Asztalós Sándor Gazdag örökség Húsvéti ünnepünk 1988-ban április elejére esett. Akkor már Ausztriában voltunk. Pontosabban a felső-ausztriai, Neufelden nevű kisvárosban, ami akkor inkább városias falu volt. Tavaszodott. A fák rügyeztek, zöldellt a mező. A tavasz illatában is éreztem a nagy várakozást. Gyermekeimmel együtt a szüleim látogatását vártam Amióta eljöttünk, nem láttam őket. Levelükben megírták, mikor érkeznek, mit hoznak, Szállást kerestem nekik, mert a szűkös panzióbeli szobában négyünk számára is alig volt hely. Érkezésük napján már kora reggel felkeltem, és a gyors reggeli után izgatottan siettem ki a panzió elé, hogy lássam, mikor érkeznek, mikor fordul be testvérem öreg Skodája az utca végén. Várakozásom átragadt a gyerekekre, akik velem együtt készültek Mama és Papa fogadására. Virágot szedtek, az éppen nyíló hóvirághoz hasonló fehér virágot, amit csokorba kötve egy kis pohárba tettünk, mert akkor a vázánk sem volt. Húsvét előtti szombat volt. Nagyszombat. Kinga egyszerre csak kiáltott: - Megjöttek! Megjöttek! Megállt az autó a panzió előtt. Édesanyám szállt ki elsőnek. Kitette a botját az autóból, hogy rátámaszkodva kikászolódjon. Könnyekkel teli szeme rajtunk volt. Édesapám integetett. Láttam arcán a viszontlátás örömét. Csak álltam és néztem őket, a szüleimet. Hirtelen annyi minden átszaladt rajtam, annyi emlék, annyi kép gyermekkoromból A simogatásuk, az aggódásuk, amikor beteg vagy szomorú voltam. A hangjuk, amikor mindig féltő szeretettel szóltak hozzám. Az együtt töltött ünnepek, a karácsonyok, a húsvétok és a születésnapok, az együtt elköltött vasárnapi ebédek, amelyek hosszúra nyúltak a beszélgetések miatt. Néztem őket, alig tudtam mozdulni. Édesanyámhoz léptem és szótlanul, köszönés nélkül öleltem magamhoz. Megjöttek, megérkeztek. - Édes kisfiam! - szólt édesanyám. > Fenn, a panzióbeli kis szobában aztán szóra nyílt a szánk. Elmondták miként készültek az útra, és hogy úgy számolták a napokat, mint a kisgyerekek, amikor kiszámolják, hányat kell még aludniuk az indulásig. Elmondták, mit hoztak, mit akartak, mit szerettek volna még nekünk készíteni. Hozták a szomszédok, ismerősök, barátok üzenetét. Kipakoltak. A töltött káposztát, a süteményt. Rengeteg finomságot hoztak. Nem ettem, csak néztem őket. Néztem a szemüket. Örömteli ragyogást, szeretetet és aggódást sugároztak egyszerre. Néztem az ajkukat. Ahogyan beszéltek és kérdezték: "Hogy vagytok, kisfiam?" Kisfiam ... Igen, kisfiam.

Mennyi szeretet volt ebben a szóban, kisfiam. Még ma is ízlelgetem a szót. A benne lévő szeretet még ma is betölt. Mennyire szeretett engem. Minket. Ebéd után az utazás fáradalmait pihenve csendesen beszélgettünk a nagy ágyra félig ledőlve. Édesanyám kezével kereste a kezem. Mint egy kisgyereket úgy simogatott. Nem húztam vissza a kezem. Éreztem, amit addig soha nem éreztem: a fájdalmat, amely édesanyámban felhalmozódott. Mert hiába jöttek. Jól tudta, hogy a megérkezésükben ott van a későbbi elvállás, a búcsú is. Vissza kellett menniük. Hallgattam, pedig kérdezett : - Mi a tervetek, kisfiam ? Merre mentekk? Mikor jöttök haza ? És intett: - Vigyázzatok egymásra! Vigyázz a gyerekkekre! Úgy mondta, ahogyan azt csak anya, csak az édesanya tudja így mondani. Szeretettel, aggódással a szívében. Később mindenre válaszoltam. Akkor láttam kis nyugodtság rajta, amikor elmondtam, hogy Kanada államköltségen fogadott el minket. Ez a hír valamennyire biztonságot jelentett bizonytalan "sehol sem" létünkben. Két napig voltunk együtt, úgy, mint valamikor nagyon régen. Beutaztuk kocsival a környéket, készítettem fényképet róluk. Édesapám ráismert a környéke. A háború utolsó napjait itt érte meg ... Ráismert a régi házakra, a Dunára, a kanyargó utakra ... Abban az erdőben vágták a fát, ahol én, abban a völgyben gyalogoltak, ahol, negyvenkét évvel később, kocsival tettük meg az utat. Az elutazás reggelén valami különös, szúrós szomorúság vett erőt rajtam. Együtt pakoltunk be a kocsiba. Édesanyám szemében a csillogás szomorúsággá változott. Amikor a gyerekektől elköszönt, szemében nehéz könnyek ültek. Mielőtt beszállt az autóba, hozzám fordult. Csendese mondta : - Szeress kisfiam. Nagyon szeress. Legyél tele szeretettel, szeresd a gyermekeidet, és szeresd azt, aki téged is szeret. Elindultak. Hosszan integettek. Néztem utánuk. Eltűntek a messzeségben. Hathéttel később meghalt Édesanyám.