1	A pályakezdő Kiss Árpád. In Interdiszciplináris pedagógia és az elvárások forradalma. A III. Kiss Árpád Emlékkonferencia előadásai. Szerk.: Buda András és Kiss Endre. Debrecen, 2005, 316–323.; Kiss Árpád a negyvenes években. In A Debreceni Iskola. Szerk.: Brezsnyánszky László és Fenyő Imre. Debrecen, 2004, 118–122.; A pályakezdő Kiss Árpád pedagógiai rendszeréről. Neveléstörténet, I. évfolyam, 2004. 3–4. sz. 161–166.; Pedagógiai elmélet és kettéosztott társadalom, Kiss Árpád pedagógiai elméletének kialakulása (rövid változat). In Tanulás, kommunikáció, nevelés. IV. Országos Nevelésügyi Konferencia. Program. Tartalmi összefoglalók. Budapest, 2004, 234.; A tanárképzés helye Kiss Árpád pedagógiájában (rövid változat). In Tanulás, kommunikáció, nevelés. IV. Országos Nevelésügyi Konferencia. Program. Tartalmi összefoglalók. Budapest, 2004, 200.; Kiss Árpád műveltségkoncepciója a tudástársadalom perspektívájából. In Interdiszciplináris pedagógia és a tudás társadalma. A II. Kiss Árpád-konferencia előadásai. Debrecen, 2003, 758–770. és Új Pedagógiai Szemle, 2003. 5. sz. 16–23.; Kiss Árpád a negyvenes évek elején. (Az elméleti pedagógus attitűdjének kialakulása Debrecenben.) In Az európai tér és a magyar neveléstudomány. III. Országos Neveléstudományi Konferencia. Budapest, 2003, 305. (rövid változat).
2	E folyamatnak számos, részben egymástól független oka van, amelyek önálló elemzést érdemelnek.
3	A leglátványosabban ez úgy jelenik meg, ha például az iskolával szemben támasztott „nevelés” követelményére, a tanár „személyiségé”-nek állandó megnyilvánítására vagy a társadalomnak az iskolával kapcsolatos általános elvárásaira gondolunk, amelyeket elképzelni is lehetetlen a fentebb vázolt „antiantropomorf” realitások elismerése mellett.
4	E sorok írójának akkor tűnt fel a Kiss Árpád identitására vonatkozó kérdések intenzitása és a lehetséges válaszok széles spektruma, amikor a nyolcvanas években egy színvonalas és elismerő értékelésben feltűnt e személyiség „dzsentri” jellegűként való értékelése. A helyzet akkori bonyolultságát csak fokozta, hogy a nyolcvanas években egy ilyen értékelés már lehetett pozitív is, miközben az ellene való tiltakozás könnyen keveredhetett még abba a látszatba, hogy önkéntes szolgálatot akar tenni a korszak politikai szellemének.
5	„Azt teszem-e, amit tennem kell? Érdekel-e az a valami, ami vagyok, ami bizonytalan helyzetbe dönt arról, amivel utólag azonosítom magam? Miért?” (Igazság költészet nélkül, 15.). A „szabad” jelző is sok esetben a maga teljes szemantikai gazdagságában jelenik meg Kiss Árpád írásaiban. Egy példa az Igazság költészet nélkülből: „…szabad emberként mozogtam magam által szabadnak nyilvánított környezetben…” (261.).
6	Erre utal Kiss Árpád negyvenes évek elején írt könyvének címe is: Az emberi felszabadulás útja.
7	Mindezzel egy új társadalomontológia-állapot kialakulását is megállapíthatjuk. Hatalmas paradoxon ez: a társadalmi lét elért színvonala egyrészt minden módon elősegíti, bátorítja, előírja, megköveteli, normának tűzi ki az autonómiát és a belülről vezetett életformát. Másrészt a heroizmus szintjét elérő erőfeszítéssel teszi azt csak valóban megvalósíthatóvá. Mindezzel az egzisztencialista irány történeti-tudásszociológiai hátterét is kijelölhettük.
8	Lásd „…az életemhez való viszonyulás” (Igazság költészet nélkül, 17.), a halálról: „Csak az ember fizeti egy életen át a hit súlyos adóját: utolsó órái azért tragikusak, mert szembe kell néznie a bizonyossággal. Bele kell hullania a semmibe vagy a mindenségbe, illúzió nélkül.” (Uo. 208.) De egyenesen klasszikus egzisztencialista alapkijelentés a következő is: „Az élettel volt vitám, az emberség jelentését, saját létezésem értelmét kerestem. Egy társadalmi átrendeződés, politikai fordulat csak azokat állítja csatasorba, akiket a jobb élet és nem az élet maga érdekel.” (Uo. 267.)
9	Az Igazság költészet nélkülben a saját szabadság önmagával szembeni felhasználásának talán legszebb példája az arról való beszámoló, hogyan vett búcsút a visszaemlékezés protagonistája szellemi ambícióinak egy részétől (190.).
10	Bár a maximát e sorok szerzője parafrazálta, de azt a szoros szövegelemzés megalapozta. Lásd a társaság, a társas élet előírásaitól való szabadság (183., 261.) mozzanatát vagy a magatartás maximájának másik megfogalmazását: „Az utat nem lehet végig megtenni, mert siker esetén nem lehet megfordulni…” (260.).
11	Uo.16.
12	Lásd a „magasabb emberség”-gel kapcsolatos későbbi felvetéseket.
13	Kiss Árpád romanistaként természetesen jól ismerte a kor sikerfilozófiáját, az 1945 után teljes erővel áttörő francia egzisztencializmust, az attitűd kialakításában azonban ennek mint hatástörténeti elemnek nem lehetett különösebb szerepe.
14	Ez az egzisztencializmus filozófiai-tipológiai helyének, szerepének következménye. A többi filozófiai családdal összehasonlítva az egzisztencializmus nem rendelkezhet közvetlen tartalmi meghatározottságokkal.
15	A helyes egzisztenciális cselekvés kötődése a hozzá vezető út egzisztencialista korrektségéhez nagyon is emlékeztet az igazság és a hozzá vezető út egyedül helyes megismerési alapelveihez Hegelnél.
16	Igazság költészet nélkül, 152.
17	Úgy gondoljuk, ez az álláspont a maga konkrét formájában Kiss Árpád saját eredménye, jóllehet e pozíció számos más árnyalatával egész közeli érintkezésben áll. Az ő esetében is számtalanszor igazolódott azonban, hogy az algoritmikussá váló szabadságmotiváció mögé mások rendre személyes érdeket, ideológiát és más ilyeneket feltételeztek, majd miután ezt mégsem találták fel, valamilyen vélt humanista jámborságot tételeztek fel, amelyen mint „ügyetlenségen” a világtörténelem dörzsölt szereplőiként, időnként még fölényesen mosolyogtak is. Hiszen a szabadság motívuma még a magyar társadalom karakterisztikus „életrevalóságát” is kizárja: „..arról döntöttem, hogy mindazt, amihez valaha közel juthatok, nagy és fáradságos kerülőutakon kell elérnem.” Lásd: Igazság költészet nélkül, 152. Egy másik, releváns reakció: „Senkit sem ismerek, aki annyira közömbös volna saját legelsőrendűbb érdekeivel szemben, mint te.” (Uo.184.) A pozitívan szabadságmotivációjú létezés, „a szellem problémáival foglalkozó szabad ember” (uo. 172.) testet öltő attitűdje iránti állandó, a megütközésig menő gyanakvásra valóban irodalmi szintű példa a francia néprajzkutató alakja, akit kifejezetten provokál ez a magatartás: „Ön filozófus, de rendszere megsemmisíti az életet magát… Éljen. Legyen kereskedő, utazó, nagyban... Kitűnő modor, mosolygó, megnyerő egyéniség, nyelvtudás… Vagy diplomata… Az emberekre hatással van… Engedi elfolyni az életerejét…” (Uo. 302.)
18	Ezzel önmagában is foglalkoznunk kell, hiszen ha igaz, hogy minden egyén létének van egzisztenciális dimenziója, a filozófia történetének másból sem kellene állnia, csak egzisztencializmusból. Ennek ellenére igen ritka a gondolkodás történetében, amikor az egzisztencialista gondolkodás valóban hegemón helyzetbe kerül.
19	Lásd: „…szükségszerűen mérlegeljük először saját belső emberségünket… Valamilyen mértékben önmagunk termékei is vagyunk…” (17.) Ebben az esetben egzisztencializmus és pszichológia fedésbe kerülnek egymással.
20	Érdemes ezt a gondolatmenetet a maga konzekvens logikája miatt hosszabban is idéznünk: „Én Bergson filozófiáját készen kaptam, első filozófiaként szívtam magamba. Nem más filozófiákhoz, hanem saját igényeimhez mértem, örvendtem a benne kinyilatkoztatott szabadságnak, anélkül, hogy átéreztem volna, mekkora árat kell érte fizetnem (!). ... A megismerés problémáját nem láttam világosan: megértettem a különbséget az ösztön, az intelligencia és az intuíció között – de – nem lévén elég lélektani ismeretem – csak tudomásul vettem, hogy a lényeglátáshoz olyan erőfeszítésre van szükség, amelynek az értelem megszokott útjától el kell fordulnia,… Ma természetesen más a felfogásom. A filozófia mintha indokolatlanul bánnék vállveregető fölénnyel az úgynevezett szaktudományokkal, amelyek elmélkedésének a nyersanyagát szállítják.” (Igazság költészet nélkül, 300–301. Kiemelés az eredetiben.)
21	Egy újabb szemléletes példa: „Hosszú út vezet a célig, önmagunk kipróbálásáig, a bánni tudásig azzal, amivel rendelkezünk. Ez éppen az érés.” (118.)
22	Ez a lehetséges konfliktus természetesen nem korlátozódik Kiss Árpád tevékenységére, se szeri, se száma az olyan „humanista” és egzisztenciálisan elkötelezett pedagógusoknak, akiknek fogalmuk sincs a pedagógiai tevékenység szcientikus-pozitivisztikus összetevőiről.
23	Nem véletlen, hogy éppen az a Karl Jaspers a huszadik század nagy filozófusai közül a legkevésbé feltárt és megértett gondolkodó, akinél a (szcientikusan) pszichológiai és egzisztenciális mozzanatok a leginkább kerülnek egymás társaságában és összefüggésében megfogalmazásra. Egzisztencia és pszichológia egy következő, igen jelentős összefüggése a következő: „Nem egyszerre és nem forradalmi módon szűntem meg vallásos lenni, és jó barátságban maradtam a vallással, múltammal, múltunkkal… Csak annak szabad utánam jönni, aki bátrabb, jobban szereti az igazságot, és főként jobb, sokkal jobb, mintha vallásos lenne. A vallástalanság a valláson túl van.” (Uo. 127.)
24	„Az értelmiséggé, tehát értelmes és emberséges emberré válás útját vélem követni…” Igazság költészet nélkül, 155.
25	Igazság költészet nélkül, 155. – Julien Bendára hivatkozva ezután Kiss Árpád teljes leírásban is megadja ennek az egzisztenciális kiindulású értelmiségfogalomnak a legfontosabb meghatározásait: „…az emberiség megbecsült, örök vagy öröknek hitt szellemi birtokállományának részesei és önzetlen védői. Az értelmiség nem hivatal vagy hivatás, az értelmiség az emberség egy elért foka (!), hosszú és fáradságos fejlődés – a nevelés és az önnevelés – nagy áron megvásárolt eredménye. Az értelmiség kiválaszt – elfogad és elvet; tudatos értékelése dönt az emberiség nagyobb gazdagságáról vagy szegénységéről; mikor azonban így állást foglal, mikor saját kora számára újra megfogalmazza azt, ami igaz vagy helyes, mikor kimagasló egyedei hozzátesznek a meglévőkhöz, alkotnak vagy eddig nem látottat megtalálnak, akkor továbbmennek annál a tevékenységnél, amelyet Benda utal a hatáskörükbe: nemcsak védenek, hanem gyarapítanak. Világosan következik az elmondottakból az értelmiséggé válás három elengedhetetlen kelléke: az említett szellemi birtokállomány hatalmunkba kerítése, az értékelés alapján végbemenő állásfoglalás és egy – legalább a magam számára történő – újrafogalmazás.” (Uo. 155.) – Számos aktualizáló megjegyzést rögtön le lehetne vonnunk ebből a gondolatmenetből, e helyütt azonban csak a szellemi „birtokállomány tulajdonbavételé”-nek követelményét emeljük ki a permanensen tudásellenes tananyagcsökkentés ideológiai éterében…
26	„Előszó” (az Igazság költészet nélkül kötethez), i. k. 8–9.
27	A legfontosabb megfogalmazás: „...a tétel, hogy emberben és ne elvekben gondolkozzam…” (Uo. 161.)
28	Ilyen volt például az egzisztencializmus és a marxizmus ütköztetése az ötvenes-hatvanas években.
29	E megfogalmazást l. Igazság kötészet nélkül, 162.
30	Például: „A nyugati nagy demokráciák aggok vezetése alatt megújulásra képtelenül őrlődtek a bátor elhatározásokat kívánó új élet problémái között.” (Uo. 170.) A társadalmi lét látszattá alakulásáról: ”A legrosszabb következett be: a tudományos terminológia hazugságfátylával takarták le az ostobaságok és a barbárság rémtetteit.” (170.) A társadalom látszatának víziója nem más társadalomfelfogásokkal vagy -elméletekkel szemben artikulálódik, de az egzisztenciális választását elvégző ember perspektívájából lepleződik le ilyenként. Általában is elmondható, hogy a huszadik század önmagát szabadnak definiáló értelmiségije mély csalódást és szkepszist érzett a modernség konkrét világtörténelmével szemben. Ezt végiggondolva valóban nagyon meglepő, hogy milyen ritkán fogalmazódott meg ez a konkrét diskurzus szintjén.
31	L. ehhez a 9. lábjegyzetben foglaltakat.
32	L. ehhez a 26. lábjegyzetben foglaltakat.
33	E gondolkodást tekintve talán nem tűnik teljesen követhetetlen asszociációnak, amikor Kiss Árpád gondolati fejlődésére visszapillantva „a bennem működő forradalmár”-ról tesz említést. (Uo. 160.)
34	Igazság költészet nélkül, 172.