•[vissza]
Irodalom
|
Tar Károly Itt és ott
Itt más a táj, és más a tej |
Ott másként sóhajt fel, ki fél Ott másként reménylik a tél Ott másként vár és forr a vér Ott másként dúl és más a dér Ott más sivít, és más virít Ott másként jaj, ha rám pirít Ott más a most, és más a mit, Ott más a gyász, és más a hit Ott más a nép, és más a nap Ott másként prédikál a pap Ott más a cucc, és más a cél Ott más a ránc, és más remél Ott más miatt, és másért megy Ott másként hű, és más a hegy Ott más a jövő, és mást jelent Ott minden más, másat jelent Ott más a kedv, más a kotta Ott másként szól minden nóta Ott más a fény, és más a lég Ott más a víg, ott más a vég Ott másként sóhajt fel, ki fél Ott másként reménylik a tél Ott másként vár és forr a vér Ott másként dúl és más a dér Ott más sivít, és más virít Ott másként jaj, ha rám pirít Ott más a most, és más a mit, Ott más a gyász, és más a hit Ott más a nép, és más a nap Ott másként prédikál a pap Ott más a cucc, és más a cél Ott más a ránc, és más remél |
 |
László Patricia: A gyerekekről Őrzök perceket és pillanatokat a gyermekeimről. Mindig csak őket kéne csodálni. Gyerekek. Aprócska csodák. Az arca bájosan gömbölyödik, sebesen gyűrűző keretben, s azaz aprócska, pici száj, csak mosolyog, belemosolyog a világba, bele ebbe a hatalmas mindenbe, és nincs nála szebb, tisztább és szentebb. Ezek a kis csodák valahol az emberek, s az Isten között lebegnek. Jönnek egy megmagyarázhatatlan, nagyszerű úton az Istentől, csendesen közénk ereszkednek, s megtelik velük az élet. Olyan keveset tudnak még az emberekről, s egy szépséges küldetéssel érkeznek, igazából szeretnek, s szeretni tanítanak. Egész lényükkel elbűvölnek és kikövetelik maguknak a szeretetett, de teszik ezt oly puhán és törékenyen, hogy észrevétlenül imádni kezdjük őket. Hiányzik belőlük sok gyarló emberi, kicsike szeretet-istenek ők, s megfoghatatlan valójukból, csak a festmények, és képek örökkévalósága tud egy keveset megőrizni. |
Egy utcai lámpa holdsugara gömbölyödik be az ablakon, végigkarikázik a szekrényen, rágurul a polcra, s onnan rápottyan pont a kislányom arcára, s ott megáll merengve. Minek is igyekezne tovább, szebb megvilágítanivalót úgysem talál a környéken. S a tekintet így most belekapaszkodhat a látványba.
Lányocskáimat, akkor találtam a legszebbnek mikor aludtak. Semmi sem lehet lágyabb. E két lehunyt szemhéjból árad a legnagyobb nyugalom. Ilyenkor kisimul a pöttöm homlok, a dióbélnyi szájacska sem mocorog csak csend van és csend. Csend Szeretem ezt a mozdulatlanságot, nagyon hosszan lehet így ülni és figyelni. Órákig. De végül az idő múlása nem lesz fontos. S végül egy olyan állapotot észlelsz, melynek tulajdonképpeni tartalmát az a szó közelíti meg leginkább, hogy: végtelen. S ebben az időtlenségben, már csak a gyermek van s az anya. Lényük teljesen összefolyik, akar a besurranó fényben egymásra vetülő árnyékok. S aztán csak vannak. Örökké. Már nem is ők, csak a két testre szakadt szeretett.
Hajnalodott mikor a lány kinyitotta az ajtót. Gyanakodva nézett bele a lisztelő esőbe, mely megcsúfolta a tegnapi friss havat. Az utak szélén azért ott ácsorgott egy-egy rakás hó, sárosan és mocskosan. Az új országnak az éghajlatát utálta leginkább. Elviselhetetlennek tartotta az örökösen nyakába szakadó csapadékot, meg azt a nyálkás szürkeséget mely csorgott mindenhonnan. De most az egyszer nem volt ideje megfogalmazni, hogy mit is érez ilyenkor, ahogy ezt szokása szerint minden esős nap megtette. Sietnie kellett. Idejében beérni a korházba a kicsihez. Aggodalmaskodott, hogy a gyerek mind kiitta már a felé nyújtott etetőcsuporból a tejet, amit tegnap este fejt ki, hazajövetele előtt. Maga elé képzelte a nővért, amint a kiságynak nevezett tárgy fölé hajol, mely inkább átlátszó műanyagból készült teknőre hasonlít, melyből hosszú lábak nőnek ki, a lábak pedig kerekekben végződnek. A mai világban ezt nevezik praktikusnak. alá volt beépítve, sokszor jól fogott, védett az eső ellen, óvott a széltől.
Hangzása szerint szinte orvosi szakkifejezés, gondolta, s gyűlölte. Ajaj, hol vannak már az ég alján tovahimbálódzó piros bölcsök, meg azok az asszonyok, akik okosan ringatták őket. Ma a lányok, az előbb említett teknőben kapják a babákat, s tologatják magukkal, bárhova mennek. Fanyalogva ismerte el, hogy valami lényege csak van a dolognak, mert ez a szerkezet nagyfokú mobilitásra alkalmas, s ez nem elhanyagolható tényező. Például, ha a hangosbemondó kihirdette a reggelit, vagy az éppen soron következő bármely étkezést, a sok, egyforma, fehér köntösbe öltöztetett asszony nehezen feltápászkodott az ágyból, maga elé húzta a sok kis üvegteknőt, rátámaszkodott, kinyílt a sok, egyforma, fehér ajtó, s mint a tóra igyekvő ludak csámpáztak el az ebédlő irányában. Itt aztán egyforma asztalok és székek várták a nyájat, majd megjelent a kis libapásztorlány s egyformán osztott mindenkinek ételből és italból.
A nagy egyenlőség csak éppen ott hibázott, hogy a történet szereplői, egyáltalán nem voltak sem egyformák, sem egyenlők. Némelyik arcbőre halovány volt, másoké hamuszínű, vagy éppen a szemük állása ütött el a többiétől, meg aztán az Istent is különböző nyelveken hívták segítségül. A születő kisdedek pedig még ennél is különbek voltak, az ő esetükben már kombinálódtak és variálódtak a színek, meg a formák. Valamennyi más volt, egyedülálló és csodás kreációja az életnek. Ő pedig szeretett lopva tanulmányozni minden picurkát, amint elhaladt az anya - gyerek párosok mellett. Célpontja mindig a leghátsó asztal volt, s így minden kisteknőbe beleshetett. S ha rajtakapták gyorsan továbbállt, de ha nem vették rossz néven a kíváncsi érdeklődést közelebb merészkedet , s hosszasan mustrálgatta a csöppségeket. Az újra, meg újra felmerülő nagy kérdés mindig az volt, hogy vajon az övé milyen lesz. Erősen kívánta ezt a gyermeket, az anyja szerint azért is lett beteg, mert kikívánta magából.
Az orvosok hét héttel a természetes szülés időpontja előtt bejelentették: terhességi-mérgezés. Aztán rá egy hétre meghozták az ítéletet is: sürgős beavatkozás, a gyereknek meg kell születni. Este letettek elé egy rakás könyvet, bibliográfia, készüljön fel belőlük a másnap reggeli műtétre. Császármetszés. Remélte, hogy a könyvektől okosabb lesz, s megnyugszik. De a rémülete egyre csak hatalmasabb lett, mikor a függőleges, meg vízszintes vágások előnyeivel, meg hátrányaival tisztába jött. Szívesebben írt volna egy tanulmányt erről az életmentő metódusról, minthogy alávesse magát. Azt azonban eldöntötte, hogy nyitott szemmel áll a kivégzőosztag elé, legalább tanúja legyen pályafutása végének.
Reszketett, amikor levetkeztették, s le kellett fürödnie, sorsát egyedül a gázkamrába induló zsidókéval tudta rokonítni. Rengeteg zsidókönyvet olvasott még lány korában. Előrelépett s nagy meztelenségével elindult. Leszámolt saját életével. Eszébe jutott, hogy ilyenkor illik visszagondolni rövid élete legnagyobb élményeire, meg emberekre, akik állítólag, közel állnak hozzá , de valahogy sehogy sem sikerült a dolog. Csak azt tudta, hogy fél, ami elég ócska egy helyzet , de sehogy sem tudott egy regényhőssel sem azonosulni, aki mindent megvetve sétál át a halálba. Aztán előrelépett ,be , oda ahonnan még senki vissza nem tért, a kapuk bezáródtak, s máris érezte a fojtogató gázt minden elernyedő inában. S akkor sikítani kezdett, bizonyságul önmagának, hogy él. Sikított, s elképedve érezte, hogy a nővér kivonszolja a gőzölgő tusolóból, s begyűri az ágyba.
Utána változott a szcenírozás, alakultak a színterek, s ment minden az orvosi forgatókönyv szerint, végül pedig , mint, ahogy minden darabban: lehullt a függöny. S három hosszú perc leteltével a függöny mögül hallotta, amint élesen sír a kicsi. A közönség ujjongott, meleg gratulációk röpködtek, ő pedig zokogott a boldogságtól, mikor mellére tették azt az icipici, vékony gyereket. S nem volt nála boldogabb kerek e világon. Most következett volna, az utolsó fordulat, amikor is boldogan éltek, míg meg nem haltak, csak mivel ez mégsem egészen mese, elvették tőle ezt a mindent jelentő kis csodát, s finoman bejelentve, hogy majd a koraszülött részlegen meglátogatható, el is robogtak vele, át az ajtórengetegen az épület egy távoli vidékére.
S mindennek már hét napja. Azóta minden reggel pontban hat órakor indul a kicsihez, napközben az övé. S ilyenkor nagyon boldogok. Megnyitja a köpenyét, s a kis hasadékon becsúsztatja az apró testet. Órákig így altatja. Nagyon jó ez a meleg, pótolja a hiányzó heteket, amit még anyja testében kellett volna töltenie. S a lány csak nézi, mozdulatlanul az arcocskát, szokja. Szereti. Ujjai felfedezőútra indulnak. Néhányszor végighúzza őket a gyerek fején, követi a meggyűrődő bőr hullámait , aztán követi a gerinc vonalát, végül megállapodik a kezénél. Nem gondolta soha, hogy ilyen pici is lehet egy kéz. Milyen csöppek. Sosem láttam, ilyen vékony áttetsző ujjakat. Figyelj baba, ez elment vadászni, ez meglőtte... Kicsikém, én vagyok. Ugye, ismered a hangom. Nagyon vártalak. Szép vagy. Csodás vagy. Kicsi vagy most, de nagyra, nagyra nősz. Nagyobbra, mint én. Kisbabám, nagyon szeretlek. Meglátod, nemsokára hazamegyünk. Otthon is várnak. Apuka. De a többiek is nagyon kíváncsiak rád. Mindig szeretném fogni a kezed. Meglátod, így ketten, kézen fogva sétálunk át az életen.
Idáig érkezett gondolataiban, mikor egy kéz nehezedett a vállára. Összerezzent. Az idegen kézben szatyor csörrent. Sörösüvegek. S két bamba vigyorgás két oldalról. Futás? Nem, ő erre még nem képes. Barátságosan? Még azt hinnék, hogy óhajtja a társaságukat. Csak éppen szűkszavúan, döntötte el.
- Merre te lány?
- Villamoshoz.
- S azzal?
- Korházba.
- Igyál.
- Nem lehet.
- Honnan jössz?
- Erdélyből.
- Hmm. Van egy tízesed?
- Nincs.
A villamosmegálló üres volt. És sötét. Egy híd
Kapott egy pofot. Hátratörték a kezét. Benyúltak a zsebeibe.
- Itt a tízes.
Erős ütést érzett a fején. Aztán kemény bakancsokat az oldalában.
A földön feküdt és mosolygott: Édes kicsikém... Aztán rémületté merevedett. - Milyen tejet eszel ma?
László Patricia Amarill önéletrajz:
1971- et írtak mikor Kolozsváron megszülettem. Elég sok iskolában megfordultam, ami mélyebb nyomot hagyott bennem a kolozsvári Apáczai , a nagyváradi pedagógia, majd visszatérve a szülővárosomba a Báthory István gimnáziumban végeztem. Érettségi után indult el a család, a már két éve Svédországban tartózkodó Édesanyámhoz. Egy és fél év után azonban én már újra csomagoltam, és költöztem vissza oda ahonnan elindultam , a számomra világ közepét jelentő Kolozsvárra. A Bolyai egyetem magyar- angol szakának lettem hallgatója, '96-ban végeztem. Ezután tértem vissza Svédországban, az egyetemi évek alatt megismert férjemmel, Alettára, az első kisbabánkra várva. Azóta még két gyerekünk született: Dóra és Edina (4,illetve 2 ,1 évesek). Az utolsó magyarórán Tibád tanár úr azzal búcsúzott ,a magyarság fennmaradásának egy módja van: "Vállaljatok minél több gyereket!". A Magyar Liget
nemsokára skandináviai magyar irodalmi és művészeti mellékletet indít Ághegy címmel. Még nem közölt írásokat, képzőművészeti alkotásokról fényképet, irodalmi, színházi, művészeti eseményekről beszámolókat, kritikákat várunk a szerkesztőség címére.
|
felelős
szerkesztő: Tar Károly,
webmaster: Kormos László.,
|