Szőcs Károly

A terror anatómiája, avagy a hadviselés aszimmetriája

„Akinek nyerő lapjai vannak, mindig tisztességesen játszik."

(Oscar Wilde)

1980 nyara. Helyszín: egy erdélyi kisváros áruháza.

Délután 5 óra körül jelenti az egyik osztály pénztárosnője az áruház vezetőjének, hogy ellopták a kasszából aznapi bevételét. A főnök telefonál tehát a milíciára. A válasz: jövünk! Addig is azonnal lezárni minden ki- és be- járatot.

Jöttek is. Egy egész szakasz. Parancsnokuk elrendelte, hogy a nők a földszinten, férfiak az emeleten terelendők össze, mindenkit meg fognak motozni. Akit megvizsgáltak, azonnal mehet.

A legérdekesebb, hogy senki sem ellenkezett, hiszen – így a bent szorultak – mégiscsak borzasztó: egy szerencsétlen kasszírnőt meglopni egy jól fizetett állami alkalmazott félévi fizetését kitevő összeggel! Azon túl azonban senki sem reménykedett, hogy az egész akciónak sikere lenne. El is hangzott, hogy aki ellopta a pénzt, az eltelt idő alatt nyugodtan el is hagyhatta már az üzletet. De – ahogy mondani szokás – ezen ne múljon! Nem is múlott.

Ilyen körülmények és jó hangulat közepette kezdődött meg a bennrekedtek motozása. Eléggé gyorsan is ment. Mikor már felénél tartottak, sor került egy fiatal munkásra, aki a lehető legnyugodtabban nyitotta ki kopott bőrtáskáját, amiben minden nap kevéske uzsonnáját szokta volt vinni a gyárba. És íme, ott lapul táskájában, papírba csomagolva a keresett pénzösszeg!!

A fiatalember pedig éppen kezdte nyugodt hangon mondani, hogy nem, az nem lehet, hiszen ő csak egy berettet vásárolt, de a véle szemben álló milicista a csizmás lábával jól hasba rúgta. A földre rogyott s a többiek is elkezdték rugdosni, ahol érték. Ezután elhangzott a parancs: begyűjteni, indulás.

Ezzel mindenki napirendre térhetett az eset fölött. Egyelőre.

Nemsokára, kb. másfél óra múlva, a kasszírnő előadja a főnöknél sírástól el-elcsukló hangon, hogy a pénzt ő adta a fiatalember kezébe, éspedig a kasszánál becsomagolt sapka helyett: a leadásra előkészített bankók és a megvásárolt berett ugyanolyan papírba voltak göngyölve! És felmutatta a becsomagolt árut a kasszabonnal együtt.

Közben a rendőrségen azzal folytatódott a további „nyomozás”, hogy megverték a delikvenst, mert folyton csak azt hajtogatta, hogy ő csak egy berettet vásárolt, nem tudja, hogyan került a pénz a táskájába.

Az áruházi igazgató ekkor bejelentkezik telefonon az őrsön, elmondva a véletlen csere történetét. Kisvártatva civil ruhás százados jelent meg az irodájában s szemrehányást tett az igazgatónak – mintha nem is a milícia rendelte volna el az ajtók lezárását –, hogy hát nem hallott őfőnöksége Helsinkiről meg az emberi jogokról? Íme, az egyéni szabadság megsértésének egy eklatáns esete: „Ön több száz embert bezárt! Érti? Bezárt és fogva tartott! Tudja, mit jelent ez?"

Hát már hogyne tudta volna. Azt is tudta, hogy ugyanezen százados pár hónappal korábban az útlevélkérelmét azzal utasította el, amikor ő éppen a helsinki dokumentumokban garantált utazási szabadságra mert hivatkozni, hogy: „Helsinki messze van! Itt pedig a törvényeket mi csináljuk". S különben is, „nyomná meg a seggét itthon."

Valamikor éjfél előtt a szolgálatos őrmester parancsba kapta, engedje szabadon az áruházban őrizetbe vettet, a szokásos formaságok mellett. Azaz elébe tettek egy kész, géppel írott nyilatkozatot, amelyikben az állt: alulírott kijelentem, hogy senki nem bántalmazott, semmire nem kényszerítettek, és semmiféle követelésem nincs és a jövőben sem lesz. Aláírás. Pont. Szóban még megígértették vele, hogy senkivel semmit nem fog beszélni az ügyről. Mehetett.

*

1984 nyara. Helyszín egy nyugat-németországi kisváros.

Az égen nap mint nap amerikai vadászgépek húztak el tucatszám. A földön pedig US Army rendszámú katonai dzsipek és személygépkocsik vegyültek el a német autótengerben. Nem okoztak feltűnést, hacsak nem azzal, hogy lassan hajtottak. Túl lassan a hazai autókhoz képest.

Egyszer csak recsegés-roppanás az egyik útkereszteződésben: egy amerikai jármű belehajtott egy német kocsiba, mert a fekete bőrű amcsi vezető nem adott elsőbbséget. Államközi megállapodás szerint ilyen esetben az eljárás az amerikai tábori csendőrség (MP: Military Police) hatáskörébe tartozik, s ezek meg is jelentek a helyszínen. Az „eljárás” pedig a járókelőkből álló nézőközönség előtt a következőképpen zajlott le.

A vétkes GI-nak (ejtsd: dzsi-áj, az amerikai sorkatonák csúfneve, a Gouvernment Issue rövidítése, ami kincstári tárgynak, felszerelésnek, kiadásnak fordítható) legelőször is kimértek egy ökölcsapást. Nyomban hanyatt vágódott saját autójának motorházán. Miután nagy nehezen feltápászkodott, kapott még egyet. Újból elterült s meg sem mozdult a motorház tetején; orrából-szájából vér szivárogott.

A közönség kezdett oszladozni, egyesek szó nélkül, mások megjegyezték, miszerint ilyen szerencsére nem fordul elő Németországban. Ezzel le is zárható ez az ügy, talán azzal a kiegészítéssel, hogy egy szomszédos, a francia megszálló csapatok lakta városkában mondotta e sorok írójának egy német rendőr, hogy a francia tábori csendőröknek is a kezük járt mindig a szájuk előtt. Igaz, toldotta meg tovább, eredményeik is jobbak voltak, mint az övék.

*

Nem kétséges, mindkét esetben önkény és terror esete forgott fenn. Efelől vita nem lehet. Hogy a tábori csendőrség nem moralista, se nem csiszolt és választékos úriemberek egyesülete, alig szorul magyarázatra. Mégis mindazonáltal túlzásba vitték a tekintélyelvűséget.

Első esetben azonban békés, jámbor és védtelen civil ellen alkalmaztak valódi terrort! Amit még akkor sem enyhítene bármi körülmény, ha a szóban forgó személy tényleg vétkes lett volna. Mindezeken túl azonban az eset egyedülálló példát szolgáltat arra, hogy még a látszólag egyértelmű esetben is mennyire csalóka lehet gyorsan ítélkezni!

Jóllehet, a két fenti eset merőben eltérő társadalmi rend keretei között játszódott le – az egyik a kommunista diktatúrában, a másik pedig a liberális, polgári demokráciában –, van egy meszszemenően közös vonásuk: az áldozatok mindkét esetben kisebbségi sorból valók.

Első esetben a kisebbségi magyart rugdosták a többségi milicisták, a második esetben pedig az amerikai néger katonát ütlegelte vadnyugati stílusban a fehér tábori csendőr.

Lehetne úgy is mondani: mindkét áldozat néger volt! (Az USA az erőszak jellemezte ország, amit figyelmen kívül szokás hagyni. Érdekes összehasonlítást eredményez az Egyesült Államok és a hajdani, militaristának titulált Poroszország. Az előbbi – militarista jellege mellett – egy demokratikus, de nem jogállam, az USA-ban ugyanis általában az erősebbnek van mindig igaza; Poroszország ugyan nem demokratikus, de igenis jogállam volt; van ezen éppen elég el- és meggondolni való. E két államtípuson kívül van ugyebár egy harmadik, a diktatúra, a nyugati kultúrkör definíciójában, vagy a despotizmus, a bizantinus szóhasználat szerint.)

*

Az elmondottak alapján (is) járjuk körül a terror címszót. Latin eredetű, jelentése: ijedtség, rémület; valamitől való félelem, legyen az külső vagy belső tényező; de jelenti azt is: valakiben rémületet kelteni. Az idegen szavak értelmező szótára szerint: rémület, rémuralom, de erőszak alkalmazása is, amely az ellenfél teljes fizikai megsemmisítéséig terjedhet. (A 2002 októberében Washingtonban orvul lövöldözve gyilkoló páros nyilván különös örömét lelte abban, hogy rémületben tudja környezetét tartani, itt a tényállás szabatos megnevezése terror, a tettesé pedig terrorista.) Manapság szokás még ezenkívül megkülönböztetni ezen utóbbi, fizikai terrortól egy másikfajta, ún. pszichoterrort is, ami verbális támadások sorozatából áll, és magába foglalja a mobbingnak nevezettet, tehát a csúfolkodást is.

A fizikai és pszichoterror kombinációja – a ljubjankai sztálinista módszer –, amikor a vallatott megtörésére a hozzá érzelmileg közelállóra váró végletesen negatív kihatások ecsetelésével is nyomást gyakorolnak.

A latin szónak a római birodalom kori tartalma és jelentése nyilván nem fedi azt, amire manapság vonatkoztatják. Közelebb juthatunk a dolgok megértéséhez, ha felidézzük a jakobinusok rémuralmát, hiszen ez fejezte ki tökéletesen a tényállást: a rém uralkodott, aminek csak erős kéz tudott véget vetni. Ez volt az intézményesített terror. Nem utoljára.

Ugyancsak terrornak nevezhető a különféle bandák, útonállók, haramiák (olasz: briganti) garázdálkodása jelentette állandó rettegés. A „nagy" októberi szocialista forradalom – amin nagy csalás is értendő – a proletárok marxi diktatúrájának intézményesítésével megtette a rémuralmat államvezetési princípiummá. Nyíltan meg is hirdették, hogy nincs kegyelem senki ellenségnek. Nos, megátalkodott ellenségekkel, főbenjáró bűnök elkövetőivel szokás volt mindig is leszámolni, csakhogy 80 esztendő alatt folytonos volt a leszámolás; állandóan, megszakítás nélkül, újból és újból fölfedezett, sőt kreált, képzeletbeli ellenfelek estek áldozatul: hithűektől az egyszerű kérdezőkig. Volt ugyan erős kéz, de az éppen ebből a terrorból élt. A szovjet típusú terror áldozatainak számát – tudvalévőleg – több mint 20 millióra becsülik. Ez pedig példátlan a történelemben, ha meggondoljuk, hogy egy Tamerlán vérszomját 30.000 levágott fejből rakott gúla csillapítani volt képes, Leninét és Sztálinét, valamint követőikét azonban távolról sem.

A vörös forradalmak eszköze tehát a mindennapi és folytonos terror volt, aminek kútfőjeként Ortega y Gasset a 20. sz. eleji francia action directe-et jelölte meg. Ez volt a francia radikális szakszervezeti mozgalom jelszava; az erőszakot megtették egyetlen útnak, ill. eszköznek, unica ratio-nak az ultima ratio helyett, ahol erőszak alkalmazására csak minden más lehetőség kimerítése után kerülhet sor. Az erőszak aztán a bolsevikok munkamódszerévé vált, így pl. a kronstadti – korábban forradalmár – matrózokat úgy mészároltatta le Lenin, hogy megtiltott bármiféle tárgyalást velük. „Lőjétek le őket, mint a rühös kutyákat” – szólt Visinszkij legfelsőbb államügyész a nagy tisztogatási perek fő vádlójaként.

*

Az azonban, amit ma terror és terroristák névvel szokás illetni, differenciált vizsgálatot és elemzést érdemel. Térnénk ezért vissza a párviadalok és hadviselés legalább középkori módozatához, amikor mind személyes duellumok, mind csapatok között megvívott viadalok, csaták során érvényesült egy szimmetria-törvény: párviadalt csak külső megítélés szerint is azonos esélyt felmutatók vívtak; nyílt csatában pedig általában azonosan strukturált gyalogos, lovas, íjász, tüzérségi hadak álltak szemben egymással. Még az egyenruhák feltűnő színe is a szembenállók hovatartozásának egyértelmű felismerhetőségét szolgálta. Aki csalt, megvetésben volt része.

Mindezektől és az ún. lovagias szabályoktól való eltérésre olyankor került sor, amikor ilyen vagy olyan okból a paritás nem állhatott fenn, tehát amikor messze egyenlőtlen felek kerültek szembe egymással. Hadtörténeti tény a porosz–francia háború idejéből: a porosz csapatok egyszerűen elmeneteltek egy elzászi francia erődítmény mellett, s a háború befejezése után győztesekként ahelyett, hogy blokád alá helyezve kiéheztették volna a védőket, frontálisan támadták meg és vették be az erődöt, teljesen értelmetlen emberáldozatok árán, mert ez volt a porosz hadviselés kódexe szerinti eljárás!

A kis Dávid nem vehette fel testi erejével a harcot Góliát ellen, messze egyenlőtlen ellenfelek lévén, ezért parittyájához folyamodik – azóta is folytonosan megismétlődő, tipikusan aszimmetriás összeméretkezési mód.

*

A sarokba szorított vad – tudvalévőleg – utolsó eszközként támadásra szánja el magát; gondolkozni ugyan nem tud, de érzi, nincs vesztenivalója már! Olyan vadak támadnak így, amelyek különben mindig is kerülik a konfrontációt. Ha pediglen valaki akár csak egy patkányt is sarokba szorítva rugdos, ne csodálkozzék azon, ha az beleharap a lábikrájába. Egyenlőtlen bakalódás, nemde? Pedig kerültek padlóra emiatt már erős és magas növésű, szép szál legények! Góliát a mindenkori arrogáns hatalom. Véle szemben Dávid, a hétköznapok kis embere: mi, valamennyien. Köztü(n)k szabályos hadviselésre soha sem kerülhet sor. Ezt pótolná a párbeszéd, ami a 20. sz. végén egyre inkább az összetűzések helyébe kellett volna lépjen. Nem sikerült, dacára a véres és tanulságos példáknak, amikben az elmúlt század ugyanvalóst nem szűkölködött.

Nem járunk messze a lényegtől, ha elmondjuk halkan és csendesen, hogy manapság minden aszimmetriás hadviselésre kényszerült egyén neve terrorista. Egy ilyen harc nem nyerhető meg egyik oldalon sem: az egyik messzemenően sebezhető és az is marad – éppen agyonfejlesztett, modern struktúrája révén –, a másik pedig nem gyűrhető le, éppen elmaradottságának talaján viruló, hitében gyökerező morális, valamint kiapadhatatlan demográfiai tartalékaiból adódó fölénye miatt. Ennek belátásából fog következni, előbb vagy utóbb, hogy párbeszédre kell sor kerüljön, amit mindezek figyelembevételével lehet csak folytatni.

Így pl. nem érdektelen emlékeztetni a mai Európában gyakran emlegetett dél-tiroli autonómia létrejöttére. Az olasz kormány előbb minden ilyen irányú tárgyalást mereven elutasított. Róma a franciák algériai magatartása szerint járt el, ami ugyebár többéves háborút eredményezett anélkül, hogy meggátolhatta volna az észak-afrikai ország függetlenedését. Az olasz kormányt is csak a „terror" – azaz robbantások – kényszeríthették jobb belátásra, ami végül is a mai, mindkét fél által elfogadott eredményhez vezetett. Szokás mondani, hogy a dél-tiroliak kirobbantották autonómiájukat. Ezen pedig szépítgetni nem lehet.

Apropó, Algéria.

Amikor 1954-ben legelőször lázadoztak a bennszülöttek – országszerte merényleteket követve el – , az akkori francia kormányban a tengerentúli területek ügyének minisztere, egy bizonyos Francois Mitterrand, a következő nevezetes kijelentést tette: „A tárgyalás egyetlen formája a háború”. Félreértések elkerülése végett, ez a Mitterrand nem névrokona a későbbi, hasonnevű szocialista államfőnek, hanem... egy és ugyanazon személy.

Ha pediglen meggondoljuk, hogy egy olyan civilizált nemzet, mint a francia, milyen barbár és brutális háborút viselt a „törvényes rend” ellen lázadókkal, akkor világos lesz, hogy csak a történelem dönt afelől, kik lesznek holnapi szabadságharcosok a mai terroristákból. Másrészt példázhatja azt is, hogy bármely „civilizált” nemzet képes barbárságra. A körülményektől függ minden. Emiatt pedig az mutogasson ujjával – legtöbbször szomszédjára –, aki legalább 150 évig gondolkozva jól meghányja-veti, mielőtt vádaskodásra vállalkozik.

A hatalom arroganciájában azonban hajlamos arra, hogy mindenkit terroristának nevezzen, aki a nyugodt és kényelmes uralkodást akárcsak kérdésekkel is zaklatná. Nincs jobb dolguk a csecseneknek, kurdoknak, baszkoknak, íreknek, korzikaiaknak, tamiloknak, ujguroknak, palesztinoknak és a többieknek, mint követelőzni? Úgy látszik, nincs.

1953-ban Kelet-Berlinben, 1968-ban Prágában kövekkel dobálták meg a szovjet tankokat. Ennél egyenlőtlenebb viaskodás sem igen volt az addigi történelemben, mígnem napjaink mindennapos tv-képanyagának részét képezik a páncélosokkal szemben álló parittyázók; valamennyien terroristák, a hivatalos szóhasználat szerint. Ehhez képest a Budapest utcáin 1956-ban a szovjet tankokat Molotov-koktéllal – nem is sikertelenül – támadók hadviselő feleknek számíthatók.

Nem lenne nehéz a terror definíciója, ha az Ortega által taglalt ultima ratio és az unica ratio között keresgélünk. Ortega egyébként azt is írja, hogy a kultúra az a tényező, amely meggátolna abban is, hogy ultima ratio-ként, tehát ha egyáltalán, utolsó eszközként is erőszak alkalmazására kerüljön sor. Ez pedig – írja a spanyol gondolkodó – feltételezi az instanciákat, és kimondja, hogy „barbárság az instanciák hiánya”, ahol nincsenek funkcionáló független bíróságok, igazságszolgáltató intézmények, ott van a barbárság otthon. A jól működő és független instanciák jellemzik a valódi jogállamot. Minden más neve korrupt állami berendezés.

Mindezek figyelmen kívül hagyásával valamenynyi igyekezetünk a terrort definiálandó csak zsákutcába vezet, mint ahogyan máris oda vezetett, amennyiben a mindennapi haszontalan szócséplést vették sokan alapul, és úgy tettek – és tesznek –, mintha az általuk terroristáknak nevezettek beteges hajlamból robbantanák fel magukat, vagy kimondottan abban lelnék gyönyörüket, ha másnak kárt és szenvedést okozhatnak.

Az a „főterrorista”, akit ifj. Bush elnök legszemélyesebb ellenségének deklarált, alig pár évvel korábban egyik elődje, egy bizonyos Reagan számára még szabadságharcos volt és szövetséges a gonosz birodalma elleni harcban. (Reagan ipsissima verba a Szovjetunióra.) Ez már nem zsákutca, hanem a definíció csapdája.

Az ok bizonyosan abban keresendő, hogy a fentiek pragmatikus cselekedeteit az ellenségem ellensége: nekem barátom paradigma szabja meg. A legsúlyosabb rövidlátás, hiszen teljesen figyelmen kívül marad az ok és okozat kérdése. Tűzrendészeti regulák betartása helyett lehet mondjuk imádkozni esőért. Ennél ismeretesek azonban sokkal hatékonyabb és célravezetőbb eljárások is…

Elmondották, kifejtették – egyetemi tanárok, maguk is muzulmán hitűek –, hogy az iszlám ugyan toleráns volt pl. a keresztényekkel szemben, amennyiben az adót megfizették, de ugyanakkor agresszív potenciálja nem tagadható. Tény azonban, hogy a római egyház sem maradt el mögötte türelmetlen eretneküldözéseivel. Ugyancsak messzemenően türelmetlenek az ortodox „igazhitűek”, akárcsak mint a „jámbor” buddhisták. Így tehát a legfontosabb okok egyike a vallási intolerancia. Mégis, ha ez tudható, hol történt akkor a fatális mulasztás?

Bizonyára a párbeszéd elvetésében. Nem jött létre párbeszéd, sem próbálkozás fennálló konfliktusok méltányos megoldására, hanem – és ez ugyancsak alig tagadható – főleg diktatórikus és erődemonstráló hatalmi pozícióból beszéltek, ha beszéltek; de itt is a száj helyett előbb a kéz járt el: „tényeket” kreálni, s utána majd meglátni.

További bajok forrása, hogy az aszimmetriás hadviselés kiegészül a véle párhuzamos jogi aszimmetriával. Az elvakult vallási és/vagy politikai fundamentalisták (akárcsak a közönséges bűnözők) törvény előtti felelősségre vonása a jogállam igazságügyi rendszabályai alapján történik, így azokban a jogokban részesülnek, mely (emberi) jogokat ők nem ismernek, el sem ismernek, sőt lábbal tipornak.

Nem kevés baj forrása, hogy az arrogáns hatalomban fel sem merül(t) – saját technikai túlerejének tudatában –, hogy valaki véle szemben számottevő erőt és energiát tudna mobilizálni. S hát tud(ott). Már 1993-ban elhangzott, az akkor különben félreértett, figyelmeztetés – annak margóján, hogy a Nyugat teljesen értetlenül szemlélte az 1989 utáni keleti eseményeket, s nem értette meg a sok kis nemzeti nyelvnek a szabad levegő utáni mohóságát – a következőképpen: „A dolgok állása szerint azonban egyeseknek már kezdett derengeni, hogy azon társadalmak, amelyekben nem az ökonomizmus áll a mozgató mechanizmusok központjában, igényeiknek a hitre támaszkodó korlátozása révén konfliktushelyzetekben nemcsak jelentős erővel bírhatnak, hanem fölényben is lehetnek." (Botho Strauss, in: Der Spiegel, 1993.)

1989-ben a nagy változás után egyenesen szemet szúró volt a Nyugat nagy-nagy értetlensége a szabaddá vált számtalan kis nép saját nyelvéhez, kultúrájához, hagyományaihoz, értékeihez való görcsös ragaszkodása láttán. Hogy miért fontos egy kirgiznek, egy jakutnak vagy egy kalmüknek a saját anyanyelve? És miért nem elég neki a világnyelv, a Tolsztojé, ha már amúgy is oroszul tanult? – mindezekkel a kérdésekkel szemben teljes volt az értetlenség. S mindmáig a helyzet alig javult.

Mi lehet a Nyugat rövidlátásának, ill. értetlenségének oka?

A válasz attól függ, hogy a választ adó mennyire képes valamennyire is tisztán és torzításmentesen látni. Így bizonyára a dolgok mozgató mechanizmusához közel kerülünk, ha az unipoláris világrend ránk szabadított gátlástalan, vad kapitalizmusának csak az anyagiak utáni hajszájában jelöljük meg a bajok egyik legfőbb okát. Az eddigi, ideológiai alapon felosztott, bipoláris világot felváltotta a monetáris „egypártrendszer”, a tőke unipoláris világa, azoknak az uralma, akik birtokolják és ellenőrzik a… kőolajat, tehát az energiaforrásokat. Hátuk mögött azonban végbement azok világának metafizikus polarizációja, akik nem rendelkeznek sem anyagi, sem szellemi tőkével, akik saját erőből már felzárkózni sem tudnak, s tapasztalat szerint kinyújtott kézre sem számíthatnak, legföljebb megalázó alamizsnára.

Mindezzel pedig a csak az anyagiak érzékelésére beállított monetáris világ teljesen értetlenül áll szemben. Ezt a tényállást fejezte ki a már idézett Strauss, amikor így összegzett: „A (muzulmán) hit harcosainak vaksága és a nyugati intelligencia metafizikus vaksága végzetes módon tételezik fel egymást." (in: Der Spiegel, 2002).

Most csupán az lenne még hátra, hogy meg is értsük ezt.

Szőcs Károly közíró (Olasztelek, 1937). A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban érettségizett, Marosvásárhelyen végzett orvosi egyetemet 1960-ban. Körzeti orvos volt Oklándon, majd gyermekgyógyász Csíkszeredában. 1983-óta Németországban él, magyarországi és erdélyi lapokban, folyóiratokban közölt ismeretterjesztő írásokat, orvosi szakcikkeket.