A hiányzó láncszem

A résnyire nyitott osztályajtó mögött megpillantottam a szigorú tekintetű pedellust. Kézimunka-tanárnőnk sietve ment, majd a folyóra küldött. Az ajtó mögött édesapám titkárnője állt. Megnyugtatott, majd a kezembe adott egy borítékot. Megkért, olvassam el a pár soros levélkéket.

Tanítás után a nekem címzett levél útmutatásait követve elmentem nagybátyám lakására. A nagynénémet otthon találtam, átadtam a nekik szánt írást. Ebben édesapám arra kérte a nagybátyámat, hogy kora délután látogasson el hozzánk. Nagynéném azonnal vitte a levelet a nyomdába.

Rohanva tettem meg az utat hazáig. Féltettem beteg szívű édesanyámat, nem akartam felidegesíteni késedelmemmel.

Éppen akkor tette el a fényképekkel teli dobozt. Édesapám fényképésznél készült fiatalkori fotót kerestetett, melyen mind a három testvér rajta volt.

Időben, édesapámat megelőzve érkezett testvéröccse.

(Erről csak annyit, hogy az ostrom után hozzánk szállásoltak el egy magas rangú orosz tisztet. A konyhát, mint egyetlen alkalmas helyet, átadtuk, így az előszobában bonyolódott le minden házimunka. A kellemetlen csak az volt, hogy az előszobában, az ajtó mellett, négy váltásban, vagyis állandóan csőre töltött géppuskás katona ült, aki a hozzánk beszállásolt orosz tiszt biztonságára vigyázott. Az idegeneket kötelezően ellenőrizte.)

Megérkezett édesapám. A tisztet a szobából kihívatta, a fényképet megmutatta. Az felismerte a képen édesapámat, megértette, hogy három testvérről van szó, és engedélyezte a látogatást. Ilka nagymama, aki az ajtóban toporgott, sietve átment az udvaron, és hármasban: nagytata, nagymama és a nagybátyám átléphették otthonunk küszöbét.

A szobába mentünk. Ilka nagymama, a mamám és én a hencserre ültünk. Az asztal körül foglalt helyet a három férfi: id. Ványai Imre, a fiúk édesapja (kőművessegéd), ifj. Ványai Imre, édesapám testvéröccse (nyomdászgrafikus, szabadidejében festőművész), Ványai Károly, édesapám (vasesztergályos, szerszámtervező, szerszámkészítő – akkori polgármester).

Sok év telt el. Az akkor hallottak, bár csak tizenkettedik évemet töltöttem, frissen élnek az emlékezetemben.

Édesapám az aznap történtekről beszélt. Megjegyezte, hogy mindaz, amit elmond, nem államtitok, így nyíltan, kertelés nélkül beszélhet.

A reggeli órákban rövid munkaértekezletet tartottak. A városháza részéről Pintér István építész főmérnök és édesapám vettek részt. Erre a megbeszélésre behívták a város termelőegységeinek és a különböző intézményeknek a vezetőit. Pintér mérnök a jelenlevők tudtára adta, hogy a városháza teljes rekonstrukciójának a terve elkészült; a felettes hatóság a munkálatok lebonyolításához az engedélyeket megadta; a pénz rendelkezésre áll; az építkezéshez szükséges anyagokat a beszállítóktól hivatalos úton megrendelték. A városháza területén dolgozó munkásokat foglalkozásuk alapján csoportokba sorolták (ácsok, tetőfedők, épületasztalosok, kőművesek, kőfaragók, festők-mázolók, víz-, csatorna-, villanyszerelők, lakatosok). Kérik, hogy a város üzemeiből és intézményeiből a szakmunkásokat az építkezés idejére a város rendelkezésére bocsássák.

A gyűlés ezzel véget is ért, majd a főmérnök és édesapám a jelenlevőket a kijáratig kísérte.

A vastagon füstös, kormos, üszkös falakon imitt-amott, alig észrevehetően elővillant egy-egy bágyadt színfolt.

A vendégek egyike megszólalt: „Új idő köszöntött reánk. Nem tűrhetjük, nem engedhetjük meg, hogy ezek a mázolmányok elcsúfítsák az újjáépített városháza falait. A burzsuj csökevényeket úgy kell kiirtani, hogy írmagjuk se maradjon. El kell tüntetni.” A jelenlévők közül többen is helyeseltek:

– Igaz beszéd – mondta az egyik.

– Okos szó – toldotta meg a másik.

Mindketten visszamentek az irodába. Édesapám az előző év őszén súlyos légnyomást szenvedett. Gyakran előfordult, hogy idegesség, fáradtság miatt a torka bedagadt, nyaka láthatóan megduzzadt. Idegesen tapogatta a nyakát. Pintér mérnök, bár jól ismerte édesapámat, kijelentette, hogy betegeskedésnek most az egyszer se helye, se ideje nincs, majd megkérdezte:

– Mi a legközelebbi munkafeladat?

Szinte egyszerre válaszoltak:

– A falfestményeket el kell tüntetni.

Felforrósodott az iroda levegője. Két okos ember munkához látott.

A lépcsőház fölött teljesen beszakadt a kiégett tető. Elhatározták, hogy még az építkezés, a felújítás előtt rendbe teszik a lépcsőházat. A tetőtérben a lépcsőházat ácskapoccsal összefogott gerendákkal letakarják, arra kátránypapírt tesznek, majd nagybetűkkel ráírják, hogy rálépni életveszélyes. Így a falakat eső nem áztathatja, a kíváncsiskodóktól a terepet megóvhatják. Az egész lépcsőházat a tetőtértől a kapubejáratig sűrűn állványozzák, a munkálatok idejére az idegeneket a veszélyes területről kitiltják. A falfestményeket, ideiglenes jelleggel, zsírpapírral vagy hólyagpapírral letakarják. A falakat, ha kell, tégláig letisztítják. Új villanyvezetéket szereltetnek. A falakat gipszes habarccsal bevonják, tükörsimára csiszolják, majd egy rétegben lefestik. A következő festékréteg csak akkor kerülhet fel, ha a tető és a tetőtér elkészül. A munkások naponta hét és fél órát dolgoznak. Az utolsó fél órában az aznap összegyűlt törmeléket elszállítják, a munkafelületet portalanítják, tisztán tartják.

Telefonon a létező forrásokat felkutatták, fa- és festékanyagot kölcsönöztek.

A kiégett, kirabolt üzletekben nem volt áru. A képek letakarásához szükséges papírmennyiséget nagyon nehezen szerezték be. Behívták a munkások csoportvezetőit és megbeszélték az elkövetkező napok feladatait. Csak a képekről hallgattak.

Édesapám egy kis ideig pihent, majd folytatta.

– A képeket el kell tüntetni. Imre, ez a te feladatod! Letisztítod, állagmegóvó szerrel bevonod, majd festékkel láthatatlanná teszed. Nagy kihívás, de meg kell tenni. Olyan szereket keress, melyek a tisztítás folyamatában a festményeket nem károsítják. Az óvó réteg olyan kell legyen, mely légmentesen zár és elválasztja a festményt a rá húzott fedőfestéktől. Mind a két szer vízben oldható legyen. – Hátha egyszer épségben rátalálnak…

A nagybátyám hosszasan gondolkodott, majd elvállalta a munkát. A restaurálás, különösen falfestmények esetében, komoly előtanulmányt és megfelelő eszköztárt igényel, viszont 1945 tavaszán se szakleírás, se eszköz a restauráláshoz nem volt.

A beszélgetés végén nagytata is adott egy-két jó tanácsot. Azt mondta, hogy az oldó- vagy tisztítószereket az egyik kép legalján kell kipróbálni, hogy ne hagyjon csíkot az esetleg lecsorgó anyag. Felhívta a figyelmet arra is, hogy a fedőfestéket többször át kell szűrni, máskülönben az állagmegóvó réteget a festékben levő darabos szennyeződés átfúrhatja, a festményeket károsíthatja.

A szőnyegbombázások, a hosszan tartó ostrom után, az alig éledő városban időtálló, felelősségteljes, nem éppen veszélymentes vállalkozásba kezdtek.

A következő nap az ácsok megkezdték az állványok felállítását. A munkások szorgoskodtak, kéz alá dolgoztak. Imre bácsi, miután a nyomdából kérésre elengedték, munkához látott. A nyomdában fellelhető vegyszerekből próbaadagot állított össze, majd a festék- és vegyszerkereskedéseket járta végig, nem sok eredménnyel.

Megállás nélkül folyt a munka. Néhány nap elteltével letisztították, portalanná tették a falakat. A képekről lekerültek a papírok. Megkezdődött mentésüknek a folyamata. A munkások eleinte csak távolról figyeltek, majd bátortalanul megszólaltak: Mit segítsünk? Mit csináljunk? Mi is csinálhatjuk? Meg tetszik mutatni? Kemény munkában kérgesedett kezek lágyan, puhán, simogatva tisztították a képeket. Élvezték, amint a füst és korom fogságából kiszabadul egy-egy színfolt, egy alak vagy tárgy, majd egészében a hajdan élt művész alkotása, maga a festmény. Nagybátyám az önkéntes restaurátorokat figyelemmel irányította, ugyanakkor tevőlegesen dolgozott. A képek megtisztítását két fokozatban oldotta meg. Az évtizedek alatt rájuk rakódott por csomósan összezsugorodva, üvegkeményen, magas hőfokon ráégett a képekre. Ezt nagyon óvatosan, külön erre a célra összeállított oldószerrel puhította, mégpedig úgy, hogy az alatta levő festékanyag nem károsodott.

A letisztított gyönyörű falfestményeket állagmegóvó réteggel bevonta, majd sorra mindet lefestette.

A munkások értetlenül nézték a lefestett falakat. A tükörsimára csiszolt falakat és a festékkel lefedett festményeket egy rétegben lefestették.

A következő nap apró javításokkal és takarítással telt. Az állványokat lesöpörték, a lépcsőkorlátokat, a lépcsőházat, az épület kapubejáratát súrolták, mosták. Az üres vödröket, bödönöket, szerszámokat raktározták. Minden tisztaságtól ragyogott. A munka átadását a következő napra tervezték.

Ezen a napon édesapám magába roskadva ült, hosszasan gondolkodott, majd részletesen elmondta az aznap történteket. Reggel egy munkás Pintér mérnöknek jelentette, hogy feladatukkal végeztek. Édesapám és a főmérnök jelenlétében szeretnék átadni a munkát. A dolgozók utcai ruhában álltak, türelmesen vártak. Az egyik munkás az állványról levette a hibátlanul gyalult-csiszolt deszkadarabot és szótlanul függőleges, vízszintes, átlós irányban a falra helyezte. A léc a fallal színelt, a kettő között nem volt rés. A fal színe is mindenütt egyezett. Eltűntek a képek.

A csendet az egyik munkás hangja törte meg. Arról beszélt, hogy ők építőmunkások megszokták az egyik helyről a másikra való vándorlást. Itt viszont valami különös megfoghatatlannak voltak a részesei, a fokozatos tisztulásnak, az értékek megmentésének munkálataiban vettek részt. Mindezt egymás között megbeszélték. Fogadalmat, esküt tettek. Amit láttak, átéltek, tapasztaltak, azt magukba zárják és mint szent titkot magukkal viszik.

Édesapám elismételte, amit a munkásoknak mondott. Megköszönte az önzetlen tenni akarást, az együtt érző munkát. Hangsúlyozta, hogy várni kell, míg megtanuljuk tisztelni, érteni a reánk hagyott értékeket, és akkor valóban szennymentes, portalan, tiszta levegőben messze elláthat a vándor.

Itt elakadt a szava. Keserves, kínzó sírással küszködött. Szaggatottan beszélt:

– A falfestményeket eltüntettük… Megmentettük!… Megmenekültek?… Talán…

Nagyvárad, 2003. november 30.

Ványai Mária

nyugalmazott gyógypedagógus