Lászlóffy Csaba

Lászlóffy Csaba költő, író, műfordító, drámaszerző, szerkesztő (Torda, 1939). Kolozsváron diplomázott magyar nyelv és irodalom szakon, több erdélyi szerkesztőségben dolgozott, gazdag írói, publicisztikai munkássága számos elismerésben részesült. Két tucatnál is több könyve jelent meg, köztük néhány történelmi-pedagógiai munka is.

Nyitott szemmel

Egyik gyermekkori osztálytársam nem tért vissza tavaly az írországi kirándulásból. Amikor rátaláltak, az eszméletlenségből erős ingerekkel sem sikerült fölébreszteni. Kalandokra vágyó, élénk fantáziával megáldott s ugyanakkor kétkedő természetű ifjúnak ismertem egykor; az utóbbi néhány évtizedben talán egyszer-kétszer futottunk össze az utcán, véletlenül. Most, akárhogy is vesszük, különös gyanakvással olvastam a nekem – az „író úrnak” – szánt, és inkább abszurd (igaz, csattanó nélküli) viccként, mintsem értelmes üzenetként fölfogható feljegyzéseit.

*

„Vadgesztenyefák, nyílegyenes fasor. Nem gondolkoztam, csak mentem. Mintha emlékeimet szedegettem volna föl, valahányszor lehajoltam egy-egy megfeketedett, repedezett héjú, nyirkos gesztenyéért.

Egyenruhás őrnek itt már nyoma sem volt, az igazoltatások rég véget értek. A szűk barlangnyíláshoz értem, mely aknaszerű mélyedésbe vezetett. Olvastam, hogy évszázadokkal ezelőtt sok hiszékeny ember – már-már azt írtam: lélek – pusztult el ebben a kéngázos csodabarlangban. Először, fél évezreddel ezelőtt, a pápa (ha jól emlékszem, VI. Sándor) tiltotta meg a búcsújárást ide, azzal az indoklással, hogy nem az igazi Purgatórium helye. Később az angol hatóságok többször is felléptek az egyházzal közösen a purgatórium bezárása érdekében. Belefordították az átható szagú, sötét vízbe a sziklát, a barlang száját pedig, úgy, ahogy, befalazták. Az anglikán püspök által »disznószállásnak« nevezett silány lyukat időközben ellepte a pázsit. Az elkergetett szerzetesek azonban hamarosan viszszatértek a veremnyíláshoz, és megnyitották a (bizonyára jövedelmező) Purgatóriumot. A nép a XIX. század végéig özönlött a csodatevő helyre… Most itt állok a mélyedésnél, mely vízszintesen táguló labirintusba megy át. Talán csak a rémmesék utógőzölgését érzem; megindulok az egyik be nem temetett elágazáson. A böjtölést elmulasztottam, de itt a kézilámpa használata is erős fizikai igénybevételnek tűnik mégis. Talán, mert nem a hit, hanem a hitetlenség vezérel. (Ha-ha-ha!)…

A kigőzölgéssel mit sem törődve folytattam a kutakodást.

Egy jó félóra is eltelt már – ha nem egy fél nap –, amióta a barlang száján behajoltam. A középkorban, ahogy mesélték, a világ minden tájáról kalandkereső lovagok keresték fel a Purgatóriumot, hogy hírnevet szerezzenek maguknak. Elbeszéléseik nyomán serény tollú szerzetesek gyarapították, másolták buzgón a látomásirodalom gyöngyszemeit. A lovagok közt akadt egy magyar is, aki számára az írországi perjel engedélyt adott, hogy zarándokutat tegyen a Szent Purgatóriumhoz. Levelében G. magyar úr György fiaként említi a nemesifjút, kinek Nagy Lajos királyunk sok várat és várost rendelt hatalma alá, ámde az ifjú vitéz rendtartás helyett cinkosaival sokat fosztogatott, három és fél száz ártatlan személyt gyilkolt meg; mígnem egy éjszaka György ágyában virrasztva isteni sugallatra számba vette vétkeit, és lelkiismeretében megrendülve, persze, félve az örök kárhozattól, fegyverét elhajítva, minden világi dicsőséget maga mögött hagyván, megindult, méghozzá gyalog, végzetes vezeklő útjára. (Te majd utánanézhetnél, hogy kiről is van szó!)

Nos, ezúttal – ha nem is épp az ő nyomát keresve – magam is alászállék vala a föld mélyebb rétegeibe. György annak idején teljes sötétségben, mint akit megfosztottak látásától, tett meg másfél mérföldet, míg különös fényt pillantott meg a távolban. Hol megjelent, hol eltűnt előle a világító jel… Várj csak?!… Mintha egy nyíláson, egy ökörszem nagyságú kis lyukon át pislákolna valami. Ezt én mondom, aki nem fohászkodtam égi sugallatért, de felbátorít ez a pillanat: mind kivehetőbbek a lejárat fokai, s amint haladok előre, a fény ereje mintha nőne. A legalsó lépcsőfoknál György egy vasajtót talált. Kinyitotta: és egy szép tisztást látott maga előtt; nem volt rajta fű, fa, kő, csak csupasz föld, melyen egyetlen út vezetett… egy búzaliszt(?)-, gipsz(?)- vagy hófehér kápolnához.

Hátha én is rábukkanok… Fehér ruhás, ősz szerzetesek, vagy angyalok? Úgy hasonlítanak egymáshoz, mint méh a méhre. Hármat látni a valóságban, vagy csak azt az egyet, mint megesik azzal, aki éjszaka gyertyalángba néz s fél szemét kezével eltakarja. »Mit keresel itt?«

Kié volt ez a hang, és melyikünk hallotta vajon?… A Purgatórium legkisebb gyötrelmét is képtelen vagy elviselni! (Honnan e sugallat?) Egy kút vár, s annak a forgatható vashídjánál meg kell vallanod: a Paradicsom vagy a Pokol vidékéről való vagy-e?…

Lám, máris előtűnt a csalogató fény.

Ismeretlenek figyelmeztettek, mielőtt rászántam volna magam erre a kalandra, hogy jól vigyázzak, mert asszonyalakban mutatkozó kísértéseknek leszek kitéve. A röpködő meg csúszómászó állatokról, undorító férgekről nem beszélve.

…Midőn a jelenés közelébe ért (ez György vallomásából való), a suhogó, finom köntösben lebegő alaknál igézőbb szépséghez fogható nőt soha nem látott életében. (De, jaj, pillants a földig érő ruha alá, a lábára! – s észre fogod venni, hogy a kettő közül egyik lóláb. Megpróbálja furfanggal eltakarni a lábát s a szeme közben rád tapad, beissza zavaros álmaidat, kétes gondolatodat, de te ne higgy neki; várd meg, amíg előbukkan köntöse alól az ördöngös végtag!)

György tudta volt, hogy nem lesz könnyű levezekelni megannyi bűnét, de úgymond »értelmes emberi lény« volt, aki Isten képmására készült (legalábbis ezt a hitet táplálták őbelé, nem, mint belém, belénk – ezt most én mondom –, ó, magasságos hazugságok és személyi kultuszok kora!), a magyar vitéz, lévén az örök boldogság iránt fogékony lélek, buzgón, mi több: józan ösztönével kapaszkodott bele a János szerint megadott kritériumába az apokalipszisbeli boldogságnak, amely kizárja minden halálos és bocsánatos bűn szeplőjét és ráncát, sőt magát a bűnös ösztönt és a vétkezés lehetőségét is. (Ennyi engedmény! A mi évszázadunk szerencsétlen fiait sokkal szűkebb gatyába rázták!) Következésképpen az örök boldogság kizárja a gonoszság minden fajtáját, csírájában fojtja meg a vétkezés összes lehetőségét.

Még ha kissé unalmas is lehet csupa tökéletes erényt birtokolva élni. Már csak amiatt is, mivel testünk – az »eszünk tokjáról« most ne beszéljünk – érzéki dolgokra hajlik, érzékeny, áramütésszerű (jaj, ha belehalok is!) élvezetekre, amelyek gyakran sikerrel veszik fel a küzdelmet a lélek isteni hajlamával, nyilván a test ösztönének köszönhetően. Egyrészt, mert a lélektől eltávolodó test nem kíván mást, csak a világ mulandó élvezeteit. A világ pedig a lélek tisztasága ellen harcol – ahogyan azt látjuk és tapasztaljuk. Ezért tiltotta meg János evangélista egyik levelében, hogy szeressük a gyarló világot, megátkozván annak vészhozó gyönyöreit…

Mihelyt eljutottam idáig a veszedelmes és átkos dolgok tilalmát illetően, megkíséreltem a magam képére formálni, a magam pártjára állítani azon apostoli intelmet, miszerint: látok egy másik törvényt a tagjaimban, amely ellenkezik elmém törvényével – még hogyha sejtettem is, hogy végképp rabul ejtettek volt engem a világi bűnök. Végtagjaim már régen elzsibbadtak, cserepes ajkam kiszáradt, alig emlékeztem rá, mikor kortyoltam utoljára vérpezsdítő nedűt (bár egy hordóízű Oportóit). Krisztus, legalábbis úgy rémlett nekem, kíméletesebb volt még oly tökéletesnek hitt tanítványaival is, ilyesformán fohászkodván az Éghez: És engedd el a mi tartozásainkat, miképpen… A testem és lelkem között zajló belháborúnál, igaz, jobban izgatott (gyötört) a bensőmben szunnyadozó anyagi eredetű tűz, melyet az asszonyállat-látomások gerjesztettek bennem ördögi erővel, ott, ahol nem fogott rajtam a zsibbasztó kimerültség. Már szinte ruhátlanul, elnyűtt, szakadozott rongyokban kúsztam tovább, vájtam, tíz körmömmel kapartam ki magam alól az iszapos talajt. Közepén tarthattam már az útnak, amikor miként ha otromba, gusztustalan érintésű kígyók tekeredtek volna karomra, lábamra, vállamra meg derekamra. Ha nem is éreztem különös iszonyatot, ám a szüntelen sziszegés és a tűszúrásszerű láthatatlan, de tüzes harapások hatására valahogy lanyhult bennem az energia, úgyszintén kezdeti elszántságom. Ehhez hasonló testi, lelki fenyegetettség bárki idegeit próbára tenné egy sötét alagútban (György arkangyali figyelmeztetéseket és bűnös csábításokat emlegetett); mindazonáltal, képes lettem volna szembekacagni még most is a gonosz és önhitt ördögöket, ha egyetlenegy is megkísérelte volna magára ölteni a szerzetesek földi ruháját, hogy incselkedve felém közeledjék. Átfutott az agyamon, hogy hány ellenségem volt életemben, s közülük hányra haragszom még ma is. Van-e akár egyvalaki is, akinek ebben a pillanatban ne tudnék megbocsátani? (Nem reánk tartozik, hogy bosszút álljunk ellenségeinken a nekünk igazságtalanul okozott sérelmek miatt – jegyezte föl a szolgálatos szerzetes írnok a Paradicsom kapujához érkező György töredelmes vallomását, miután végképp megszabadult Lucifer hordájától, akik forró ólommal, rézzel, kénnel, szurokkal meg folyékony gyantával színültig telt ércfazekakat és lábasokat hajítottak utána. – Az élők és holtak igazságos bírája úgyis elrendez utánunk a maga idejében mindent.”

Hittem vagy sem a lelki alamizsna, az irgalom sugallatában, de valahogy már nem engedhettem meg magamnak, hogy teljesen közönyös legyek. Dacára annak, hogy a kegyelem szavai ostorként sújtottak rám, gondolatban megreszkíroztam egy cinikus megjegyzést, mely ellentmondott a hozsannát leső György együgyűségének: A bűnös és igaztalan embereket szeresse az Úristen, hiszen ez az Ő dolga!

Képzeletem körbebolyongta a Földet, miközben már a hátamon hevertem a megkötött-merevedett, hideg iszapban; dermedt sovány testem korántsem egy torra hizlalt disznóé volt, hogy fölmelegíthette volna kemény nyoszolyámat.

Hirtelen visszatért belém a jobbra törekvés kényszere, mint aki csak most érkezett el a középkorból ránk örökített Purgatórium bejáratához. Behunytam szemem, és üde rétet láttam derengeni.

Mintha behatolt volna hozzám a külvilág. A levegő forró, varjúsereg inváziójától zúg a fülem. Kátrányszagtól bűzlenek fetrengő testem bőrfelületei. Agysejtjeim időalagutakban száguldoznak előre, hátra, számban gyökérrostok, mállott fadarabok szálkái, ázalék-kövér nyúlós, sikamlós sárgubancok. Ha volna erőm még, beburkolóznék szakadozott köpenyembe, mint holmi kiköpött sárkányfogvetemény.

Fekszem – vajon meddig? –, mint vértelen, öreg csecsemő. Aki nem lesz már soha gyermek, nem rág több cukorkát, szája nem rándul fanyar fintorba a savanyú somtól. Nem futkározik a gyümölcsösben, nem bújik a reves pincegrádics alá. Remeg a combom, az irhám. Lenne bár egy kis szél, egy tűnő felleg árnyékával ha betakarhatna (»mint néger gyomrán a májfolt« – tehetetlen öngúny ez már). Csak be ne csapódjék mögöttem a Purgatórium vasajtaja. Még néhány kurta szuszogás, aztán már semmi sem nyújthat vigaszt.

Még arra sem számíthatok, hogy egyszer csak, váratlanul, föl fogok ébredni. Évek óta álmatlanságban szenvedek. Nyitott szemmel hozzáfogok hát összeszámlálni a bódultan keringő vagy egyenesen hozzám bújó, beteg patkányokat.

2003. december 21.