„Igyekszünk a híd szerepét betölteni a szülők és az iskola között”

– Kerekasztal-beszélgetésünk résztvevői valamennyien győztes pályázók, és valamennyien sajátos nézőpontot képviselnek. Kérem, röviden mutassák be magukat, a szervezetet, amelyet képviselnek, és pályázati témájukat!

Berki Éva vagyok, egy civil ifjúsági szervezet – a Pókháló – képviselője. A Pókháló patronáló, óvó, közösségi hálót jelent. Ilyen módon mi nem kapcsolódunk közvetlenül iskolákhoz, hanem mint külső fejlesztő csoport jelenünk meg. Programunk lényege, hogy mindhárom oldal (tanár-diák-szülő) bevonásával segítünk feltárni és megoldani a konfliktusokat. Mostani pályázatunkkal a Ferencvárosi Alternatív Iskolában fél éve megkezdett és komoly sikerrel kecsegtető munkánk további fél éves folytatásához nyertünk támogatást.

Körtélyesi Andrea vagyok, a XV. kerületből jöttem, a Nevelési és Oktatási Központból, amely hivatalosan az Általános Iskola, Szakiskola és Speciális Szakiskola névre hallgat. Ez az intézmény magában foglalja az óvodát, az általános iskolát, ahol ép intellektusú és sérült gyerekek és fiatalok tanulnak. Hozzánk tartozik még egy szakiskola és egy speciális szakiskola is, ahol tizenkét szakmában készülhetnek fel a tanulók. A tanulói összlétszám 1300 körüli. Gyógypedagógusként én értelmileg akadályozott gyerekekkel foglalkozom, és egy számukra szervezett közös családi kirándulás anyagi támogatására nyújtottam be a pályázatomat.

Bohácsné Vilimek Ágnes vagyok. Pécelről jöttem, az Egymást Segítő Egyesületnél dolgozom. Nem iskola vagyunk tehát, hanem civil egyesület. Négy éve kiadunk egy kulturális és közéleti folyóiratot, ESE-Híradó címen. Egy PHARE-pályázaton támogatást nyertünk a lap egyéves finanszírozására, és úgy gondoltuk – mivel Pécelen az ESE-Híradón kívül nincsen helyi sajtó –, hogy ebben a lapban teret adunk az iskoláknak, a pedagógusoknak, a gyerekeknek, a családoknak. Lehetőséget biztosítunk az iskoláknak, hogy bemutassák programjaikat és tevékenységüket, interjúkat készítünk pedagógusokkal, megjelentetjük a diákok munkáit. Ennek a rovatnak a részbeni támogatására nyújtottuk be a KOMA-hoz a pályázatunkat.

Fricz Jánosnak hívnak, Dunakesziről jöttem. Tulajdonképpen két iskolát képviselek, az egyiket mint szülő, a másikat mint pedagógus. A pályázatot a Dunakeszi Bárdos Lajos Általános Iskola szülői szervezetének képviselőjeként nyújtottam be, de a középfokú oktatást is jól ismerem a Gárdonyi Géza Szakközépiskola és Szakmunkásképző Intézet igazgatójaként. A pályázat keretében azoknak a gyerekeknek kértünk támogatást a közös családi programokon való részvételhez, akiket a szüleik nem hoznak el ezekre a rendezvényekre, illetve anyagi okokból nem is tudnának eljönni.

Ferenczi Anna vagyok, a gödöllői Frédéric Chopin Zeneiskola igazgatója. Iskolánk önkormányzati iskola, négytől huszonnégy éves korig járnak hozzánk zenét tanulni a diákok – legnagyobb részben természetesen a hat és tizenhat év közötti korosztály. A kezdetektől igyekszem élni a pályázatok nyújtotta lehetőségekkel. 1989-ben írtam az első pályázatot, melyet akkor még a Közoktatás-fejlesztési Alaphoz adtam be. Úgy gondolom, mostani munkánk szerves folytatása az akkor elkezdett folyamatnak. Így most tízéves múltra visszatekintő családi kapcsolatformáink (zenei tábor, családi hangversenyek, beszélgetések művészcsaládokkal, családok együtt zenélése) támogatására nyújtottam be pályázatot.

Horváthné Kovács Éva vagyok, a Fővárosi Önkormányzat fenntartásában működő Béke Gyermekotthon belső iskoláját vezetem. Túlkoros, tanulási, magatartási, beilleszkedési nehézségekkel küzdő tizenkét és húsz év közötti fiúkat próbálunk az általános iskola elvégzéséhez hozzásegíteni. Ezeknél a gyerekeknél súlyos nehézséget okoz a végtelenül rossz családi háttér, és egyre több szenvedélybeteg gyerekünk is van. Gyakran ránk vár a feladat, hogy az érintett szülőket is segítsük. Ezért pályázatunkban a szülőkkel való kapcsolat elmélyítésére kértünk támogatást.

Batyikné Csőke Ágnes vagyok, Esztergomból jöttem. A Fokról fokra a Fogyatékos Gyerekek Neveléséért és Oktatásáért Alapítványt képviselem. Gyógypedagógus vagyok. Alapítványunk az esztergomi Montágh Imre Általános Iskola és Speciális Szakiskola alapítványa. Maga az iskola nagyon összetett munkát végez: óvodáskorú gyermekek, általános iskolások és szakiskolások képzése, enyhén értelmi fogyatékos és halmozottan sérült gyermekek oktatása, nevelése történik egy helyen. Mindig is fontosnak tartottuk a szülőkkel való együttműködést, ebben a témában ez már a harmadik pályázatunk. Ezúttal a szülőknek a szabadidős programokba való bevonásához kértünk támogatást.

– A bemutatkozásokból világosan kiderült, hogy a családdal való együttműködés gondolatát egyik esetben sem a KOMA-pályázat sugallta. Melyek voltak azok az emberi, pedagógiai, társadalmi kihívások, amelyek az Önök érdeklődésének középpontjába állították a családot, a szülőket? Hogyan motiválta mindez a KOMA-hoz benyújtott pályázatukat?

Batyikné Csőke Ágnes: Az alapítványunk alapfeladata a hátrányos helyzetű rétegek társadalmi esélyegyenlőségének a megteremtése. Úgy gondolom, hogy a fogyatékos gyerekek eleve hátrányos helyzetben vannak, függetlenül a családi háttértől. Ráadásul Esztergomban és vonzáskörzetében nagyon összetett a szülői háttér: az iskolánkban sok cigány gyermek tanul; az értelmi fogyatékos gyermekek szülei között nagy számban találhatóak értelmileg sérült vagy retardált felnőttek; a családok szociális hátterében jelentős a munkanélküliség és a szegénység. Ezek a szülők gyakran hadilábon állnak az iskolával mint intézménnyel. Mindezek hatására úgy gondoltuk, kezdeményezzük a szülőkkel a szokásos szülői értekezleten, családlátogatáson túli kapcsolattartást. Az iskola munkája, akár oktatásról, akár nevelésről beszélünk, nem tekinthető sikeresnek, amíg az iskola és a család közötti nevelői összhatás nincs meg. Szerintem a szülők részéről – ezt mint gyakorló szülő mondom, nem mint gyógypedagógus – egyfajta érdektelenség figyelhető meg. Egy szűk szülői réteg rendszeresen részt vesz a szülői értekezleteken és a közös programokon, ugyanakkor a magatartási vagy tanulmányi problémákkal küzdő gyerekek szülei kevésbé jelentkeznek. Ezért az iskolának kell mindenféleképpen a szülők felé nyúlnia. Mivel nálunk nagyon rossz a szülői háttér, elsősorban szabadidős programokkal szeretnénk a szülőket becsalogatni az iskolába. Ha a kapcsolat létrejön, akkor lehet esetleg mélyíteni, más jellegű tartalommal megtölteni.

Berki Éva: Minden fórumon igyekszem felhívni a figyelmet arra, hogy a magyar oktatási rendszerből kimarad maga az ember. Nem vesszük figyelembe, hogy minden egyes iskolai helyzet egy emberi helyzet, aminek érzelmi következményei vannak akár a gyerekben, a pedagógusban, akár a szülőben. Én személyiséget fejlesztek, önismeretet tanítok, pozitív gondolkodást, pozitív énképet segítek kialakítani. Mindezt nem ex katedra, tehát előadás formájában, hanem saját élményű csoport keretében teszem. Én könnyű helyzetben vagyok, mert kívülről érkezem az iskolába civil szervezetként, és az elképzelésem szerinti programot kínálom fel az igazgatónak. Igyekszem a híd szerepét betölteni a szülő és az iskola között. A program keretében külön is dolgozunk a szülőkkel, tanárokkal, gyerekekkel, és össze is ültetjük őket egy kerekasztal, speciális dramatikus csoport formájában, ahol megtapasztalhatják az együttműködést.

Horváthné Kovács Éva: Nekem is a személyiség-központú nevelés a vesszőparipám. Amit ehhez hozzá szeretnék tenni, az a mi iskolánk speciális feladatából adódik. Normális esetben, optimális esetben a gyerek mögött ott van a szülő, aki támogatja és motiválja őt. A mi gyerekeink – összesen harmincöt tanulónk van, többségük cigány – viszont abszolút alulmotiváltak, és alulmotiváltak a szülők is. Bár a kiemelkedés, a társadalmi beilleszkedés igénye a szülő részéről is megvan – reménykedik, hogy talán a gyerekének sikerül –, nem tudja, hogyan fogjon hozzá egy olyan társadalmi közegben, ahol nincs értéke a tanulásnak. Tehát segíteni kell a szülőt abban, hogy meg tudjon felelni szülői feladatának. Vannak azonban ennél sokkal elemibb problémák is: a szülőknek megélhetési gondjaik vannak, és ha bejönnek hozzánk, adott esetben enni kell adnunk nekik. Egy gyerek személyiségében vagy tanulmányaiban csak akkor lehet pozitív változásokat elérni, ha pszichésen jó állapotban van. Ha bármi zavaró tényező van a gyerek személyiségével, a gyerek életével kapcsolatban, ha megterheli egy zavart vagy nagyon rosszul működő szülő-gyerek kapcsolat, akkor először ezen kell segíteni, mert különben évet ismételhet akár többször is. Mindaddig semmire sem jutunk vele, amíg a mélyben ilyen probléma húzódik. Éppen ezért nálunk a pszichológusnak kiemelt szerepe van, közvetít a gyerek és a szülő között, ha szükséges, és közvetít a tanárok és a szülők között is. Nagyon sok esetben olyan zártak a gyerekeink, hogy számunkra nem derülnek ki a konfliktusok köztük és a szüleik és a gyerekek között. Ezért fontos, hogy legyen egy szakember, aki ezeket a konfliktusokat segíti megoldani, illetve aki be tud vonni más szakembereket. Az is előfordul, hogy nekünk kell kórházi kezelést, pszichiátert keresnünk a szülő számára.

Körtélyesi Andrea: Sokéves tapasztalatom szerint a szülő annál inkább igényli a segítséget, minél sérültebb a gyermeke. Rendszerint a szülő igazi értelemben nem sérült, de előfordulhat, hogy szociális környezetében, még gyakrabban lelkiekben mégis az. Lehet, hogy a szülővel látszólag semmi gond nincs, de egy értelmi fogyatékos gyermek mellett óhatatlanul kialakul az a frusztrált érzés, hogy őt nem fogadják el, hogy nem tud úgy elmenni színházba, moziba, szórakozni, hogy a gyerekére ne mutogassanak ujjal. Így ők inkább sehová sem viszik el a gyereküket, illetve nagyon meg kell gondolniuk, hogy kivel menjenek nyaralni, ha azt akarják, hogy az egész család és a gyermek is jól érezze magát. Azért készült ez a pályázat, hogy el tudjuk vinni ezeket a gyerekeket, és egy valamelyest védő-óvó környezetben, ahol egyenrangúak a családok, mindenki felszabadultan érezhesse magát.

Bohácsné Vilimek Ágnes: Egyesületünk alapszabályában szerepel, hogy támogatjuk a hátrányos helyzetű gyerekeket, családokat. Befogadtunk kábítószer-élvező gyerekeket, kallódókat, próbálunk megoldást találni számukra. Legfontosabb vállalásunk azonban egyfajta közvetítő szerep a családok és az iskola között. Az Egymást Segítő Egyesület minden hónapban kiadja az ESE-Híradót 1000 példányban, ami így eljut a 12 000 fős település 1000 családjához. Fő céljaink között szerepel, hogy a pedagógusok társadalmi elismertségét növeljük. Több olyan pedagógust bemutattunk, akik már 40 éve vannak a pályán. Fórumokat is szervezünk azzal a céllal, hogy elindítsunk egy folyamatot, ahol megbecsülik az oktatást. Az egyik iskola épülete olyan állapotban van, hogy szinte bármikor a gyerekekre dőlhet. Mindez sokkal több figyelmet érdemelne, mert a gyerekeknek komoly hátrányuk származik abból, hogy ilyen méltatlan környezetben tanulnak. Tehát egyrészt fontosnak tartjuk a pedagógusok munkájának a megismertetését, másrészt az egész oktatás presztízsének növelését. Kezdeményeztünk egy fórumot, ahová építőket, szervezőket, pedagógusokat, családokat hívtunk meg, hogy mondják el a véleményüket az új iskola szükségességéről. Tényleg elengedhetetlen, hogy építsünk egy általános iskolát, amely megfelel a mai igényeknek, ahol jól érzik magukat a gyerekek és a pedagógusok is. Ilyen feladatokat próbálunk felvállalni, és folyamatosan megvalósítani.

Ferenczi Anna: Ebben a körben, úgy tűnik, érdekes lehet, ha megemlítem, hogy én is a gyógypedagógusoktól és a kisegítő iskolától tanultam a személyiségfejlesztést. A gyógypedagógusok egészen másképp fordulnak a gyerekhez, mint más pedagógusok. Éppen ezért a kisegítő iskola és a zeneiskola között alakult ki az a kapcsolat, amelynek kapcsán elindítottam a kísérleteimet. A szülőkkel úgy találkoztunk, hogy a Gödöllői Művelődési Központban 1982-ben felkértek egy gyerekcsoport indítására. A feladat az volt, hogy ne csupán a tanulás megkezdésére készítsem fel a gyerekeket, hanem a zenébe integráljam más művészetek jellemzőit. Amikor ez az óvodai csoport elindult, teljesen spontán beálltak a szülők is játszani. Így jöttem rá, hogy mennyire fontos a szülőnek az, hogy a legelső lépéstől kezdve együtt legyen a gyerekkel. Ezek a szülők azóta is ott vannak a gyerekeik mögött, tanulnak velük együtt zenélni, kiállnak velük koncertezni. A zeneiskolánkba járó gyermekek szülei közül egyre több az, aki gyermekkorában maga is tanult zenét, és saját élményeit felelevenítve vezeti gyerekeit az együttzenélés útján. Sok olyan családunk van, ahonnan öt-hat gyerek jár hozzánk a zeneiskolába, és a gyerekek egymással meg a szülőkkel is együtt tudnak zenélni.

Fricz János: Középiskolai pedagógusként nap mint nap találkozom azzal a helyzettel, hogy hiába próbáljuk a tanulókat bevonni a különböző akciókba, legyen az természetjárás, sport, kultúra, nem vesznek részt a programokon, mert nem ismerik ezeket az aktivitásokat, korábban nem volt jelen az életükben. A szülők nem értek rá, vagy nem akartak foglalkozni velük, nem mentek el közösen túrázni, az iskola pedig nem vállalta fel mindezt. Amikor a fiam bekerült az általános iskolába, szülőként különböző összejöveteleket kezdtem szervezni. Tanulók és szülők rendszeresen együtt túrázunk, közös sportrendezvényeink, kulturális rendezvényeink vannak. A három év alatt azt tapasztaltam, hogy egy-egy meghirdetett programra a szülők háromféleképpen reagálnak: van, aki szinte mindig megjelenik a gyerekével együtt; van, akinek néha nincs kedve, vagy nem ér rá, de időnként eljön; és a harmadik, hogy a szülő deklarálja, őt ez az egész nem érdekli. Mi azokat a gyerekeket szeretnénk élményekhez juttatni, akik ilyen szülői környezetből kerültek be az általános iskolába. Közülük sokan nem voltak még színházban, múzeumban. A pályázati összegből őket is el tudjuk vinni a programjainkra.

– Hogyan viszonyulnak a szülők mindezekhez az erőfeszítésekhez, illetve az azokat megvalósító pedagógusokhoz, és hogyan látják magukat mint pedagógusokat a család segítőjének szerepében?

Fricz János: A szülők többsége úgy tekint a pedagógusra, mint aki a gyerek nevelésének a terheit teljes mértékben átveszi tőle és magára vállalja.

Körtélyesi Andrea: Ez részben nyilván igaz, de a gyógypedagógiában az a gyakoribb, hogy a motivált szülők úgy tekintenek ránk, mint a megváltóra, mint az utolsó reményre. Kicsit nehéz is ebben a szerepben tetszelegni – bár jó érzés –, de nagyon nagy nyomás nehezedik ránk azáltal, hogy a szülő ennyi mindent elvár a pedagógustól, illetve ennyi reményt fűz hozzá. Azután mivel egyre többet várnak, egyre többet igyekszünk segíteni. Nem tudunk elmenni egyetlen probléma mellett sem, legyen az akár családi, akár a gyerekkel kapcsolatos, akár anyagi vagy bármiféle. A sérült gyerekekkel való foglalkozás a család számára olyan, mint egy pszichológiai terápia, ahol nemcsak magát a gyereket kezeljük, hanem foglalkozunk a szülővel, a környezettel is. A pályázat megírásában is ez motivált. Úgy gondoltam, olyan alkalmat kell teremteni, amikor együtt tudunk lenni a szülőkkel, gyerekekkel, testvérekkel és apukákkal is – külön büszke vagyok, hogy négy apuka is eljött a kirándulásra. Egy meghittebb közegben olyan élethelyzetek adódnak, olyan dolgokra derülhet fény, amelyekről az iskolai tapasztalatok alapján csak sejtéseink lehetnek. Néhány gyerek viselkedését, reakcióit korábban nem tudtuk mire vélni, és most mindez érthetővé vált a szülők alaposabb megismerése által. Nagyon jó kapcsolatot sikerült kiépítenem a csoportom szüleivel. A közös programok után – legyen az karácsony, anyák napja, farsang, bármi – a szülők igénylik, hogy hozzunk be egy kis süteményt, innivalót, és beszélgessünk el egymással. Nagyon sok problémát inkább meg tudnak beszélni a szülők, mint bármely hivatalos vagy akár baráti fórumon, hiszen a gyermekeiket érintő közös gondokról van szó. Gyakorlatilag kialakult, pontosabban újraalakult a pár évvel ezelőtt már sikeresen működő szülőklub, amelyet most már szervezetten igyekszünk folytatni.

Horváthné Kovács Éva: Egyfelől igaz, hogy a szülők a pedagógusban utolsó mentsvárat látnak, de sokszor el kell játszanuk a villámhárító szerepét is. Akár a szülők közötti konfliktus, akár a munkanélküliség, a szegénység következményei lecsapódhatnak a gyereken, és azután rajtunk is. Ha a gyerek kénytelen besegíteni a családi vállalkozásba, a kistestvérére vigyáz, vagy dolgozni jár, mert a család fenntartásához hozzá kell járulnia. A szülő számára akkor vagyok partner, ha megengedem, hogy a gyerek egy-egy héten ne jöjjön iskolába. Ezek nagyon nehéz döntések; olykor akár a bűnbak szerepét is ránk oszthatják az ilyen szituációkban. Ennek a feldolgozása, kezelése nagyon megviseli a pedagógusokat. Tehát létfeltétel a jó kollegiális légkör az iskolában, amely lehetőséget ad arra, hogy a pedagógusok a feszültségeiket oldani tudják. Nemcsak a szülőkkel kell adott esetben foglalkozni, hanem a pedagógusoknak egymással is, akár önsegítő csoport keretében.

Arról is érdemes beszélni, hogy mint szülők a gyerekeink iskolájában vajon milyenek vagyunk. Én nagyon rossz szülő vagyok. Örülök, hogy a gyerekemet viszik ide-oda, de nem tudok vele menni, mert a saját munkám hihetetlen mértékben igénybe vesz. Újra eljutottunk a pedagógus presztízséhez: valamikor a pedagógus még valaki volt, akire számíthatott a közösség, akinek egy faluban rangja volt a bíró, a jegyző vagy később a téeszelnök mellett. A tanító tanította a nagypapát, az apukát, az unokát, tehát generációk nőttek fel úgy, hogy közösségben éltek. Ebben az individuális világban, amelyben most élünk – főképpen városban –, egyáltalán nem működik ez a közösségi életforma. Nem beszélve arról, hogy valamikor a pedagógusnak olyan értelemben is volt presztízse, hogy meg is fizették, s abból meg tudott élni. Miközben a pedagógus saját megélhetési gondjaival sem boldogul, igyekszik felvállalni és megoldani mások problémáját. Nem lehet tekintélye a pedagógusnak a szülő szemében, amikor tényleg a nemzet rabszolgája.

Batyikné Csőke Ágnes: Hogy a szülő hogyan lát minket, attól is függ, hogy a társadalmi ranglétrán hol helyezkedik el. Hihetetlenül polarizált ma a társadalom. A lecsúszó rétegekről, munkanélküliekről, hátrányos helyzetűekről már beszéltünk. A másik oldalon van olyan szülő, aki egyszerűen nem köszön, amikor bejön az iskolába. Ilyenkor lehet nevelni a szülőt, ráköszönni, de belül borzasztó nagy űr keletkezik az emberben. Hogyan látom saját magamat? Úgy gondolom, az a természetes, hogy amit megtehetek a saját munkaterületemen, azt meg is teszem. Ha az ember úgy érzi, megteheti, hogy fölvállal egy alapítványt, hogy ír egy pályázatot, akkor egyszerűen a saját önértékelése miatt is meg kell tennie.

Ferenczi Anna: A mi iskolánk közege különbözik a többiekétől. Zenekaraink, zenei táboraink, közös élményeink vannak. Nálunk csodálatos barátságok szövődnek, és a közös érdeklődés miatt kialakul az a kötődés, amit máshol annyi erőfeszítéssel kell létrehozni. Azt viszont le kell szögezni, hogy mindez az iskolából indul ki. A szülőkkel éppen az a problémám, hogy nem annyira kezdeményezőek, mint amennyire mi szeretnénk.

– Ebben a körben egyaránt megtalálhatóak önkormányzati fenntartású és civil szervezetek, intézményvezetők és beosztott pedagógusok. Érdekes lehet, hogy kinek milyen pályázati tapasztalatai vannak, mi motiválja Önöket a pályázatok megírásában? Hogyan látják a most megvalósult konkrét program folytatásának lehetőségét?

Berki Éva: Nem lehet megkerülni a finanszírozás kérdését általában. Körülbelül hat-hét évvel ezelőtt még öt iskolában dolgoztam mint személyiségfejlesztő tréner, és az iskolák – akkor még – tudták finanszírozni a munkámat. Tény, hogy ez nem alaptevékenység; az iskolának alapítványt kell létrehoznia, pályáznia kell, ha a diákoknak, szülőknek ilyen személyes szolgáltatást akar nyújtani. Néhány évvel ezelőtt azután meg is szűnt az összes szerződésem: egyik iskola sem tudott tovább fizetni. Egy franciaországi tanulmányúton tapasztaltuk, hogyan támogatják ott a civil szervezeteket. Ha egy kis faluban összeáll tíz idős ember és énekelnek, azonnal kapnak támogatást mint civil szervezet – tehát ez gyakorlatilag alanyi jogon jár. Itthonról csak a saját tapasztalatomat mondhatom: a Pókháló az elmúlt tíz évben évi 1-2 millió forint támogatást kapott, tavaly 200 ezer forintot, az idén pedig egy fillért sem. Ha egy programot meg akarunk valósítani, nincs más lehetőségünk, mint hogy pályázunk, és eltartjuk saját magunkat.

Körtélyesi Andrea: Én beosztott tanárként pályáztam, és ez az első pályázatom, így csak erről beszélhetek. Az igazgatónőm kérésére kezdtem a pályázattal foglalkozni, de a pályázati kiírás szerencsésen találkozott szubjektív késztetésemmel, hiszen a szülőkkel kialakult kapcsolatom alapján éreztem: nemcsak igénylik, de aktívan támogatni is fogják a kezdeményezésemet. Felismertem, hogy a gyerekek és a szülők is vágynak arra, hogy együtt legyünk, beszélgessünk, foglalkozzunk egymással. Nagyon remélem, hogy lesz még hasonló pályázat, mert a siker magával hozta azt a határozott igényt, hogy év végén újra menjünk el közösen kirándulni, s ez legyen hagyomány az iskolánkban.

Batyikné Csőke Ágnes: Korábban is fontosnak tartottuk a szülőkkel való együttműködést, így jelenlegi pályázatunknak van előzménye. Két évvel ezelőtt a Fogyatékos Közalapítványtól nyertünk egy szülői-gondozói tanfolyamra támogatást. Ezzel a fogyatékos gyerekekkel való törődésben – a korai gondozásban, illetve a serdülőkori problémák kezelésében – igyekeztünk ismereteket nyújtani a szülők számára. A Soros Alapítványnál a segítő háttér megteremtésére nyertünk pályázatot. Itt az egyik oldal szintén a szülőkkel való kapcsolattartás volt. Az alapítványunk általában is igyekszik megragadni minden pályázati lehetőséget, amely az iskola céljaival harmonizál. De foglalkozunk tárgyi adományok gyűjtésével is, hiszen ahol sok a hátrányos helyzetű gyerek, ott ennek is komoly jelentősége van. Igyekszünk megnyerni a vállalkozói szféra anyagi és tárgyi segítségben megnyilvánuló támogatását is.

Horváthné Kovács Éva: Kényszerűségből az embernek rengeteg pályázatot meg kell írnia, és ennek csak töredéke nyer. A pályázati pénz olyan feladatokhoz jelent többletforrást, amelyet egyébként is csinálunk valamilyen szinten. Ezért szinte elemi szükséglet a pályázatírás. A megnyert összegekből azután bővíthetjük a lehetőségeinket. Azokat a kollégákat, akik még soha nem pályáztak, nehéz rávenni, hogy belefogjanak. Emlékszem, így voltam ezzel én is, hiszen a pályázatírásba is bele kell tanulni. De ma már elmondhatom, hogy egyre több nyert pályázatom van. A KOMA-nál például korábban soha nem nyertem, az idén pedig két alkalommal is.

Fricz János: Évente 50-60 pályázatot írok – természetesen nem mint szülő, hanem mint iskolaigazgató. Igyekszem hatni a kollégáimra, hogy pályázzanak ők is, mégis a pályázatok 90%-át én írom meg. Időnként leülök az internet elé, végignézem a pályázati lehetőségeket, és átgondolom, hogy mit hová lehetne beilleszteni. Ezt a KOMA-pályázatot is elsősorban a mi iskolánk szempontjából gondoltam végig, de rá kellett jönnöm, hogy nálunk nem illeszthető sehova. Középiskolában a szülő és az iskola kapcsolata szinte a semmivel egyenlő, és ez akkor sem lesz másként, ha én pályázni próbálok. Valami alapnak kell lennie ahhoz, hogy egyáltalán pályázni lehessen. Éppen ezért lehetett sikeres az a pályázat, amelyet a fiam általános iskolájával nyújtottunk be, egy eleve jól működő szülő-iskola kapcsolat talaján. A pályázati összegből különböző programjainkra el tudunk vinni olyan gyerekeket, akik egyébként anyagi okból nem tudnának eljönni. Nyilván ugyanígy igyekszünk folytatni akkor is, ha az elkövetkezendő időszakban nem sikerül támogatáshoz jutnunk, de saját erőből kevesebb gyereket és kevesebb szülőt tudunk majd magunkkal vinni.

Ferenczi Anna: Én csak 10-12 pályázatot írok meg évente. Én is azt keresem mindig, hogy melyik pályázati kiíráshoz tudunk illeszkedni valamilyen módon. Végtelenül nagy dolog volt, hogy segíthettük azokat a családokat, akik nehezebben tudták volna a programokat kifizetni. Valószínűleg e nélkül is eljöttek volna abba a táborba vagy a hangversenyre, de így felhőtlenebbül tehették. Ha újra lesz hasonló pályázat, megint pályázom, ha nem, akkor a továbbiakban az alapítványból támogatjuk a családokat. Tapasztalatom szerint a pályázatokkal támogatott újítások azért is fontosak, mert így az önkormányzatot is lehet egy kicsit kényszeríteni arra, hogy bizonyos dolgokat jobban finanszírozzon. Például KÖFA-pályázat nyomán indult meg nálunk az a pedagógiai innováció, amelynek kapcsán azután nagyon sok mindent ki tudtunk harcolni az önkormányzatnál. Ha felmutattam a pályázat kapcsán elért eredményeket, ahhoz már lehetett kérni bizonyos dolgokat. Azt persze nem tudhatom, hogy ez más önkormányzatoknál is így van-e.

– Úgy tűnik, a pályázati logika azt sugallja, hogy létező programjaikhoz keressenek pályázati kiírásokat. Ha most megfordítanánk a logikát, és Önök mondhatnák meg, mi lenne az, amire pályáznának?

Fricz János: Én azt mondanám inkább, hogy mit csinálnék. A Comenius 2000 Minőségfejlesztési Pályázatban iszonyatos pénzek vannak, és ez a pénz nem az iskolához kerül, hanem szakértő vállalatokhoz, szakértő cégekhez. Én ezt az egész pénzt odaadnám az iskoláknak, és a tárgyi eszközök fejlesztésére, illetve a gyerekek szabadidős programjaira fordítanám. Nem vitatom, hogy szükség van a minőségre, de ahhoz meg kell teremteni az alapokat. Egy rossz helyzetben lévő iskolában álom, hogy kidolgoznak valami rendszert, és attól az iskola egyik pillanatról a másikra jól él. Tehát én ezt a pénzt elvenném ezektől a vállalatoktól, vagy oda sem adtam volna, és az iskolák között egyből szétosztanám.

Körtélyesi Andrea: Én a speciális úszásoktatás támogatására pályáznék. Az egyik szülő révén az egész osztályom részt vehetett a Vízipók Egyesület speciális úszásoktatásán, ami nem olcsó mulatság. Sajnos az idén a társaság egy része lemorzsolódott. Már gondolkodtam azon, hogy meg kellene találni a módját, hogy pályázati úton támogatást szerezzünk azoknak, akik anyagi okból nem vesznek részt az úszásoktatáson.

Ferenczi Anna: Mindazt, ami jól működik az iskolákban és értéket termel, jó lenne úgy támogatni, hogy a pedagógusok is érezzék ezt a támogatást, és olyan hátteret kellene teremteni, hogy mindez tovább fejlődhessen. Ezért én a tanáraim javadalmazására és a tárgyi eszközök fejlesztésére fordítanám a többletforrásokat. Nagyon nehéz ennyire apró lépésenként, gyakran 20 ezer forintonként előteremteni azt, amire milliók kellenének.

Batyikné Csőke Ágnes: Nekünk most egészen nagyot kellene pályáznunk. Iskolánk vonzáskörzete nagyon nagy, ezért legalább a szakiskolások számára hetes kollégiumi ellátás lenne szükséges. Ez nagyban segítené a cigány gyerekekkel végzett munkánkat is. Ha kisebb pályázatban gondolkodom, akkor egy kis mikrobuszt szeretnék.

Bohácsné Vilimek Ágnes: Nekünk is sok pénzre lenne szükségünk, hiszen egy új iskolaépület kellene, de ez végeredményben nem a civilek, hanem az önkormányzat dolga. Igyekszünk a saját eszközeinkkel tenni azért, hogy mindez minél hamarabb napirendre kerüljön, hogy a gyerekek normálisan, kulturált körülmények között tudjanak tanulni. Mint civil szervezet mindenképpen szeretnénk az újság kiadását folytatni. Bár egyéves időtartamra nyertük a támogatást, mivel frissen is köttetnek egyéves előfizetések, fontos, hogy meg tudjunk jelenni továbbra is.

A beszélgetést Földes Petra vezette és szerkesztette.