38. évfolyam, 1992. 1. szám

Archívum

Bereczky Éva tanítványa voltam...

Hölgyesi Györgyi

1992. január 11-én végleg eltávozott közülünk Bereczky Éva, a negyvenes-ötvenes években pályára indult könyvtáros nemzedék kiváló képviselője.
Tanárnak készült, de jó sorsa 1949-ben a könyvtáros-pályára vetette, s ott meg is tartotta mindhalálig, talán azért, mert tudta, a műveltség terjesztésében, a kultúra ápolásában, az új nemzedék nevelésében, a oktatásban és művelődésben hivatást teljesítők körében nem kis szerep hárul a könyvtárosokra, a szakszerűen és korszerűen kialakított és működtetett könyvtári intézményekre. Gazdag és eredményes könyvtárosi pályája az Országos Könyvtári Központban kezdődött, majd a központ megszűnése után az Országos Széchényi Könyvtárban folytatódott, ennek keretében pedig az 1952-ben létrehozott módszertani osztályon, amely a Könyvtártudományi és Módszertani Központ jogelődje volt. A szakma "nagy öregjeitől" megtanulta a könyvtárosi munka minden csínját-bínját, különösen a gyakorlati munka megszervezése, könyvtártani, állományfeltárási és feldolgozási kérdések foglalkoztatták. A módszertani kabinetben, még inkább az 1959-ben megalakult KMK-ban, a hálózatfejlesztési osztály munkatársaként úttörő szerepet vállalt a "poraiból" éledező hazai könyvtárügy, különösen a közművelődési könyvtári hálózatok - a tanácsi és a szakszervezeti könyvtárak - szervezésében, szakmai segítésében. Aligha van olyan közművelődési könyvtár, amely valamilyen formában - leginkább katalógusaiban - magán ne viselné Bereczky Éva "keze nyomát". Az ország könyvtárait járva - falusiakat, városiakat és megyeieket egyaránt - tapasztalatok sokaságát gyűjtötte össze és adta át. Kiváltképp a feldolgozó munkában, a betűrendes és szakkatalógusok szerkesztésében nyújtott felbecsülhetetlen segítséget a pályakezdő könyvtárosoknak. Szívügye volt a könyvtári állományfeltáró rendszerek pontossága és szakszerűsége, mert tudta, hogy ez a "könyvtár lelke", egy-egy jól szerkesztett katalóguson - vagy annak hiányán - múlik az egyre gyarapodó könyvtári állományok kezelhetősége, használhatósága, a könyvtáros tájékoztató munkájának pontossága, eredményessége. Ezért is vett részt az új könyvtári "címleírási" szabványok megalkotásával, alkalmazásával kapcsolatos tárgyalásokon a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején, mindvégig következetesen a gyakorlati használat szempontjait képviselve.
A sors kegyes volt hozzá, egyik "szerelméhez" sem kellett hűtlennek lennie: könyvtáros-tanárként szaktanfolyamokon, a KMK középfokú könyvtárosképző tanfolyamán, a SZOT-iskola (tanítóképző, majd tanárképző) népművelő-könyvtáros szakán adta tovább felbecsülhetetlen értékű tapasztalatait, a könyvtári feldolgozó munkáról szerzett tudását. Akik hallgatói voltak, aligha felejtik el kedves, karcsú alakját, derűs kedélyét, amint az órákon, vizsgákon az asztalok között járkálva belekukkant a feladatokba, dolgozatokba, ki hogyan boldogul a címleírással, szakozással - és egy-egy segítő szóval, megjegyzéssel továbblendíti a felnőtt "nebulók" próbálkozásait. Aligha felejthetik gondosan előkésztett, logikus felépítésű, a tudásanyagot jól rendszerező óráit, amelyeken mindig újabb és újabb példák segítségével tette világossá, mindenki számára érthetővé magyarázatait. És aki még abban a szerencsében részesült, hogy tanítványa és munkatársa is lehetett, azt sem felejti el, hogyan elevenedett meg, frissült, villanyozódott fel - még akkor is, amikor már komoly bajok gyötörték - ha órára indult, tanítani készült. Könyvtárosok ezreit tanította szakmára, nevelte hivatásszeretetre, sohasem tévesztve szem elől, hogy a könyvtáros munkája, az olvasásra, könyvtárhasználatra nevelés mindenekelőtt szolgálat, szép hivatás. Azért is volt igényes tanítványaival szemben, mert tudta, milyen nagy szükség lesz biztos szaktudásukra a könyvtárakban, hogy nemcsak anyagiakon, de a könyvtárban dolgozó munkatársak ügyszeretetén is múlik a könyvtárak "minősége". Komolyan vette a könyvtári törvény betűit - tudniillik, hogy mindenkinek joga van az olvasásra és művelődésre -, akkor is, amikor az így vagy úgy, de hátrányos helyzetű olvasók könyvvel való ellátásán fáradozott. Az öregbetűs, illetve "hangos" könyvek kiadásának megszervezésével segítette a vakok és a csökkentlátók számára a szépirodalom klasszikusainak és modern értékeinek élvezetét. Sikeres lépéseket tett az ágyhoz kötöttek, az öregek, betegek, kórházi ápolásra szorulók könyvhöz juttatásáért, a szabadságvesztésüket, börtönbüntetésüket töltő elítéltek emberhez méltó körülményeinek, olvasási lehetőségeinek biztosításáért, azért, hogy a léleknemesítő irodalom - amelyben erősen hitt - minden rászoruló számára közvetíthesse üzenetét.
A kollégákra, akik ismerték őt, személyesen találkoztak vele, nagy hatást tett élénk temperamentuma, mindig a jó ügy érdekében vitázó szelleme, nyílt érdeklődése ügyes-bajos dolgaik iránt, és az a közvetlen, baráti hang, amellyel "első látásra" a könyvtárosok nagy családjához tartozónak tekintette beszélgetőpartnerét. Nemcsak az óráin, a könyvtárigazgatói értekezleteken, szakmai megbeszéléseken, kiszállások során elhangzott kitűnő, életteli előadásai, hozzászólásai teszik őt emlékezetessé, de szakmai írásainak, útmutatóinak, példatárainak és tankönyveinek sora örökíti meg nevét a könyvtártudományi szakirodalomban is.
Mind gyakoribbá váló testi panaszainak hallatán, fizikai romlásának szomorú állomásait látván szerettük volna hinni, hogy csupán átmeneti, múló rosszullétről, gyengeségről van szó, és a folyamat visszafordítható. Amikor 1984-ben hivatalosan nyugdíjba vonult, még sokáig bejárt és dolgozott: több évtizedes tapasztalatait osztotta meg ifjabb kollégáival, de egyre ritkuló jelenléte már arra figyelmeztette a környezetét, hogy nem így történik... Mi, akik a tanítványai, "lelki gyermekei" voltunk, hálával és szeretettel őrizzük meg emlékezetünkben.

Országos Széchényi Könyvtár Észrevételek (2000/04/12)