A melléklet a Közoktatási Modernizációs Közalapítvány és az Új Pedagógiai Szemle Szerkesztősége között létrejött együttműködési megállapodás alapján jelenik meg. Célja a KOMA pályázatainak utógondozása, a sikeres pályázatok bemutatása, illetve a hazai közoktatási pályázati kultúra fejlesztése.
A család és az iskola együttműködése
A Közoktatási Modernizációs Közalapítvány a Szociális és Családügyi Minisztériummal, valamint az Oktatási Minisztériummal közös pályázatot hirdetett A család és az iskola együttműködése címmel. A kiírás szerint a pályázat célja: „A család és az iskola élménygazdag együttműködési formáinak és tartalmának támogatása annak érdekében, hogy felerősödjenek az értékközvetítésben a családi és iskolai nevelő hatások. Támogassa a családi életre nevelést azáltal, hogy a tantervbe illesztett foglalkozásokba bevonja a családokat. Az Európai Unióban követett családpolitikához hasonlóan a szabadidőben nyújtott szolgáltatások bővítésével kíván a családok egymás közötti mintaadására alkalmas együttműködési modelleket nyújtani. Kiemelten támogatja az együttműködésben a hagyományteremtés szándékával tervezett programokat.”
Pályázhattak iskolák, civil szervezetek, szülői szervezetek, szülők olyan pályázattal, amelyben az együttműködés megfelelően dokumentált. Mindezen célok megvalósításához egy-egy pályázó 50–200 ezer forint közötti összegű támogatást igényelhetett.
A kuratórium az értékelés során az alábbi szempontokat vette kiemelten figyelembe:
Néhány szó a pályázat fontosságáról
A család és az iskola együttműködésének újragondolása az ezredfoduló nagy kihívása a magyar iskolarendszer számára. Ennek a viszonyrendszernek az átalakítása ugyanis alapvetően meghatározza a társadalom demokratizálódásának folyamatát. A hagyományos, tekintélyelvű oktatási rendszerben az iskola lényegében állami hivatalként (hatalomként) viszonyul a szülőkhöz, s ezt a sokszor roppant formális viszonyt legfeljebb a pedagógusok személyessége, közvetlensége oldhatja fel bizonyos mértékben. Ebben a rendszerben a diákok és a szülők nagymértékben ki vannak szolgáltatva a társadalmi közmegegyezésre és az állami akaratra hivatkozó iskolának, illetve a hivatásrendi küldetésre – akárcsak a papok esetében – hivatkozó pedagógusoknak. Jól tükrözik ezt az egyoldalú viszonyt a hagyományos iskolarendszer ún. beírásai: a tanárok többnyire utasításokat, hivatalos közlendőket „üzennek” a Tisztelt Szülőknek, míg a szülők legfeljebb kéréseiket, problémáikat küldik el gyerekeikkel a tanároknak, s legfeljebb tudomásul veszik az iskola döntéseit. Legalább ennyire árulkodóak a szülői értekezletek, illetve tanári fogadások hierarchikus viszonyai, amikor is a szülők többsége még mindig félve közelít az iskolához: „Csak nehogy rosszat mondjanak már megint a gyermekemről!” Ez a rendszer a pedagógus számára sok tekintetben ellentmondásosabb, mint a szülőké. Egyfelől ugyan nagyon komoly háttérrel, tekintéllyel rendelkezik, hiszen az a szerep, melyet képvisel, a társadalmi értékrend, a tudomány és egy állami intézményrendszer védelme alatt áll. (Jól példázza ezt az a tény, hogy még ma is nagyon sok óvodában és iskolában „nénizik és bácsizzák” az idősebb szülők a náluk fiatalabb pedagógusokat.) Ugyanakkor személyében mégis kiszolgáltatott, hiszen csak egy „tananyaglebontó gépezet” (Németh László) része, akinek nagyon sok mindenben szabályozzák a munkáját.
Hasonló ellentmondásokkal együtt az érintett felek kompetenciahatáraira is felhívja a figyelmet Somlai Péter Szocializáció című munkájában: „Az idevonatkozó kutatások szerint a pedagógus és a szülők közötti kommunikáció beszédtémája szinte kizárólag a gyermek iskolai magatartása és teljesítménye. Ez elsősorban a szülők oktatási kompetenciájának hiányából és hárításából fakad. A tanítás tárgyához a szülők nem értenek, tehát az alkalmazott tanítási módszerekről sem tudnak nyilatkozni (mikor, hogyan, miből, mennyit tanítani). Többségük legfeljebb az oktatás keretfeltételeiről szóló tanári megjegyzéseket és kérdéseket, az ellenőrző füzetbe írt kéréseket és figyelmeztetéseket kívánja megérteni. Azokat, amelyek a gyermekek magatartására (fegyelem, figyelem, motivációk), felkészültségére, taneszközeire, illetve gazdasági kérdésekre, technikai feltételekre vonatkoznak.
Nemcsak az iskolai tananyagban és ismeretekben érezhetik azonban illetéktelennek magukat a szülők. A 20. század második felében egyre inkább elterjedt az a vélemény, hogy a legtöbb szülő nem ért a gyermekek fejlődésének követelményeihez sem, hiszen dilettáns, tájékozatlan a gyermek fejlődésének problémáiban...”
Illetve: „A modern társadalmakban a szülők – lemondva oktatási
felelősségükről és kompetenciájukról – teljes körű jogokat igényelnek
családjuk magánszférájában. A hivatásos pedagógia ezt azzal ismeri
el, hogy csak szélsőséges helyzetekben, végső esetben kíván beleszólni
a gyermekek iskolán kívüli életébe. Az iskolának hatóságilag kell
vállalnia a veszélyeztetett gyermekek védelmét, de egyébként tiszteletben
kell tartania a szülők jogkörét. S a modern pedagógus ehhez tartja
magát. Tudja ugyan, hogy gyakran húzódnak meg családi és magánéleti
okok a gyermekek viselkedészavarainak, kiegyensúlyozatlanságának vagy
teljesítményük visszaesésének hátterében, de nem kíván és rendszerint
nem is tud foglalkozni ezekkel.”1OMLAI PÉTER:
A rendszerváltás utáni egyik nagy társadalmi kihívás ezek szerint az, hogy a család és iskola közötti hierarchikus viszonyt hogyan lehetne demokratizálni, más szóval kölcsönössé tenni. Éppen a korábban részletezett hierarchikus viszonyokból következik, hogy itt a kölcsönösség fogalma magyarázatra szorul. Az állami intézményrendszer által megfogalmazott szocializációs programok mellett az iskolákban egyre inkább közvetlenül is meg kell fogalmazódnia a szülők (szülői csoportok, illetve az egyes szülők) érdekeinek is. Azaz az egyre differenciálódó társadalmi érdekviszonyoknak megfelelően az oktatási rendszernek már nemcsak a központilag előírt elvárásokhoz kell igazítania programját, hanem a szülői elvárásokhoz is: az állam mellett a szülők is egyre inkább megrendelővé válnak. Így az iskola mint intézmény állami hivatalból a társadalmi igényekhez rugalmasan alkalmazkodó szolgáltató intézménnyé válik. Ez természetesen nem jelentheti a központi szabályozás teljes lebontását. Az elkövetkezendő évek alapvető feladata éppen ezért az lesz, hogy megtaláljuk a magyar iskolarendszer állami és társadalmi egyensúlyát. Ennek a kérdésnek a tényleges, hosszú távú megoldása nem az oktatáspolitikai dokumentumokon múlik majd, hanem család és iskola kapcsolatának, viszonyrendszerének átalakulásán.
A fent vázolt kölcsönös viszonyrendszer kialakítása azonban a gyakorlatban nagyon hosszú és türelmes átmenetet igényel. A diákok, szülők, tanárok, igazgatók és az oktatásirányításban dolgozók beidegződéseinek megváltozásához/megváltoztatásához ugyanis roppant hosszú időre van szükség. E pályázat alapvető funkciója és latens célja éppen az, hogy elősegítse azokat a spontán mozgásokat, amelyek a család és az iskola kölcsönös viszonyának kialakítására irányulnak.
A pályázatokról
A kiírásra 454 pályázat érkezett, 78 millió forint igénnyel. A Kuratórium 340 pályázatot részesített támogatásban, és 38 millió forintot osztott ki a győztesek között.
Figyelemre méltó a pályázatok földrajzi megoszlása: az ország keleti régiójából érkezett a pályázatok 60%-a (Budapestet a nyugati régióhoz számítva), illetve a budapesti pályázatokat nem tekintve a vidéki pályázatok megoszlásában a kelet-nyugat arány 70-30%. Budapestről érkezett a legtöbb pályázat 56 db, 12%. A megyék sorrendjében Borsod-Abaúj-Zemplén az első (46 db, 10%) és Hajdú-Bihar a második (36 db, 8%). A négy legkevesebb pályázatot benyújtott megye (Heves, Vas, Veszprém, Fejér) összesen nem éri el ezt a számot (32 db, 7%). Első közelítésben tehát elmondható, hogy a gazdaságilag elmaradottabb országrészben fokozott fogékonyság mutatkozott a család és iskola együttműködését célzó programokra. A számadatok mindenképpen rögzítik a keleti régió nagyobb pályázati aktivitását. A két régió közötti látványos különbség az ország kettészakadásának újabb bizonyítékául szolgál, és mindenképpen továbbgondolásra késztet. A kettészakadás mind gazdasági, mind kulturális értelemben megfigyelhető: a politológusok már egyenesen két ország(rész)ről, a Nyugathoz tartozó Pannóniáról és a Kelethez tartozó Hunniáról beszélnek. Ebből következően előzetesen azt lehetett volna feltételezni, hogy a polgárosultabb nyugati régióból érkezik majd több pályázat, hiszen itt a szülők gazdagabbak, öntudatosabbak, és jobban ambicionálják majd az iskolával való közvetlenebb kapcsolatok kiépítését. Ugyanezen okból várható volt az is, hogy az iskolák jobban támaszkodnak majd a szülőkre, könnyebben partnerek lesznek a megszokottnál szorosabb partnerkapcsolatra. Mint láttuk, nem ez történt. Ennek egyik lehetséges oka a puszta pénzhiány – nevezetesen az, hogy a keleti régióban minden lehetséges pályázatot benyújtanak a szűkös forrásokat bővítendő –, míg a gazdagabb nyugati régió iskolái kevésbé szorulnak rá az ilyen jellegű pénzekre. A többi KOMA-pályázat kiegyenlítettebb területi megoszlása azonban óvatosabb következtetésre int. A másik valószínűsíthető ok az, hogy – éppen a szegénység miatt – a szülők és az iskola a keleti országrészben még inkább egymásra utaltak. Az esetek többségében azonban valószínűsíthető, hogy a hátrányos helyzet miatt inkább a hierarchikus család-iskola modell erősödik tovább. Ezt látszik alátámasztani az a későbbiekben még elemzendő adat, mely szerint a szülők, szülői közösségek pályázatai elenyésző kisebbségben maradtak az iskolák által beadott pályázatokhoz képest, valamint az a tény, hogy jelentős számú pályázat született az iskolai oktatás modelljét leképező szülői tanfolyamok, ismeretterjesztő előadások támogatására.
A pályázó intézmények között az általános iskolák részaránya 60%; ezenkívül a különféle civil szervezetek megjelenése jelentős (17%). A győztesek között tovább nő az általános iskola reprezentáltsága: 67%, a civil szervezeteké gyakorlatilag változatlan: 16%. Érdemes megvizsgálni a különböző pályázók támogatottságát intézménytípusok szerint. Ehhez minden intézménytípusnál célszerű megállapítani a győztes pályázatok százalékos arányát, majd mindezt összevetni azzal az adattal, hogy az összes pályázat 75%-a nyert támogatást.
A támogatottság intézménytípusok szerint:
Amennyiben a család és az iskola együttműködését és az együttműködés támogatottságát elemezzük, érdemes külön megvizsgálni a szülők, illetve iskolai vagy civil szülői szervezetek által benyújtott pályázatokat. Míg az összes pályázat 75%-a győztes, a szülői pályázatoknál érdekes kettősség figyelhető meg: az iskola és a szülőcsoport által közösen benyújtott pályázatok mindegyike – 100% – nyert, míg az önálló szülői kezdeményezésként benyújtottaknak csak 60%-a.
A másik furcsaság az, hogy a par excellence nevelői funkciókat ellátó intézmények – az óvoda és a kollégiumok –, amelyek az iskolához képest látszólag „természetesebb” módon kapcsolódnak a szülői házhoz, kevesebb támogatást kaptak. Innen természetesen nem lehet megállapítani, hogy a pályázati anyagok gyengesége vagy a bírálók szándéka alakította-e ki ezt a furcsa számadatot. Mindenképpen meg kell említeni azonban az általános iskolák felül- és minden más intézménytípus alulreprezentáltságát a győztesek között.
Nyilvánvaló, hogy a pályázói közösségek gyakorlata is meghatározza a pályázók és az elfogadott pályázatok számát. Jól mutatja ezt, hogy – a korábbi KOMA-pályázatok hagyományaihoz híven – számarányuknál jobban képviseltetik magukat a fogyatékosoknak szánt programok, ami a gyógypedagógusok szervezett és ütőképes fellépésének köszönhető.
A legtöbben a közös szabadidő-eltöltésre pályáztak: kirándulások, kiállítások, zenei és irodalmi előadások, művészeti vetélkedők, kisközösségi könyvtárhasználat.
Fontos téma volt még a (nép)hagyományőrzés: népszokások életben tartása, népi kismesterségek tanítása, falunap rendezése.
Számos pályázat a közös alkotást helyezte előtérbe: alkotóház, közös zenélés.
Több helyen megjelenő kezdeményezés volt a szülők kifejezett tanfolyamszerű továbbképzése: Szülők Akadémiája, ismeretterjesztő előadások.
Szubjektív összegzés
A pályázati anyag elemzése arra is módot ad, hogy képet kapjunk a pályázókat motiváló pedagógiai attitűdről. Bár a közösségi programok céljaként sok helyen megfogalmazódott az egyszerű összetartozás természetes igénye, többségében inkább a „népnevelői” hozzáállás, célok és eszközök egymáshoz rendelése dominált. Elképzelhető, hogy mindez a pályázók professzionalizálódásával indokolható, és a megvalósult programok azután kiteljesítették a pályázati szövegből olykor hiányzó emberi dimenziót (ez a hiány talán éppen a pozitív példák által fogalmazódott meg: egyes pályázatokban örvendetesen megjelent a pedagógiában – főképp a pályázott témában – nélkülözhetetlen érzelmi attitűd). Mindenképpen fájó hiányosság viszont, hogy a pályázatokban alig van nyoma az egyszerű „örömpedagógiának”: szinte kizárólag a hátrányos helyzetű csoportok támogatása szerepel a célok között. A közvetlenül a szülőkre vonatkozó pályázatok esetében egyenesen szembetűnő az a tény, hogy a pályázók csak a hátrányos helyzetű, problémás családokra gondoltak programjaik megfogalmazásakor. Jó lenne, ha eljutnánk odáig, hogy az iskola – betöltve közösségi funkcióját – kinyújtaná kezét a „normális” családok felé, illetve a „problémamentes”, kreatív szülők kezdeményezései is tért kérnének és kapnának az iskolában. A szülői pályázatok fent már leírt sorsa azt mutatja, hogy egyelőre messze vagyunk ettől; ma még nem természetes Magyarországon a szülők és a tanárok között ténylegesen működő partneri viszony. A pályázatokban ugyan megjelenhettek a szülők mint aktív szereplők, az önállóan pályázók azonban elenyésző számban vannak (a pályázatok 5%-ában!). Mindezek alapján a pályázat tanulságaképpen megállapítható, hogy a család és az iskola együttműködését ma még egyértelműen az iskola határozza meg!!! Így viszont maga az együttműködés is „iskolás” marad: nem mutatja a kölcsönösséget, és nem engedi meg a megrendelői viszonyt. A pályázat kiírásának ténye egy kezdeményezés volt ennek a hierarchiának az oldására. A tanulság pedig az, hogy még sok időre van szükség, hogy beidegződéseink rabságából kiszabadulva ténylegesen élni tudjunk a lehetőséggel.
Földes Petra