Murányi Sándor

Murányi Sándor költő, író (Székelyudvarhely, 1974). Gyulafehérváron érettségizett, Nagyváradon és Kolozsváron járt egyetemre, itt diplomázott 2002-ben a teológia–német nyelv és irodalom szakon. Jelenleg a BBTE magyar nyelv és irodalom tanszékének mesterképzős hallgatója. Német nyelvű államvizsga-dolgozata: Vallásos elemek Hermann Hesse Nárcisz és Goldmund, valamint Demian című regényeiben.

A medvepásztor

– Pista bátyám, ne olyan hevesen, nekem is hagyjon egy kortyot! – csattant fel Márton bá, a fővadász, majd a pálinkásüveg után nyúlt, előtte azonban gondosan átadta puskáját Berci fiának. Bizony jól jött a két utolsó korty pálinka. Bár még kora ősz volt, a mezőkön nagyban folyt a betakarítás, hidegebbek voltak a hajnalok, s a patakokban sem lehetett már csatangolni, mert – ahogy az öregek mondják – beléjük pisilt a szarvas…

A fiú gyönyörködve nézett végig a fegyveren. Nem csak a hűvös széltől, az izgalomtól is remegett. Tudta, nagy nap előtt áll: először lát életében medvét – szabadon. Tizenkilencedik évébe lépett, és ez idáig csak a vándorcirkusz porondján meg az állatkertekben csodálhatta meg a fenyvesek barna lakóját. Gyerekkori emlékei között ott volt az iszonyú félelem, amikor éjjelente bejárt falujukba az egyszerre ijesztő és tiszteletet parancsoló nagyvad. Soha nem látta, csak mindig a faluvégen lakó Selyp Miska kiáltozására ébredt ezeken a vérfagyasztó éjszakákon: – Itt a memme! Megesz a memme!

Igen, most végre megpillanthatja, sőt együtt hajthatja a többi vadásszal a pókhasú, püffedt ajkú német turista célzó szeme elé, aki felzáratja majd hőstette előtt magát a magaslesbe, s onnan lő a mackóra halálfélelemtől kísérve, a puskadörrenést pedig a pezsgősdugó pukkanása követi, vadásszá avatják az illetőt, lefényképezik a trófeával, hogy – hazatérve távoli országába – kihúzott mellkassal mesélhesse barátainak, mint hozta ki a barlangból a brummogó medvekomát, s hogyan vágta földhöz csípődobással, mielőtt szétloccsantotta volna az agyát.

Berci régóta készült erre a napra. Medvét hajtani nem kis dolog, ráadásul itt van még az apja is, aki előtt megmutathatja: immár ő is férfi lett, férfidolgokkal foglalkozik, s nem kell őt többé letácsolni a gyerekhaddal együtt. Gondolataiban ott szaladt a barnabundás az erdőszéli bokrok között, majd maga előtt látta, amint felágaskodik, hogy megélesítse karmait egy fatörzs kérgén, hátgerince kinyúlik, hatalmas méretűvé válik, apró fekete szemei fürkészően néznek fölfelé az ágak közé, miközben halkan morog, annál nagyobb zajt csapva széles mancsaival. Annyira elevenné vált e kép bensőjében, hogy szinte már hallotta a csörtetést, majd a fenyőkéreg fájdalmas hangját az éles körmök alatt.

A csoport elhagyta a falut, átgyalogolt a kukoricáson, majd az erdő felé vette útját. Mindenki csendben lépkedett előre, kivéve a vadászjelöltet, aki idegen nyelven bókolt s kérdezősködött hol Anti bától, hol meg a Berci apjától. Ők voltak ugyanis a legrégebbi vadászok a környéken, így ketten vezették a mai napra összeverbuválódott csapatot is. Mikor végre megelégelték a hadaró németet, elküldték mosolyogva és végtelenül barátságosan a nyálasképű jövevényt oda, ahonnan kijött erre a világra, az pedig örömmel és vállaikat veregetve válaszolt:

– Danke schön, Freunde! Ihr seid so lieb!

– Liba, liba, arra kellett volna neked vadásznod otthon, te szerencsétlen, nem pedig a medvénkre, amelynek mi nem tudjuk megfizetni a kilövési díját! – morogta hátul kövér bajusza alatt a sebhelyes képű Pista bá, aki még erre az alkalomra is fehér inget öltött. Berci elmosolyodott az öreg zúgolódásán. Annak idején ő magyarázta meg, hogy miért kell a székelynek templomba járni:

– Ha Isten nincs, s én hiszek benne, semmi gond. De mi van, ha létezik, én meg nem hiszem?

Ismét a közelgő látványra gondolt, s kissé sajnálta, hogy nem ő tarthatja majd mutatóujját a ravaszon. Nem baj, így is jó lesz, fő, hogy itt lehet, s legalább hajthatja élete első medvéjét. Ezt még csak kergeti, gondolta, de lehet, hogy a bocsára már ő maga emelhet fegyvert. Hirtelen a falukocsmában dolgozó szeplős arcú Marcsa jutott eszébe, amint édes kezecskéit gyönyörű mellei köré fonva, kerekre meresztett szemekkel hallgatja hőstettét. Rövid álmodozásából apja oktató beszéde ébresztette fel:

– Amikor hajtasz, a fél szemed mindig a társaidon legyen! Ki van nézve a vad, a legnagyobbat kell figyelni, a többit nem bántjuk! Vigyázz, a legfontosabb, hogy végig együtt maradjunk!

Az atyai szavakat a német hangos nevetése, majd a sebhelyes képű Pista bá újabb zsörtölődése szakította félbe:

– Hitvány törött nyelvű! Legalább itt fogná be a száját! Nem tudja tisztelni sem az erdőt, sem a vadat, amit most éppen ő kap meg a pénzéért! Semmit nem mond neki, hogy a mi népünk sok évszázad óta él együtt a medvével ezen a vidéken, és micsoda felelősség ez! Ott van a címereinken, együtt lakunk vele a hegyek között! Neki csak egy szórakozás az, ami velejárója a mi hétköznapjainknak!

A kocavadász megérezhetett valamit, mert hirtelen elkomolyodott és elkezdte fürkészni világos szemeivel az erdő szélét. Márton bá intett, hogy vezessék a leshez, majd fiára pillantott, s felemelte karját. A hajtás elkezdődött.

Berci magát bátorítva törtetett előre az idősebbek mellett, szíve azonban hevesen vert, mintha őt magát riasztották volna ki a bokorból. Minden lépés után újra elővillant agyában a megmozduló barna bundás, látni vélte mindegyik fa mögött.

Jó félóra múlva a sebhelyes képű Pista bá éles kiáltása ütötte meg fülét:

– Megvan! Nézzétek! Itt szalad!

Nem hitt szemének. Száz méternyire tőle megmozdult egy magasabb bokor, s megjelent előtte, amiről oly régóta álmodott. Álmodott róla, s borzongott tőle egyszerre. Igen, most itt volt, előtte csörtetett – még szabadon. A hatalmas állat idegesen fújtatott, majd elkezdett felfelé rohanni az erdőn. Hihetetlen gyorsasággal haladt, miközben vissza-visszanézett támadóira. A látvány mindenkit felvillanyozott. Berci először csak kikerekedett szemekkel bámulta. Annyira szokatlan volt, mintha most is csak képzelődne, homályos volt körülötte minden, egy pillanatra meg is kellett dörzsölnie halántékát, hogy el ne szédüljön a hirtelen bekövetkezett izgalomtól és idegességtől.

– Ez lesz az! Ez a miénk! Nyomás utána!

Sietve kapaszkodtak fel az oldalon. A medve pontosan a lessel ellenkező irányba szaladt, de hol volt még a les! Mégis be kellett keríteni, a vadászok egyre nagyobb teret engedtek egymás között. Berci mintegy álomban ment tovább előre. A hangokat már nem hallotta, csak a képek rögződtek agyában.

Nem tudta, mennyi ideje rohanhatott így, amikor kifulladva állt meg egy tisztás szélén. Szíve a torkában dobogott, tüdeje valósággal sípolt, minden lélegzetvételnél megemelkedtek vállai. Állát felemelve próbálta lassítani légzését. Egyedül volt. Az öreg fenyők épphogy beengedték a kis tisztásra az őszi nap halványodó sugarait. Lassan visszatért a jelenbe, megszagolta a fatörzsre száradt famézet, végignézett a körben magasló fák zöldellő ágain, az egyiken felfutó, majd meg-megálló mókust pillantott meg. Megkapó látvány volt, ahogy a fürge kis állat valósággal sóbálvánnyá változott arra a rövid időre, amíg rá figyelt. Miután eltűnt szeme elől az apró csoda, lábai elé pillantott. Fura nyomot vett észre: embertalphoz hasonlított, felső részén hosszú, keskeny árkocskákkal. Lehajolt, hogy jobban szemügyre vegye.

Hirtelen zajra lett figyelmes. Húsz méternyire tőle megmozdult a bokor. Az ágak recsegés-ropogását furcsa morgás kísérte. Valósággal kővé dermedt a rémülettől, és üvegesedő szemekkel nézett a hang irányába. Biztosan csak képzelődik, gondolta. Ám ekkor olyasmi történt, amit még soha nem látott.

A gyanúsan mozgó bokor mögül egy hatalmas barna test emelkedett fel. Berci megrémült agyában még fel tudta fogni: ez az üldözött nagymedve! Itt akart meghúzódni, remélve, hogy elvonul feje felől a veszély. Lábaiból kifutott az erő, amint megpillantotta a vérben forgó szemű vadat, tüdeje beleremegett annak szörnyű ordításába. A felbőszült óriás ide-oda hadonászott széles mancsaival, fejét jobbra-balra dobálta, miközben úgy nézett ki, hogy továbbáll, menti az irháját.

Berci erőt vett magán, felegyenesedett – el innen, amíg lehet! villant át az agyán –, de már késő volt. A dühös vad megfordult, s nagy gyorsasággal kezdett rohanni a fiú felé, aki meredten állt a tisztás szélén. Mintha lassított filmet látott volna. A vérfagyasztóan ordító állat mintegy három méternyire megállt és fölemelkedett. Hátgerince teljesen kinyúlt, majdnem akkora lett, mint a körülötte baljósan susogó fenyők. Magasabb volt, mint Berci hitte, s üvöltése betöltötte az erdőt. A halálra rémült fiú már csak árnyéknak látta a fenyegető veszélyt, amely egyre nőtt, föléje borult, eltakarta szemei elől a napot.

Ájultan rogyott össze a hatalmas csapástól. A feldühödött állat mindkét mancsával ütötte eszméletlenül vergődő áldozatát, jókora darabot szakítva ki combjából, lapockájából. Végül még a fejét is befalta, megpróbálta összeroppantani, állát és homlokát hasította fel. A fiú testéből patakban ömlött a vér: körülötte a moha bíborszínű lett.

Amikor apja a helyszínre érkezett, hűlt helyét találta a vadállatnak. Ott feküdt a fiú a fák árnyékában, arcán éktelen karomnyomok, jobb szeme kifolyva, koponyája behasítva. Nem látta, hogy még lélegzett volna, mindenütt csak vér… Közben Anti bá is odaért a sebhelyes képű Pistával. Borzalmukat leküzdve menteni próbálták, amit még lehetett: Berci nem volt megmeredve, a halál beálltáról nem voltak meggyőződve. Sietve körbeguggolták. Márton bá előkapta kulacsát, s elkezdte lemosni az áldozat arcát, társai iszonyukat legyőzve próbálták kiszedni a felhasított koponyacsont mögé bekerült apró leveleket, ágdarabocskákat, rögöket. Pár másodperccel később a fiúval karjukon lihegve rohantak az erdőn át a falu felé. A házakhoz érve vették észre, hogy visszaállt a légzése: hörögve kapkodta a levegőt, mellkasa újra elkezdett ütemesen emelkedni, homlokát kiverte a veríték. A falu kíváncsi apraja-nagyja ott virrasztott körülötte.

Két hosszú év következett különböző kórházakban, műtét műtét után. Arca elváltozott a hegektől, hogy még az orvosok is rémüldöztek a láttán. Jobb szeme fölött, amely már üvegből volt, ott éktelenkedett a medvekarom szörnyű nyoma, koponyája hiányzó részét műanyaggal pótolták, de a neheze még mindig hátra volt: vissza kellett térnie a halál tornácáról az emberek közé. Azokhoz, akik egyszerre sajnálnak és gúnyolnak, ugyanazzal a kezükkel dobálnak követ és kenyeret. Visszatérése nem a pillanat műve volt: hogy újra lélegzett, még nem volt minden, mert a visszakapott életet le is kellett élni, és nem is akárhogyan.

Amikor hazaérkezett, s letette batyuját egy percre a falu főterén, úgy néztek rá, mint valami totemre. Egyre titokzatosabbá vált szemükben, ritkán hagyta el a szülői házat, olyankor sajnálkozva súgtak össze mögötte:

– Jön a hargitai medvepásztor!

Rajta is ragadt a név – először látott medvét szabadon, mégis ő lett a medvék hallgatag pásztora.

Próbálta megtalálni megsebzett élete értelmét, jó ideig udvarolt a szomszéd faluba egy lánynak, sőt el is jegyezte később, majd arra gondolt, hogy nehezen megmentett életét egészen Istennek kell adnia. Elküldte hát a lányt, és jelentkezett a somlyói barátoknál. Fél évig volt szerzetesjelölt, nagyon lelkiismeretesen végezve minden munkáját, amikor egyik decemberi estén, a közelgő ünnepek előtt félrehívatta a gvárdián, közölve vele, hogy alapos megfigyelés és megfontolás után a rendtartomány vezetősége úgy látja: Isten nem a szerzetesi életre hívja őt. Nem ellenkezett, békésen távozott, amikor becsukódott mögötte a kolostorajtó…

Hazatérése után teljesen magába zárkózott, napokig nem beszélt senkivel, reggelente látták csupán a tejhordók, amint az erdő felé tart a hófúvásban, vállán furkósbottal, rajta bőrtarisznya.

– Biztosan a medvét keresi, amelyik megmocskolta őt annak idején – vélték a parasztok.

Szilveszter előtt két nappal este fáradtan lépett be szobájába: egy levél várta az asztalon.

– Délben hozta a postás Karcsi. Az országos vadászszövetségtől érkezett – világosította fel idős anyja. Nagy sietséggel halászta elő bicskáját posztónadrágja zsebéből, s nyugtalanságtól remegő kézzel bontotta föl a borítékot, majd közelebb vitte a benne levő papirost az éjjeli lámpához és föléje hajolt:

Tisztelt Olasz Albert!

A Vadászok Országos Szövetségének Elnöki Tanácsa sajnálattal értesült az önt ért balesetről, együttérzésünkről biztosítjuk és gratulálunk felépüléséhez, ugyanakkor – jelen soraink erejével – 731/1993. számú határozatunk alapján ingyenes engedélyt adunk önnek egy medve kilövésére.

Halász Béla ügyvezető elnök

Újra és újra elolvasta, majd ágya szélére ülve mereven bámult ki a téli éjszakába. Kezei ökölbe szorultak. Az elmúlt két év képei villantak fel lelki szemei előtt: a feléje csörtető bősz medve, a rohanó orvosok a kórházban, sírva szaladó menyasszonya, a gvárdián távolodó szoborarca, mellette elhaladó falustársainak gúnyos mosollyal kísért köszönése, majd utolsóként a hóval borított erdő képe.

Hirtelen felpattant, fogta a piszkavasat és kinyitotta a kályhaajtót. Határozott mozdulattal vetette be a levelet a tűzbe. Rideg nyugalommal nézte, amint a lángok felemésztik lassan a papirost: először csak a szélei barnultak meg, majd fokozatosan hamvadt a közepe felé, mígnem a gépelt sorok teljesen eltűntek, és maradt helyettük egy vöröslő gomolyag. A kályhából kiáramló meleggel együtt valami megfoghatatlanul jóleső érzés áradt szét ereiben, teljesen elnyomva a torkát szorongató keserű indulatot, a bosszú sötét gondolatát. Megértette, hogy senki és semmi nem hibás, s mindennek, ami él – a saját életének is – egyetlen célja van: a lehető végső időig megmaradni és megújulni.

– Túlélted. Mit akarsz még? – suttogta magának gépiesen. – Aki túlél valamit, az megnyerte a saját perét, nincs joga és oka vádaskodni…

Az éj csöndjét csak a Selyp Miska távolról hallatszó kiáltása törte meg:

– Itt a memme! Megesz a memme!

A jel

Éjszaka volt még, amikor hirtelen felébredt.

Tágra meresztette szemeit a vaksötétben, majd lassan megfeszítette a koporsóban meggémberedett végtagjait. Odakint kegyetlenül verte a rozoga viskó zsindelyét a júliusi zápor. Pár pillanatig jóleső érzéssel töltötte el a tudat, hogy a faház védelmet nyújt számára az esővel szemben. Az emberek többsége másik oldalára fordul ilyenkor, élvezve a takaró melegét, úgy hallgatja az eső kopogását. Neki azonban indulnia kellett.

A villám fénye meg-megvilágította az alacsony szobát, miközben a sarokasztal felé botorkált, hogy meggyújtsa a rozsdás petróleumlámpát. Minden éjjel magától ébredt fel – immár nyolcadik éve. Egyféle ritmus alakult ki az életében, amiből nem engedett. Magányosan élt a környéken, a legközelebbi település tíz kilométerre volt tőle.

Kalibájának vékony gerendákból összetákolt ajtaja nagyot csikordult mögötte, amint kilépett az éjszakába. Fenn a hegycsúcson, mint valami fekete ruhába öltözött koldusasszonyok, vizes ágaikat hajlogatva köszöntötték a zivatart a szomjazó fák. Csak a mennydörgés törte meg időnként az éjszaka csendjét, meg egy bagoly, amely az égiháború rövid szüneteiben panaszosan kiáltott bele a sűrű homályba.

Mintegy nyolc-tíz perc járásnyira volt viskójától a kicsiny kápolna. Megmarkolta a lámpa fogóját, jó mélyen fejébe húzta kapucniját és elindult.

Óvatosan lépkedett felfele a nedves fövenyen, amikor hirtelen erős csattanást hallott. Egy villanásnyi idő alatt a homlokába fúródott valami.

Eszméletét vesztve zuhant a sárba.

Katona Géza gazdag családból származott. Amint nevéből is kitűnik, ősei székely katonák voltak, védték az ezeréves határt fenn a Hargitán és a Nagy-Hagymáson, hogy a mai világutazók megcsodálhassák a kölni dómot, a firenzei katedrálist meg a Loire menti kastélyokat jó pár száz kilométerrel odébb, a kontinens másik szögletében… Apja már kupeckedett, tekintélyes vagyont halmozva az egyetlen utódnak. Katona Gézára várt minden örökség, az emeletes ház és a termékeny földek.

Jó ideig meg is felelt a belé vetett reményeknek. Alig serkent még a bajsza, mikor eljegyezte a Kocsis Gyuláék szemrevaló leányát. Dúlt a szerelem, szövődtek a nagy tervek mind a fiatalok, mind pedig a szülők részéről, mikor egy őszi estén váratlan dolog történt…

A délutáni kerti munkák befejezése után, mintegy lazításként, Katona Géza fogta magát és fölment a havason levő kis kápolnácskához. Szeretett ide járni, olvasott is a helyről, s tudta, hogy száz éve még egy öreg remete lakott a kápolna szentélyében. Gyökereket evett és koporsóban aludt – a falusiak nagy rémületére. A halála után úgy telt el a két emberöltő, hogy a hely lakatlan maradt, senki nem mert a szent ember nyomaiba lépni. A csendes ifjú fagyos tekintettel bámulta a félhomályban porosodó pókhálós koporsót, mikor egy hangot hallott bensőjében. Hogy milyen hangot? A mai napig sem tudta, egyszerűen nem jöhetett le többé a hegyről, egy titokzatos erő ott tartotta a korhadó szentély mellett. Egyetlen tárgy volt nála: a rózsafüzér, amit még a nagyanyjától kapott hétéves korában. Mindenhova magával vitte. Bármennyire is hihetetlen, reggel még nem tudta, hogy estétől végleg a havason ragad.

A Magasságos hívta Katona Gézát? Vagy csupán a vén remete szelleme igézte meg, utódjának nevezve ki a csontos arcú vőlegényt? Az is lehet, hogy megátkozta valaki…

Tény, hogy a hegyen maradt. Magára húzott egy foltos zsákot, amit a templomocska melletti cserjésben talált, s elkezdte lakhatóvá tenni új környezetét, miközben lelke egyre inkább megrészegült a szabadság bódító illatától. Amikor keresésére indult apja meglátta furcsa tekintetű fiát, kétségbeesett:

– Veszed le azonnal azt a zsákot magadról?! Megőrültél?! Aztán ne kelljen kiabáljak itt, fogjad magad és nyomás haza!

Látván, hogy nem használ semmilyen szó, ő maga rohant haza, majd jött is vissza a pápaszemes orvossal, mert szentül meggyőződött nagy-hirtelen: a fiú agya elborult, elvesztette józan ítélőképességét. A doktor megvizsgálta, a szemmozgató izmoktól a pulzusig minden rendben volt Katona Gézánál, de hogy ki lehessen állítani a kórházi beutalót, két latin szót vésett a papírra.

Már a mentőautót is kirendelték, mikor megjelent a pókhasú plébános – a falu nevezte így, mert elődje vékony volt, akár egy gyomorrákos giliszta. Dübörgő hangon utasította rendre a feldühödött apát a pápaszemes orvossal együtt:

– Hagyjátok békén azt a fiút, ha a hegyen akar maradni, hát maradjon a hegyen! Legyetek türelemmel, úgyis közel már a tél, s a csikorgó hideg majd lekergeti őt onnan! Ha pedig nem, akkor nem!

A család morgott a pókhasú pap háta mögött, mindenki arra gondolt, biztosan ő beszélte rá szegény Katona Gézát erre az ugyancsak felelőtlen lépésre.

A neheze azonban csak ezután következett. Pár nap múlva a szülei engedélyével megjelent a hegyen a feltűnően csinos arajelölt – könnyes szemekkel, könyörgő arckifejezéssel kérlelve a fiatalembert. Még ezzel az elkeseredett ábrázattal is olyan szép volt, hogy csak sóhajtani lehetett a láttán, de Katona Géza a helyén maradt. Nem volt könnyű választania a hegyi levegő és az asszony melege között, ennek ellenére fura döntése csakhamar igazolódni látszott. Egy hét múlva ugyanis újra kiment hozzá menyasszonya – immár vicsorgó fogakkal, imigyen szórva az átkokat fejére:

– Legyen tíz gyűrűd és egy ujjad se, amire felhúzd! Száradjon beléd a tüdő! Járj úgy, mint a nagyapám szekérlámpája: égjél is, meg lógjál is!

Az éjszakai mennydörgés csak ministráns volt mindemellett.

– A szerelem olyan, mint a havasi gyopár, hamar elnyílik, ma van, holnap nincs – vigasztalta magát Katona Géza.

– Elment az esze! Megbolondult! – mondogatták a falu lakói. – A huszonegyedik században kivonulni a világból a havasra, ez igen! Vissza fog az jönni, meglátjátok, nem bírja sokáig, bejön majd onnan a téli huzattal!

Ahogy telt az idő, elhalkultak a gúnyos megjegyzések, átadva helyüket a hegyen fehérlő kis kápolna előtt a sorakozó ételedényeknek. A lakosok elkezdték segíteni az ifjú remetét.

Hamarosan felváltotta a vidám madáréneket a hátborzongató farkasüvöltés, hó födte be a vidéket. A falu véglegesen megbékélt a gondolattal, hogy annyi év után újra vezekel valaki bűneikért odafönn a havason. Az arra járó favágók kunyhót tákoltak neki a templomocska mellé, ahova átvitték a koporsót. Tűzhelyet is készítettek, hogy meg ne fagyjon a szerencsétlenje.

Mindezek ellenére egyre nehezebb sors várt az időközben hosszú hajat és szakállat növesztett fiatalemberre: meg kellett küzdenie magával a kopogtató új évezreddel. A túlbuzgó hívek motorkerékpárt, sőt kistraktort akartak adni neki, hogy azzal hordja tőlük az élelmet, gyerekkori játszótársa pedig mobiltelefonját ajánlotta fel a szent embernek, hogy netán, ha valami baj van odafent, le tudjon üzenni a faluba. Polipként nyújtogatta utána karjait a kor, melynek gyermeke volt. Csoda, hogy még számítógépet nem vittek fel neki a hegyre, hogy interneten osztogassa a tanácsokat a rohanó világ fiainak a vesperás elvégzése után.

Nyolc év múlva még mindig nem tudta megmagyarázni, milyen hang hívta akkor, azon az őszi estén, de nem is ez volt a lényeg. Parasztfiúként nem értett a teológiához, azonban megismerte valamelyest magát az életet. Mert az élet a havason mutatja meg magát a leginkább…

Egykori menyasszonya már két gyereket szült barátjának, Lakatos Pistának, ő pedig még mindig odafent az időtlenségben morzsolgatta nagyanyja rózsafüzérét. Híre egyre csak terjedt, míg végül elindult a turistaáradat. Újságírók, tévériporterek hada gyalogolt ki hozzá nap mint nap, állványokkal, kamerákkal zavarva a fenyvesek csendjét. Remeteként kétezer-háromban címmel adássorozatot készítettek róla: a megmaradás, az állandóság szimbólumának tekintették. Szenzáció volt, mert a jelenben élt és mégse. Katona Géza az időnélküliséget sugározta egyszerű megjelenésével. Csak ő tudta, mennyire fárasztó volt mindennap végighallgatni a kíváncsiskodó hadat – amely számára az idő érdekes módon pénzt jelentett – és válaszolgatni a feltett sutábbnál-sutább kérdésekre… Szerette az embereket, de amikor fáradt volt és elfogyott a türelme, elkezdett azon morfondírozni, hogy miért nem találták még fel az emberirtó sprayt a kozmetikumok és a rovarirtó szerek mellett… Aztán újra megnyugodott és barátságos figyelemmel hallgatta a csőcselék buta gagyogását.

Amikor magához tért, már fent járt a nap, az eső rég elvonult a Gyímesek felé. Homlokát tapogatva, kővé dermedt a rémülettől. Mély vágás éktelenkedett az orrcsontjától egészen a feje búbjáig.

Katona Géza nem kételkedett a jelben: az esős éjszakában Isten járt a Hargitán, villámmal jelölve meg emberét, hogy hagyja őt végre már békén ez a megbolondult század...