Szabolcsi Miklós professzor emlékére

Megint elment a magyar oktatás egy nagy egyénisége, olyan valaki, akinek a pedagógiához, iskolához való szoros kötődése az utóbbi évtizedekben sokak számára rejtve maradt. Szabolcsi Miklóst irodalomtörténész professzorként, József Attila-kutatóként ismerték, s viszonylag kevesen tudták róla, hogy gyakorló középiskolai tanárként, 1945 után évekig a kultusztárca szakértőjeként, majd az OPI főigazgatójaként sokat tett a magyar közoktatás fejlesztéséért. Büszke volt rá, hogy ott bábáskodhatott az első általános iskolai tantervek készítésénél, mint ahogy jelentős érdemei voltak abban is, hogy a közoktatásban elindulhatott az 1985-ös paradigmaváltás, az a folyamat, amely végül is megteremtette azt a sokszínűséget, amelyet ma az oktatás egyik legfőbb értékének tekintünk.

Majdnem nyolcvanévesen elhunyt Szabolcsi Miklós professzor, a magyar irodalomtörténet-írás jelentős alakja, a huszadik századi magyar irodalom kutatója, József Attila életművének monográfusa, az európai és magyar avantgárd és neoavantgárd felfedezője, közvetítője és elfogadtatója, a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek jelentékeny kultúrpolitikusa, irodalompolitikusa, oktatáspolitikusa. Akadémikus, egyetemi tanár, az Irodalomtudományi Intézet igazgatóhelyettese, az Országos Pedagógiai Intézet főigazgatója.

Tanár volt, a szónak abban az értelmében, hogy lehetett tőle tanulni, sokat. Tanár volt abban az értelemben is, hogy engedte tanítványait felnőni, gondolkozni, az övétől eltérő utakat bejárni, mást képviselni, mást vallani. Nem követőket nevelt, nem szektatagokat, nem feltétlen híveket, hanem a maguk útját járó, érdeklődő, nyitott szellemű embereket. Ezért nem alakult ki körülötte az őt feltétel nélkül követők, a neki vakon hívők kicsiny csapata. De ezért lettek tanítványai minden nemzedékből: ma hatvan- és húszévesek egyaránt, marxisták és nem marxisták, irodalomelméleti, pszichoanalitikus, filológusi beállítottságúak, modernisták és posztmodernek egyaránt. Nem lenne igaz, ha azt állítanánk, hogy sokan – főleg hogy mindannyian – az ő szellemi köpönyegéből bújtunk ki, de az már igaz, hogy sokan az ő köpönyege oltalma alatt nőttek föl, sokakat ő védett meg, sokan tőle indultak. Aztán otthagyták: gyorsan vagy észrevétlenül, barátsággal vagy vitázva, rá vissza-visszapillantva vagy őt majdnem elfelejtve. Ő pedig nem volt féltékeny az őtőle induló, de tőle elkanyarodó emberekre, a más kutatói pályákra, irodalomtörténészi utakra.

Tőle lett a József Attila-kutatás olyan, amilyen: sokszínű, gazdag, vitatkozó, sokféle szempontú, árnyalt. Elkészítette a József Attila kritikai kiadást, és maga örült legjobban, amikor egy másik, jobb, pontosabb, modernebb, tudományosabb kiszorította az övét. Megcsinálta a prózai művek kritikai kiadását, de örömmel lektorálta az új prózakiadás elkészült kötetét, nyilván annak tudatában, hogy az is az ő munkáját szorítja majd háttérbe. Ő inspirálta és lektorálta a válogatott levelezés kiadását, a kortársak József Attiláról szóló írásainak három vaskos kötetét. Nem véletlenül az ő szakterületén születtek olyan tanulmányok és könyvek, amelyek az egész magyar irodalomkutatásra nagy hatással voltak, mint Hankiss Elemér és Németh G. Béla tanulmányai, a Szabad ötletek kiadása, a mélylélektan és a szociálpszichológia megjelenése az irodalom vizsgálatában. Mert szakterületét nem tartotta saját hűbérbirtokának. Úgy viselkedett, mint aki tudja: az egymással beszélgető vagy vitatkozó tudósok nem gyengítik, kitúrják, megfúrják és tönkreteszik egymást, hanem egymásnak is ötleteket adnak, folytatják és megcáfolják, inspirálják egymás munkáját. Azt is tudta: saját tudósi nagysága nem a többiek kicsinységén múlik, hanem saját teljesítményén.

Ötletadó, gondolatébresztő, érdeklődést kiváltó tudós volt. Nyilván azért, mert ő maga is tele volt ötletekkel, új gondolatokkal, érdeklődéssel. Szellemileg nem éreztük öregnek vagy bezárkózónak még az utolsó évtizedben vagy az utolsó években sem. Nyitott volt minden új iránt, és ez a nyitottság tartotta meg szellemi frissességét. Mert – ha lehet egyáltalán ilyen szétválasztást megfogalmazni – az érdeklődő tudós mögött érdeklődő ember állt. Kérdező és kérdezni tudó, kíváncsi ember.

És nagyon emberi volt minden gesztusában, érdeklődésében és elkalandozásaiban, erényeiben és hibáiban. Esendő ember, mondhatnánk. De hát melyikünk nem esendő, melyikünk nem hibázik, melyikünk nem téved? Nagy önhittség, sőt gőg lenne azt hinni, hogy mi, akik túléltük őt, nem hibázunk, hogy minket nem hagynak éppúgy maguk mögött a nálunk fiatalabbak, társaink és tanítványaink. Szabolcsi Miklós tisztában volt ezzel, éppen azért nem is görcsösen vette azt tudomásul. Ellenkezőleg: a maga javára fordította mindezt, maga is tanult abból, amit pályatársai leírtak, tanítványai elmondtak. Bölcs volt ebben a szellemi magatartásban. És bizony ebben nem nagyon tudjuk sem lehagyni, sem elfelejteni: tanuljuk csak meg ezt tőle újra meg újra.

Amikor három-négy évvel ezelőtt néhányan megalakítottuk a Magyartanárok Egyesületét, első konferenciánkat azokról a kihívásokról és válaszlehetőségekről tartottuk, amelyek a magyartanítás előtt állnak a kilencvenes évek második felében. A konferencia nyitó előadásának megtartására egy köztiszteletben álló irodalomtörténészt és egy köztiszteletben álló magyartanárt kértünk fel: evidensnek véltük, hogy Szabolcsi tanár úr legyen a felkért tudós. Így tartotta ő az első előadást, és úgy éreztük, ismét kapunk tőle elegendő új inspirációt, új szempontot, új megközelítést. Ötleteket vetett föl, kapukat nyitott ki, lehetőségeket jelzett. Azt már – ismét – ránk, a hallgatóságra bízta, hogy mit tudunk mindezzel kezdeni.

A konferencia anyagát meg akartuk jelentetni, a kötet mégsem állt össze. Szabolcsi tanár úr azonban megírta a maga részét. Elküldte időben, rövid és kicsit mentegetőző levél kíséretében: „Kedves Gyuri, íme itt egy szöveg. Többször átírtam, de így sem lett valami zseniális. (Nem sértődöm meg, ha kihagyjátok.) Barátsággal, Szabolcsi Miklós.” Lám csak, mennyire nincsen gőg, beképzeltség vagy nagyzolás ebben a levélben. Cseppnyi önkritika, cseppnyi humor, ugyanennyi önirónia, valami megragadhatatlan könnyűség. Erre pedig csak a nagy emberek képesek. Csodáljuk meg ezért is, miközben olvassuk a cikket, saját levelének beszédes cáfolatát. Tanuljunk tőle továbbra is!

Fenyő D. György