Halmosi Sándor

Halmosi Sándor költő, matematikus (Szatmárnémeti, 1971). Kolozsvárott, Karlsruhéban, Budapesten és Stuttgartban tanult matematikát, jelenleg is ott él, az IBM büllingeni kutatóközpontjában dolgozik. Alapítója és vezetője a stuttgarti Vitakörnek, valamint az Echivox Irodalmi, Képzőművészeti és Tudományos Társaságnak. Rendszeresen közöl magyarországi és erdélyi lapokban, a budapesti Littera Nova kiadónál három kötete jelent meg az utóbbi években.

Júlia szépleány

Tudom, vőlegényed van, ki majd

gondodat viseli. Hogy kerek és szép

életed lesz, hogy benned is istenvér

folyik. Féltelek. Mégis.

Nem ismerlek. De úgy van az, lehet,

hogy az élet szép. Mert vérzik.

Mert menteni kell, mert minden nap

emelgetni.

És akkor úgy lehet tenni, mintha.

Mintha most indult volna az egész

Mintha mindig is így lett volna.

És nincs gyalázat

És száz ibolya köti a földet

szőnyeggé alád.

Az öröm fájdalomküszöbén túl

mannát szórok én is. Te vagy a tét,

felnősz bennem az égig. Felnősz te is,

mint oly sokan, egy vagy lelkem, ki

bennem énekel. Forog a Föld, szédeleg,

napra nap így múlik el. Undorodsz

magadtól, mert másoktól nem mersz,

félsz másoktól, s magadra maradsz.

Körbejárod a csatateret, egyenként

kihúzod bőrömből az irányjelző osz-

lopokat, lelassulsz, hajnalra beérnek,

határjelző karókat szurkálnak beléd.

Mire a jácintért kinyúlnál, már rád

is csapták a szárnyasoltárt.

Judit kisasszony

ma megint magával álmodtam, képzelje, de ne

lepődjön meg ezen, mostanában gyakran kapom

ilyen végzetes fordulaton magam, nézem, ahogy

eteti a manókat, vesződik a bakákkal, abrakol,

fektet, vagy csak ül a faszéken és bűvöli hosszan

a bajcsináló holdat, miközben azon tűnődik, mi

lesz a lepkével. Mert ugye a lepke a levegőé, a

vadvirág a földé, de a föld démonai ijesztőek,

mondja, és igaza is van, ám valahogy mégis

mosolyognom kell álmomban, mert azt is hallottam

magától, hogy a vadvirág színe bíbor és ciklámen,

hogy is lehet ez ijesztő, kérem, még maga sem

gondolhatja komolyan, valami mindig akad, mi

elfeledtet időt, teret, elveket, ez a vak világ a

valóság, látja, és e démoni erők is, amivel egymás

álmába hatolunk, hogy ne ázzunk, hogy onnan

tereljük az égre lelkünk nyájait

Gyümölcsoltó Boldogasszony

Hát itt állsz megint szénaillattal a

hajadban és vársz valakire, aki ellopja

tőled ezt a várakozást és visszaadja

lábaid nyomát a világnak. Nézz körül,

kis csapások és letaposott fű mindenütt,

a te utadon jártak már mások, édes

társaid neked ők valamennyien. És meg-

álltak ők is, talán éppen ott, a tetőn, és

elképedtek mind a maguk bolondságán.