Szabolcsi Miklós

Új kihívások az irodalomtanításban

Az irodalom, a magyar irodalom tanítása – természetesen – állandóan változóban van. Az utóbbi időben tevékenységünk peremfeltételei változtak meg. Mindenekelőtt természetesen az informatikai forradalom befolyásolta erősen a munkánkat. Abban a nagyon egyszerű értelemben is, hogy mi magunk, de tanítványaink nagy része is időnk jelentős részét töltjük a számítógép mellett, és ennél fogva a hagyományos olvasás és hagyományos könyvolvasás statisztikailag kimutathatóan is visszaszorul. Sajnos nincs naprakész felmérés a magyar olvasási szokásokról, amennyire tudom, Gereben Ferenc A magyar társadalom olvasáskultúrája empirikus vizsgálati eredmények tükrében című értekezése tartalmazta az utolsó reprezentatív adatokat. Ez is néhány éves, de világosan mutatja az olvasás állandó, folyamatos, következetes visszaszorulását és az elolvasott művek, az elolvasott anyag változását. Szükség lenne egy friss olvasási felmérésre, talán a magyartanárok egyesülete kezdeményezhetné ezt. Bizonyos tehát, hogy az informatikai forradalom, a számítógéphez való kötöttség, az új kommunikációs eszközök, főleg az internet belépése és az erre alapuló új tömegkultúra lényegesen megváltoztatja munkánk feltételeit.

Ismert, és mindnyájunk által tapasztalt jelenség az irodalom funkcióváltozása is. Mi hozzá voltunk szokva, abban is nevelkedtünk, hogy az irodalomnak kitüntetett politikai funkciója, váteszi szerepe van akár rendszert támogató, akár ellenzéki töltettel. Egy verssor, egy regény politikai, közéleti, közösségi jelentésre tett szert. Ez mára nagyrészt eltűnt, az irodalom funkciója visszaszorul a magánszférába, ahogyan a nyugat-európai országokban is. Még beláthatatlan a fejlődés iránya. Ma soha nem látott számban és szerintem aránylag jó minőségben jelennek meg Magyarországon lapok és folyóiratok. Hatvan-hetven irodalmi folyóirat létezik, de ugyanakkor a fogyasztható, a nagyközönségnek szóló, olvasható irodalmi művek száma erősen csökken. Eluralkodik egy kísérleti típusú irodalom, egy szövegirodalom, s azt hiszem, nem tévedek, ha úgy gondolom, hogy ma Magyarországon az irodalom területén igazi viták, igazi érdekességek elsősorban az irodalomteória területén bontakoznak ki. Ez természetesen annyit jelent, hogy egy sokkal zártabb körben, csak néhány ember számára érthetően zajlik az irodalmi és a szellemi élet. Ahhoz képest, amit akár egy Húsz óra, akár egy Örkény-darab, de akár az első Esterházy-könyvek megjelenése jelentett széles körben, a magyartanár munkáját is befolyásolva, most sokkal kevésbé kelt visszhangot az élő irodalom. Mindezek a peremfeltételek tehát erősen meghatározzák, megváltoztatják munkánkat.

Mit kellene tanítanunk? Elsősorban persze műveket. A művek tanítása önmagában természetesen kevés lenne. A mű mindig kontextusban áll, mindig ismereteket is követel, tehát az, hogy az iskolában nem elsősorban folyamatokat, hanem műveket kell tanítani, már önmagában rejt bizonyos ellentmondást. A mű önmagában néma, valamilyen módon meg kell szólaltatni. Ezt azért szeretném hangsúlyozni, mert a mai irodalomelméleti irányok egy része az úgynevezett önreferencialitás alapján áll, eszerint egy mű csak önmagára, illetőleg a mindenkor változó befogadóra reflektál. Ha ezt az elméleti alapot teljesen elfogadom, az valószínűleg teljesen értelmetlenné tenné a mű átadását, oktatását.

Az informatikai forradalom korában is, sőt valószínűleg egyre inkább szükség van a kisközösségi kohézióra. A Magyar Tudományos Akadémia Info című belső információs folyóiratának novemberi száma teljes egészében az informatikai forradalom jelenségével és következményével foglalkozik. Az egyik legfontosabb mondanivalója, hogy az internet korszakában is, sőt egyre inkább rendkívüli a vágy a kisközösségek után, mely kisközösségek a nemzeti kohézióra épülnek. Ebből következik, hogy bizonyos tradícióra, a tradíció folytonosságára továbbra is szükség van, sőt valószínűleg reakcióként, az informatikai forradalom következtében e tradíció folytonossága, megerősödése és megerősítése várható. Következésképpen a klasszikus kánon néhány alapvető művének a tanítása továbbra is szükséges. A kánon azoknak az értékeknek és műveknek a korpuszát jelenti, amelyek egy adott közösségben szerepet játszanak. Én azt hiszem, hogy a mi kánonunk változatlanul tartalmazza a klasszikus kánont, tehát a magyar klasszikus irodalom, főleg a 19. századi és a 20. századi irodalom néhány nagy művét.

Az informatikai forradalom és a jelenlegi helyzet megkövetelné az informatikai forradalommal ellenkező érzék és érzés kifejlődését, a történelmi mélységérzetet. Mivel az információs forradalom lényegében egy idősíkon zajlik, a múlt különböző rétegei egybecsúsznak. Ezt már hosszú ideje mondjuk, hiszen a múlt egybecsúszását már észleltük a televízióban is. Az iskolának és a tanításnak kellene visszaállítania a történelem mélységérzetét, az évezredekre visszanyúló kulturális gyökereket, s általában azt az érzést, hogy a történelem változik. Az időben lejátszódott történelem létezik, és ennek a történelmi létezésnek a dimenzióit is meg kell mutatnunk. Minden múlt, minden költői és prózai mű kiragad valamit a változó valóságból, az áttekinthetetlen felszínből, az alig látható jelenségek hosszú sorából, s ezt szerves egésszé formálja, belső szerkezettel látja el, formába önti. Ezt a válogatást, formába öntést, megfogalmazást, megragadást, az alkotás mesterségbeli részét, a mű szerkezetét és formáját is meg kell mutatnunk. A mű mint megformált és átformált valóság, a mű mint szerkezet jelenik így meg. Sokkal kevesebb meggyőződéssel teszem hozzá, hogy ugyanakkor az irodalmi mű, az egyéni élményvilág gazdagságához is hozzájárul, segít az addig hiányzó, latens tulajdonságok érvényre juttatásában, és éppen ebben a technicizált világban segít az érzelmi kultúra megteremtésében. Nem vagyok benne biztos, hogy ez a fajta funkció ma teljes egészében működik-e.

Az informatikai forradalom ellenére vagy éppen azért máris láthatóan kialakul egy új magaskultúra. Amikor nagyon szélesen elterjed az informatikai forradalom, és bizonyos nivellálódás mutatkozik meg, ugyanakkor az internet segítségével az úgynevezett magaskultúra is megmarad, és elkülönül a széles kultúrából. Ennek a magaskultúrának pedig valószínűleg megmarad a presztízsértéke, ha csökkenő mértékben is. A munkamegosztásban elfoglalt hely egyik kritériuma a magaskultúra birtoklása lesz, s kell, hogy legyen.

Mindennek következményei vannak az említett kánon összeállítására, összetételére. Az alapvető kánon folytonosan gazdagodik új és új művekkel. Amint azt többször elmondtuk, az iskolai oktatásnak nyitottnak kell lennie arra, hogy az újonnan felbukkanó, Magyarországon és a világban megjelenő új műveket, áramlatokat és tendenciákat befogadja, s mintegy rárakja a meglévő alapra. Természetesen főleg az érdeklődést kell felkelteni, de ez egyszersmind azt is jelenti, hogy az irodalmi, a művészeti oktatásban szelektálni kell. Az eddiginél keményebben, kegyetlenebbül kell szembenézni a 19. század előtti magyar irodalom válogatásával. A hatvanas-nyolcvanas évek nyugat-európai reformtervei között nagyon sok az olyan, amely elsősorban jelen szövegeket tanít, ez az oka annak, hogy nyugat-európai egyetemistáknál nem természetes, hogy Goethét ismerjék. A kánon gyarapodása ugyanis lefelé nyomja, lefelé összeszorítja a régebbi irodalmat. Én azt hiszem, hogy gyakorlatilag nekünk is a klasszikus kánon megtartása kedvéért s az újabb befogadásáért a régebbi korok műveit erősebben szelektálnunk kell, és a kánonból ki kellene venni azokat a műveket, amelyek nem taníthatók. Itt vitatkozik bennem az irodalomtörténész és a tanár. Az irodalomtörténész mindent fontosnak tart, különösen az, aki a 20. századdal foglalkozik, és azt gondolja, hogy az avantgárd mint olyan a 20. század irodalmának legnagyobb ereje, a legtöbb értéket termelő áramlata. Ugyanakkor mint tanár tudom, hogy sok minden ebből az anyagból taníthatatlan. Szembe kell néznünk azzal, hogy a megtaníthatatlan anyagokat nem erőltetjük a kánon kedvéért. Hozzá kell fogni az irodalomtörténeti vagy kultúrtörténeti teljesség illúziójával felvett anyagok szelekciójához.

A másik nagyon nehéz kérdés s állandó vitakérdés immáron a híres tankönyvvita óta egyfolytában: az irodalom tantárgy keretén belül a magyar irodalom és a nem magyar irodalom viszonya. Rendkívül nehéz az arányokat eltalálni, én azt gondolom, hogy az a nagyjából 40-60%, amelyet néhány évvel ezelőtt kialakítottunk, ezután is tartható. Általában is: az lenne helyes, ha a magyar irodalom műveit világirodalmi kontextusba állítva tudnánk megmutatni. Mindebből következik, hogy az új műveket is rendkívül erősen válogatva kellene szerepeltetnünk. Végül még egy nehéz és nagyon vitatott kérdés: elég végigmenni a városon, hogy lássa az ember a lektűr ma már ugyan kicsit apadó, de még mindig masszív jelenlétét az utcai árusoknál és néhány könyvesboltban is. Nagy probléma, hogy ezt a nagy lektűrirodalmat mennyiben szerepeltessük az iskolában ellenpéldaként, megtanítható példaként, egyáltalán műveltséganyagként. Valamilyen módon szerepelni kell.

A „Hogyan?” kérdéséhez még egy szempont, adalék. Mindnyájan azzal nézünk szembe, hogy minden iskolafokon, a középfokon éppen úgy, mint a felsőfokon mindennél nagyobb számú hallgatót, tanulót kell majd befogadnunk. S ez természetesen azt is jelenti, hogy elég élesen kettéválik a néhány elit intézmény és a nem elit intézmények sora. Budapesten és Magyarországon van néhány kimagaslóan színvonalas gimnázium s annak színvonalasan kimagasló osztályai, de az alapprobléma most is és egyre inkább az átlag tanítása, ha tetszik, a tömegek tanítása, akiknek ezeket a műveket át kell adnunk. Mindaz, amit mondtam, természetesen az átlagra vonatkozik, azt hiszem, számukra kell ezt a mérsékelt és válogatott kánont tanítanunk; az elit osztályoknak, elit csoportoknak ennél sokkal többet lehet és tudunk adni. Most már évek óta az egyetemen is azt tapasztalom, hogy bár maga a bölcsészkar eleve elitet választ ki felvételi rendszerével, ott is teljesen világosan tagozódik egy-egy évfolyam egy néhány fős elitre s egy átlagra, s ez a két réteg világosan elválik egymástól egy szemináriumon belül is. A mi munkánk egyik alapkérdése lesz a jövőben is, hogy a tömeget, az iskolarendszerbe kerülő populációt hogyan tudjuk valamilyen módon megragadni.