Serfőző Simon

Serfőző Simon (Zagyvarékas, 1942) író. Néhány évig segédmunkás Budapesten, majd Miskolcon újságíró, népművelő, a Napjaink irodalmi folyóirat versrovatának vezetője. Jelenleg a Felsőmagyarország Könyvkiadó vezetője. A Magyar Írószövetség választmányának tagja. Hatvanadik születésnapjára jelent meg Közel, távol című válogatott verseskötete a Püski Könyvkiadó jóvoltából.

Aki voltam

Szél fújt tegnap,

fúj ma is,

nyikorgat akácágat.

Kocsiút döcög.

Döcögött régen is.

Akkor sem ért

messzire,

nem ért távolabbra

azóta se.

A napraforgó

elfordítja fejét,

haragszik rám,

csak tudnám,

miért?

De hát tavaly is

haragudott,

s csak megbékélt.

A bokor is

tavaly óta repdes,

s az árokszélről

azóta se szállt el.

Ami rossz volt,

rossz marad ezután is,

aligha javul meg.

A szép is

szép marad mindig,

boldogan nyitja

szirmát,

nem csúnyul meg.

Maradok én is,

aki voltam,

része,

s részeként is

egésze a sorsnak.

Megtapasztaltam színét,

visszáját ugyancsak.

Miként a völgyek

mélyeit,

meredélyeit is.

Azóta is vannak,

ahol voltak,

nem cseréltek helyet.

De nem is fognak.

Istenem!

Hogy szeretett játszani

a taliga,

tologattatva magát

kiszaladni az útra!

A drót összetekergőzni

hogy szeretett!

Ellenkezett velem:

eldugta a végét,

keressem meg!

Meg-megnyikordult a kapu:

menjek oda hozzá,

ki-be csukódik velem,

csak álljak rá.

A kalapács az alkalmat

várta mindig,

a szög fejére koppintson.

Az ereszluk a szelet,

dudorászni tudjon.

A metszőolló alig várta,

hogy kézbe vegyem,

a gallyakat ijesztgethesse.

A hordó,

hogy előkerüljek,

őt höndörgessem,

ne másfelé menjek.

A kocsiabroncs

hogy szeretett gurulni!

S a rossz biciklikerék!

Hogy tudott szaladni előttem!

Istenem,

utolérném-e még?

Mi után futok?

Miskolctól Budapestig,

onnan vissza,

a hetente-úton

száguld velem

a nekilódult sebességű robaj.

Innen oda,

onnan vissza.

Éjszakára csattognak

a kerekek haza.

Virraszt minden utcalámpa,

a konyhaablak itthon.

Félország porát

rázom ki ruhámból.

Félország jövő-

menő vonatára mi juttatott?

Mi után futok?

Mi után fut,

mindig visszafelé,

a vasútpart,

madárröptetős árok?

Mi után fut

a földecske vetés is

fölfelé a dombon?

Amit utolér vajon?

S én utolérem,

amit elveszítettem:

az ifjúságom?

Elpergő zúzalék éveim,

s vágyaim,

mint páros lábnyomaim,

hagyogatom

magam mögött az úton.

Innen oda,

onnan vissza.

Pályaudvarok,

távolságok közt

száll el

a vasszáguldások zaja,

akárcsak vadlibacsapat álmom,

s napjaim sora.

Lemondásaim:

fáradtságom kipihenni

befordulok a falnak.

Fákat,

ágakat álmosít

a kinti szél,

engem is elaltat.

Szegődöm

Szegődöm kódorgó füstnek.

Magányos porszemnek akár.

Magasban rebbenő lélek:

leszek messzejáró madár.

Csak föl, el innen, hol minden

erő hanyatlik a földre.

Kezdek más, újult életet.

Szélnek leszek könnyű röpte.

Süvít a huzat utánam,

merről eltűnök örökre.

Szétdúlt vackom hagyom hátra.

Károghat az ég fölötte.

Én megyek haza

Anyám helyett,

aki már a föld mélyét lakja,

hogy szétnézzen otthon,

én megyek haza.

Ha fázna a halálban,

veszem a sálat, kabátot,

már nem csak magamra,

őrá is vigyázok.