vártak rám. Bocsánatot kértem tőlük, valami kegyes hazugságot dadogva egy közbejött, fontos igazgatói gyűlésről. (Gyűlölöm a hazugságot, de muszáj volt hazudnom, mert ami történt, szigorú államtitoknak minősült... Oldja fel bűnöm Illyés Gyula egy mondata: „Hol zsarnokság van, mindenki szem a láncban...”)

Hát ilyen zavartalanul készültem én Az ember tragédiája bemutatójára 1974 tavaszán, érezvén, tudván, tapasztalván, hogy rendezői álmaimat a patkányok már a próbákon is „aktákba írják”.

Számtalan akadályt gördített utunkba a színház pénzügyi osztálya is a mosolytalan, kínai-arcú, bürokrata főkönyvelő, Onaca elvtárs irányításával. Nem engedélyezték – persze csak pénzügyi okokból – a budapesti Madách Színház díszlettervezőjével, Köpeczi-Bócz Istvánnal való együttműködésünket, sem azt, hogy eredeti zenét írassak, de még azt sem, hogy Éva elszabott szoknyáját a varrodában újraszabják... És mi mégis, mint a jó gátfutók, könnyedén átlendültünk minden akadályon.

Megfigyelted-e, Pista, hogy vannak művészi tervek, törekvések, amelyeknek külön istenük van? Ezeken nem győzedelmeskednek a pokol erői sem: megerősödve kerülnek ki minden végveszélyből.

Az én Tragédia-rendezésemet is külön isten vigyázta. Akármilyen csapás érte, hasznára vált.

Köpeczi-Bócz esztétikus, de hagyományos díszlete helyett a szatmári Paulovics László festőművész színpadképe mentes volt mindenféle hagyomány nyűgétől. Modern és új volt: az előadásunkhoz tökéletesen idomuló architektúra.

Vermessy Péter kolozsvári zeneszerző barátom ingyen komponált nekünk eredeti színpadi zenét, amely a színész mozgását expresszíven felnagyította és a madáchi gondolat vezérdallamát kihangosította.

A bemutató előtt a váradi Úr elitta a hangját – a Securitate örömére –, de Senkálszky Endre érdemes művész Kolozsvárról átjött és megmentette az előadást, olyan méltósággal szólalva meg színpadunkon, hogy az Úr szavainak igazához és bölcsességéhez kétség nem férhetett.

A rendező saját felelősségére Éva új bordó szoknyája is elkészült idejében, szebben rajzolva ki a réginél Csíky Ibolya nőiességének harmóniáját. (Az új szoknya árát a hónap végén büntetésből levonták a fizetésemből.)

Ahogy nőtt körülöttünk a sötétség, úgy csavartuk magasabbra és magasabbra lámpásunk fényét...

Mígnem eljött – isteni segedelemmel – életem legtündöklőbb pillanata, Az ember tragédiája bemutatója.

Fényárban úszott a váradi színház, fények simogatták az aranycirádás falak múzsareliefjeit és az aranyozott puttószobrokat, fényeket szórt a nézőtérre az óriás bronzcsillár, fények gyúltak ki a reflektorokban, a színészek szemében... És könnyek csillogtak a nézők szemében: a megrendülés igazgyöngyei Várad szemében... Örömkönnyek Mama szemében. Aki előtt akkor külön meghajtottam mélyen a fejemet. (Mama ezen az estén talán arra gondolt, hogy mégiscsak volt értelme gondokkal terhes, küzdelmes életének. Rendező fiának győzelme a színpadon az ő életének igazolása is fényben és tapsban.)

Az ember tragédiája a váradi színház kettős ünnepe, dupla győzelme volt: fényében a letiltott emlékünnepély betlehemi csillaga is felragyogott.

Az ember tragédiája váradi bemutatóját az államvédelmi hivatal csúfos vereségének könyvelte el. Az éber fegyveres csapat elszunnyadt egy pillanatra, és mire felébredt, lépéshátrányba került a színházzal szemben. Nem rendelkezett olyan tudományos módszerrel, amellyel a katarzisban megistenült nézők lelkében el tudta volna oltani a tisztítótüzet. Csatát vesztett, és ezt bölcsen tudomásul kellett vennie. Tudomásul is vette, de soha nem bocsátotta meg vereségét. Titkon felkészült a visszavágásra, a leszámolásra.

A Sal Ferenc utcában a 70-es évek közepén növelték a besúgók siserahadát: a patkányok elszaporodtak a városban. Emelték a hivatal technikai kapacitását, a lehallgató berendezések színvonalát: soha annyi poloska nem nyüzsgött a szállodai szobákban, a színházban, a békés otthonokban, a hitvesi ágyakban... A Securitate művészetté fejlesztette ártatlan emberek bűnözővé nyilvánításának, a jogtalanságok törvényesítésének tudományát.

A lélektani módszerek maradtak a régiek. A telefonlehallgatások, a megfigyelések, a kihallgatások, a hamis vádak acéldrótjaiból sűrű hálót fontak körénk és csapdákat állítottak nekünk. Lelkierő kérdése volt – vagy csak isteni gondviselés? –, ki és hogyan menekült meg belőlük. A törékeny lelkű Bölöni Sándor költő, műfordító és irodalmi titkár – Kelemen István utóda – 1982 nyarán önkezével vetett véget életének. A váradi temetőben nyugszik. Élt 41 évet.

Te, Pistám, kibírtad, hogy gyűjteményes kiállításodat 1978-ban, harmadnapra az ünnepi megnyitó után, a barokk múzeum díszterméből a szemétre vetették.

Én is túléltem, hogy a hivatal utasítására a határőrök leszállítottak a vonatról, a Madách bronzplakettemet és az Anyám könnyű álmot ígér rendezőpéldányát mint bűntárgyakat lefoglalták, útlevelemet hosszú évekre elkobozták.

Mindent kibírtunk, mert hittünk a munka értelmében és abban, hogy a művészet valami titokzatos, oltalmazó nagyhatalom, ha akkora rémülettel hadakozik ellene az állig felfegyverzett nagyhatalom: a fennálló zsarnoki rend.

Az ösztönünkkel felfogott veszedelmek elől mi gyermeki hittel a munka, a művészet és az álmok birodalmába menekültünk.

Azokban az években forrt ki a te fotóköltészeted a Madách álma, az Ady és a Clown ’77 ciklusokban.

Azokban az években kristályosodott ki és öltött végleges formát az én rendezői ars poeticám: a költői színház a Sánta angyalok utcája, az Anyám könnyű álmot ígér, az Álomhajó, A szomorú angyalok története, a Svejk a II. világháborúban, a Deficit, az Ősvigasztalás, Az ember tragédiája előadásaiban.

És boldogok voltunk. Győzteseknek éreztük magunk az alkotó munka és az álmok birodalmában. Nem fogtuk fel teljes mélységében, hogy minden győzelmünk pirruszi győzelem. Azaz: egyenlő a bukással.

És megjött Ceauşescu utolsó parancsa: A művésztársadalomnak csak a Pártot és Romániát szabad megénekelni! Azaz – mert ő volt mindkettő nemzeti szimbóluma – csak őt. Őt dicsőítették a költők. Őt faragták márványba a szobrászok. Őt festették császári pózokban a festők. Őt, őt, őt, Cézár, Hitler és Sztálin szánalmas balkáni paródiáját!

Románia visszatért a középkorba.

A román színházi rendezők gerinces elitcsapata – Ciulei, Esrig, Pintilie, Penciulescu, Şerban, Giurchescu, Vlad Mugur – rendre elhagyta az országot.

A Cézárt dicsőítő himnuszokhoz mi sem adtuk a nevünket.

1983. április 9-én, egy esős reggelen felszálltam a budapesti gyorsra, és szomorúan, mint ősszel a madár, elhagytam Váradot örökre. Csak a nővérem kísért ki az állomásra. És – halott anyám helyett – a Szigligeti-szülőházban lakó román szomszédasszonyom, Magduska néni. Most is látom őket, ahogy állnak a piszkos peronon a reggeli ködben, esőben, és sírva intenek búcsút egy halottnak…

Te, Barátom, másfél évre rá, 1984. október 14-én vágtál neki a nagyvilágnak feleségeddel, kisfiaddal, néhány bőrönddel és egy kis Szent Antal-szoborral, amit édesanyádtól kaptál útravalóul.

A román államvédelem diadalt aratott felettünk.

A Sal Ferenc utcai titkos irattárban W. I. fotóművész és Sz. J. főrendező tíz éve vastagodó dossziéját ad acta tették.

Nevünket kitörölték a romániai sajtóból.

Tabu lett belőlünk.

Fuimus.

Utójáték

1997 nyarán Nagyváradon a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ Körös-parti új épületének múzeumtermében bemutattam új rendezésben Páskándi Géza negyedszázada betiltott abszurd játékát, A bosszúálló kapust. A Kiss Stúdió és a Vigadó közös produkciójaként létrejött előadás egy esztendőn át sikeresen szerepelt Budapesten a Vigadó színpadán és Magyarország több városában.

1998-ban elnyertem Páskándi-rendezésemmel a Stúdiószínházak Fesztiváljának rendezői díját.

1999 nyarán a váradi Lorántffy-központban megnyílt Weiss István frankfurti fotóművész Madách álma című kiállítása.

A kiállítást a román forradalom legtisztább lángja, Tőkés László püspök patronálta. A főtiszteletű egyházi és politikai méltóság meleg szavakkal üdvözölte a vendéget és megköszönte a Németországban élő művésznek, hogy visszatért ifjúsága városába és elhozta Váradnak lelki kincseit. De keserűen szólt a rendszerváltás utáni román társadalom régi-új krónikus betegségéről: a többség agresszív nemzeti türelmetlenségéről és a kisebbség bátortalan konformizmusáról.

A terem zsúfolásig megtelt ünneplőbe öltözött emberekkel.

Pistám, otthon voltunk megint egy földön, egy hazában.

A megnyitót irodalmi és zenei műsor tette még családiasabbá, meghittebbé. Kiss Törék Ildikó okosan, elegánsan konferált. Miske László, Csíky Ibolya, Varga Vilmos – a hajdani Ádám, Éva, Lucifer – csendet parancsolóan léptek a pódiumra. Ihletetten idézték meg Ady Endrét, Juhász Gyulát, Wass Albertet és Péter apostolt a Tragédiából. Egy angyalarcú énekesnő hófehér ruhában, hegedű- és zongorakísérettel Bach-kantátát énekelt és Gounod Ave Mariáját… A teremben fel-felzokogott valaki…

Felsírt bennünk is némán Kelemen Pista és Bölöni Sanyi emléke…

Péter apostol monológját az egykori Ádám mondta el. Amikor Miske előadásában felhangzott az apostoli szó – „Tekints körül, az elkorcsult Föld újra kezd születni…!” –, önkéntelenül körültekintettem a teremben. Néztem az emberek arcát. S talán – tudat alatt – kerestem közöttük régi vallatómat, a sötét szemüveges janicsárt… Megkésett reflex! A megáradt idő rég elmosta a rossz emlékű gárdát, halhatatlannak hitt vezérével együtt. Barátokat láttam csak magunk körül, akiknek szemében rokon fényeket villantottak Madách igéi: „Legyen hát célod: istennek dicsőség, / Magadnak munka. Az egyén szabad / Érvényre hozni mind, mi benne van. / Csak egy parancs kötvén le: szeretet.”

Az ember tragédiája ismét az aktualitás erejével hatott ránk. És katartikusan. Emőke szemében könnyek gyűltek össze, és te is közel voltál, Pista, a férfisíráshoz.

Béke volt.

A kiállítást én nyitottam meg. Beszédem mottójában – Álmokról álmodnak az álmok – arra utaltam, hogy Weiss István frankfurti művészfotói a Hűség és a Barátság közös álmai: egy régi váradi színházi előadás, Az ember tragédiája újraálmodása…

Vasárnap volt.

A Körös-parti templomból felhallatszott a délutáni istentisztelet. Orgonazúgás és zsoltárének: Ne csüggedj el, kicsiny sereg, / Bár egész Föld tör ellened / Gyűlölség fegyverével…

A Lorántffy-központ dísztermében a Fejedelemasszony hímzett csipketerítője, az ódon bibliák és ezüst serlegek között sejtelmesen ragyogtak szürrealista képeid. A tárlatnézőket elbűvölték színes álomvillanásaid.

A kiállítás áhítatos hangulatában – úgy éreztem – feltámadt a negyedszázada született előadás: az Üldözött, a Gyűlölt, a Félremagyarázott, a Kiátkozott, a Sorsfordító, a Szabadító, az Elfelejthetetlen Örök Magyar Tragédia.

Barátom, feltámadtunk.

Ui.

Mellékelem megnyitóbeszédemet, amely 1999. június 6-án hangzott el.

Kedves Barátaim! Szeretettel köszöntöm Weiss István fotóművészt Nagyváradon. Három évtizede varrt össze bennünket a sors ebben a városban színházteremtő küzdelmeink és álmodozásaink delelőjén. Kivételes pillanat és öröm számomra, hogy ezen a szép vasárnap délután, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület nagylelkű segedelmével újra együtt lehetünk Madách géniusza és a fotóművészet igézetében.

„Minden bölcs és törvényszerű az életben. Még a köd is…” Ady mondta ezt. Aki éppúgy hitt a földi dolgok rendjében, mint az égbeli jegyekben.

Bizonyosan a dolgok rendje hát az is, hogy mi most itt vagyunk együtt valamennyien.

Bizonyos, hogy a dolgok rendje hozta az elmúlt évtizedekben a világ változását és Weiss István életének alakulását a változó időben.

Weiss István a Román Fotóművészeti Szövetség rangos tagjaként Váradon utoljára 1978 őszén állított ki a barokk palota dísztermében. Emlékezetes sikerrel. Tréfásan szokta mondogatni: arra a legbüszkébb ma is, hogy a kiállítás iránt érdeklődők között jóval több volt az állambiztonsági ember, mint a rendes látogató… A siker ellenére – vagy tán éppen ezért? – gyűjteményes kiállítását három nap múlva letiltották. Különös kegyetlenséggel. Az Ady, Az ember tragédiája és a Clown ’77 ciklusok gyönyörű fotóit a szemétre szórták. Magát az alkotót arra sem méltatták, hogy értesítsék megcsúfolt művei sorsáról. Napok múlva talált rájuk a múzeum egyik piszkos zugában, a takarítóasszonyok kamrájában… Akkor határozta el keserű szívvel, hogy elhagyja a gyűlölet földjét, elhagyja ifjúsága és álmai városát, Váradot: véget vet munkái szenvedéstörténetének. Hat sovány esztendő következett még életében, zaklatásokkal, megaláztatásokkal, kínokkal tele, mígnem sikerült kiszabadulnia Ceauşescu babiloni fogságából. Német ősei földjén ízlelte meg a szabadságot. De a szenvedéstörténet az ő számára még ott sem ért véget.

Részlet egy 1988-ban keltezett Frankfurtból küldött leveléből: „1984. október 14-én feleségemmel és kisfiammal, néhány bőrönddel és egy kis Szent Antal-szoborral, amit anyámtól kaptam útravalóul, nekivágtam a nagyvilágnak. Elindultam Erdélyből, hogy új hazát keressek magamnak. A régit mélyes-mélyen a szívembe zártam, hogy többé soha senki ki ne téphesse belőle… A Körös partjáról a Majna partjára vetett a sors. Frankfurtban találtunk otthonra. De Várad emléke néha olyan kínzóan kísért, hogy beleborzongok és megrontja álmaim…”

A kín, amelyről szemérmesen vallott nekem, ugyancsak a dolgok rendjéből fakad. Az erdők vadfáit sem lehet a gyökerek, lombok sérelme nélkül átültetni idegen földbe.

Istennek csodája, hogy a lélek gyötrelmei a művész életében vigasztaló alkotásokká nemesednek… Tudták ezt már a görögök is: a művészi ihlet gyönyörű szárnyas paripája, Pegazus az alvilág legfélelmesebb szörnyalakjából, Gorgóból pattant ki. Weiss István szorongó álmaiból is újabb és újabb fotóművészeti alkotások születtek. Az utóbbi években mind sűrűbben állít ki Németországban és Magyarhonban.

Ihletettségének legfőbb forrása az isten képére és hasonlatosságára teremtett ember: az édenből kitaszított ember. Egyik katartikus hatású kiállításán Frankfurtban Krisztus terített asztalához a jóléti társadalom hajléktalan koldusainak 12 portréját ültette: a Szenvedés újkori apostolait. Ars poeticája, amelyet hajdan Borghida István művészettörténész találóan egy szóban FOTÓKÖLTÉSZETnek nevezett, semmit sem változott a változó térben és időben. Megmaradt kelet-európai szemléletű művésznek, akinek a költészet nem üres játék, hanem humánummal, gondokkal terhes, ékes tartalom.

Weiss István fotóköltészetének másik ihlető forrása: a SZÍNHÁZ.

Ez a kiállítás, amely félszáz öntörvényű fotókompozícióban villantja fel MADÁCH ÁLMÁT, a fotóművészet és a színház egymásra találásnak, egymásrautaltságának ékes példája.

És most engedtessék meg nekem egy rövid színháztörténeti kitérő.

Barátaim, holnap lesz a napja, június 7-én, hogy 25 évvel ezelőtt bemutattuk Váradon Az ember tragédiáját. A váradi magyar színészet 175. születésnapját ünnepeltük vele. Amúgy családiasan, mert a hivatalos ünnepséget a diktatúra szervei letiltották… 1974. június 7.: rendezői pályám legfényesebb napja. Amelyet a jeles Madách-kutató, a győri Szabó József így jegyzett fel krónikájában: „a madáchi csúcsmű korszakalkotóan új rendezésű bemutatójának felejthetetlen napja.” Soha forróbb sikere nem volt még magyar színpadon Az ember tragédiájának, mint akkor azon a bemutatón. A tehetséges, áldozatkész váradi színészek, a nagy triász (Miske László, Csíky Ibolya, Varga Vilmos) egy csapásra megoldották a nagy mű előadásának örök dilemmáját, nevezetesen azt, hogy a színház visszaadhatja-e a nézőknek maradéktalanul az olvasó magasrendű szellemi élményét. A váradiak katartikus előadásában a filozófiai költemény a Drámák Drámájává nőtt: égetően aktuális színházi eseménnyé vált. Idehaza, majd a legendás székelyföldi turnén százezreket bűvölt el, büszkeséget, erőt és biztatást sugallva a nemzeti öntudatában megrendített erdélyi magyarságnak. És ami ma ritkán adatik meg Thaliának, alkotásra ihletett nem egy jeles képzőművészt: Paulovics Lászlót, Tőrös Gábort és másokat… MADÁCH ESZMÉI címmel Weiss István is izgalmas fotómontázsokat komponált a Tragédia bűvöletében. (Fekete-fehér Madách-kompozíciója jó részét én őrzöm Kecskeméten dolgozószobám falán.)

Eltelt egy negyedszázad. A felejthetetlen előadást – a dolgok rendje szerint – elfelejtették. Vagy: emlékét éppenséggel eltorzították, mint nemrég egy színházi füzetben Nagyváradon… Weiss István azonban Majna-Frankfurtban, ahol akarva sem tud elmerülni a feledés fekete folyójában, a Léthe vizében, egy napon kézbe vette Az ember tragédiáját és olvasni kezdte, mint a Bibliát. És egyszer csak emlékezése színterén megelevenedett az a régi váradi Tragédia-előadás. Paulovics László modern színpadán, ezüst orgonasípok zengő sztalaktitjai alatt látta ÁDÁM– ÉVA–LUCIFER és MADÁCH gigászi küzdelmét, hogy megfejtsék az emberi lét égető titkait. Megkísértette a múlt. „Madách álma – így vallott róla – a váradi rendezés szürrealista látomásában az én álmaim világába is beköltözött és arra ösztönzött, hogy a fotóművészet új eszközeivel, egy általam nemrég felfedezett új színvilágban újrakomponáljam.”

Hát így keletkeztek ezek a képek.

Álmokat álmodtak az álmok.

Fogadják szívükbe Weiss István madáchi álomvillanásait, hogy ma éjszaka az Önök álma is ilyen szép, ilyen varázsos legyen.