Jelentés a magyar közoktatásról, 2000

– Interjú¹ Halász Gáborral és Lannert Judittal,
a kötet szerkesztőivel –

2000 őszén immár harmadik alkalommal jelenik meg a Jelentés a magyar közoktatásról című könyv, amely áttekinti az elmúlt évtized oktatásügyi történéseit. Az alábbiakban a kötet két szerkesztője beszél az eddigi Jelentések fogadtatásáról, a megjelenés előtt álló kötet újdonságairól, továbbá arról, hogy a jövőben milyen módon változhat az ilyen jellegű kiadványok műfaja.

– Milyen igények hívták életre a kilencvenes évek első felében azt a tevékenységet, amely a jelentések elkészítéséhez vezetett?

Halász Gábor: Az a gondolat, hogy a magyar közoktatásról átfogó, minden területre kiterjedő és adatokkal alátámasztott elemzés, jelentés készüljön, 1993-ra vezethető vissza. Az OECD abban az évben végezte el a magyar köz- és felsőoktatási rendszer átvilágítását, amelyhez – mint minden országban, ahol ilyen munka folyik – nagyon részletes háttértanulmány készült. Ekkor fogalmazódott meg az a gondolat, hogy jó lenne rendszeresen végezni ilyen típusú elemzéseket. Ezt az igényt erősítette az is, hogy szinte minden fejlett országban periodikusan készülnek átfogó értékelések, jelentések az oktatásügyről. Amikor az OECD-szakértők elkészítették a jelentéseket, beleírtak egy ajánlást arra vonatkozóan, hogy Magyarországon is készüljön a szélesebb nyilvánosság számára olyan rendszeres beszámoló az oktatásügyi folyamatokról, amely tényeken, kutatási adatokon, statisztikai elemzéseken alapul.

– Elérte-e a célját az eddig megjelent két kötet, azt, hogy a szélesebb társadalmi nyilvánosságot tájékoztassa az oktatásban zajló folyamatokról? Milyen fogadtatása volt a két kötetnek?

Lannert Judit: Az első kötet nem jutott el olyan mértékben a szélesebb nyilvánossághoz, mint ahogy reméltük. Ennek különféle okai voltak, többek között az, hogy reklám nélkül ma már nehezen lehet eladni valamit. A Jelentés kiadása nem profitorientált vállalkozás, és nincs mögötte komoly marketingtevékenység, emellett a média sem mutatott különösebb érdeklődést iránta. Például a második kötet sajtótájékoztatója után kis közleményekben pici betűkkel szedve adtak hírt róla. Ugyanakkor ennek már sokkal szélesebb volt a terítése. Érkeztek visszajelzések, és ötleteket, javaslatokat is kaptunk, amelyeket beépítettünk a harmadik kötetbe. Beérett tehát a folyamat, amit abból is lehet érzékelni, hogy a harmadik kötetet már várakozás előzi meg.

– Lemérhető-e ezen a kiadványon, hogy a szélesebb társadalmi nyilvánosság mennyire érdeklődik az oktatás problémái iránt? Hiszen a kötet nagyon jelentős adatbázist nyújt a magyar közoktatás állapotáról, helyzetéről, a lejátszódó folyamatokról.

Lannert Judit: Elsősorban a szakmai nyilvánosság érdeklődését tapasztaljuk a felsőoktatástól kezdve az önkormányzatokon át a képviselőkig. Cikkek sora készült és készül a Jelentésre alapozva, annak szövegét felhasználva. A második kötet egyik erőssége a függelék volt. Miután a kilencvenes évek elején egy kicsit döcögött az oktatásstatisztikai adatszolgáltatás, sokan főként a függeléket használták a Jelentésből. A tanárképzésben pedig sok helyen alapirodalommá vált. Ezeket tekintve, mondhatjuk, hogy a Jelentés eljutott a szélesebb nyilvánossághoz.

Halász Gábor: A Jelentés lassúbb, fokozatosabb befogadását a műfaj újdonsága is magyarázza. A cím alapján ugyanis sokan azt gondolhatják, hogy ez egy hivatalos, statisztikai jellegű jelentés, amelyet a kormány tesz közzé az oktatásról. Nem biztos, hogy a cím alapján az olvasók érzékelik, hogy olyan szellemi műhelynek a termékéről van szó, amely az oktatás dolgairól gondolkodik, vitatkozik. Mégis ragaszkodunk ehhez a címhez, mert a Jelentés nem egyszerűen cikkek gyűjteménye, hanem egy adott időszakban az oktatásügyi folyamatok lehető legteljesebb áttekintése.

– Azt mondtad, vitatkozik az oktatásban végbemenő folyamatokról. Nekem úgy tűnik, hogy a Jelentés mindenfajta szubjektív értékelést, érzelmeket, politikai hovatartozást mellőző semleges, távolságtartó műfaj.

Halász Gábor: Ez elemzés, ami azt jelenti, hogy a szerzők megpróbálják értelmezni és értékelni a közoktatásban zajló folyamatokat. Például minősítenek egy folyamatot abból a szempontból, hogy az jó vagy rossz irányba viszi a közoktatás rendszerét; vagy hogyan hat valamilyen változás mondjuk az erőforrások felhasználására vagy az alapvető társadalmi célok teljesülésére. Ilyen értelemben ez értékelő szerep. Ugyanakkor abban az értelemben mindenképpen semleges kíván lenni, hogy nem szándékozik kapcsolódni az oktatás területén folyó politikai vitákhoz.

– Kinek a jelentése ez tulajdonképpen? A magyar kormány, az oktatási minisztérium jelentése, vagy független kutatók állapotrajza a magyar oktatásról?

Halász Gábor: A korábbi kötetek előszavában is olvasható, hogy az elemzések nem feltétlenül esnek egybe a megbízó véleményével, tehát ez semmiképpen sem a kormány által „megrendelt” jelentés. Ezt jelzi az is, hogy a harmadik kötetben az egyes fejezetek már a szerzők neve alatt jelennek meg. Viszont az is nyilvánvaló, hogy az Országos Közoktatási Intézet a kormány által létrehozott, finanszírozott intézmény, ami azt is jelenti, hogy nem nagyon lenne perspektívája annak, ha olyan véleményeket fogalmaznánk meg, amelyek erősen kritikusak a kormányzattal szemben. Ugyanakkor előfordulhat adott esetben, hogy a kormány szerint az általunk semlegesnek, tárgyilagosnak tartott értékelés nem tükrözi eléggé az ő álláspontjukat. Minden olyan országban, ahol hasonló helyzetben lévő intézmények értékelő elemzéseket készítenek, a munkát viták kísérik. A szakértők ragaszkodnak ahhoz, hogy független véleményt fogalmazzanak meg, a politikusok meg azt akarják, hogy az adott időszak politikai vonalának megfelelő értékelések szülessenek. Ez kisebb-nagyobb súrlódásokkal jár.

Lannert Judit: Sok szerzővel dolgozunk pontosan azért, hogy a Jelentés kiegyensúlyozott képet közvetítsen. Most is ötven-hatvan háttértanulmány készült nemcsak az OKI, hanem más intézetek műhelyeiben is. Emellett korrekt adatbázist közlünk a függelékben, valamint olyan irodalomjegyzéket csatolunk a kötethez, amelyben szinte mindenki képviselve van a szakmából. A törzsszövegben található keretes írások egyik funkciója pedig az, hogy bemutassák az adott kérdésben képviselt ellentétes véleményeket. Az ilyen típusú jelentéseknek olyan szerepük is van, hogy elősegítsék a nyilvános vita kibontakozását. Rossznak tartanám, ha a Jelentés megjelenését nem kísérné semmilyen vita. Kifejezetten jó, hogy vannak, akik bírálnak minket vagy elégedetlenek velünk.

– Elhangzottak-e valamelyik kötettel kapcsolatban bírálatok? Nem csupán a kormányra vagy a mindenkori oktatáspolitikára gondolok.

Halász Gábor: Nem mondanám, hogy egyáltalán nem érkezett kritikai észrevétel, például volt olyan politikus, aki elégedetlen volt azzal, ahogy a dolgok megjelentek, de az ilyen típusú vélemények szórványosak voltak. Alapvetően a Jelentésről az a kép alakult ki, hogy politikai értelemben távolságtartó.

– Mennyiben más a harmadik kötet a korábbiakhoz képest?

Halász Gábor: A nagy váltás az első és a második kötet között volt. De egyes dolgoknak természetesen most is más súlyuk van, mint a második kötetben volt, és bizonyos témák tartalmilag is jobban kidolgozottak. Minden kötetnek célja az is, hogy a munkálatok során feltáruljanak az oktatásügy fehér foltjai. Ilyen módon a mostani kötetbe bekerültek például a felnőttek írásbeliségvizsgálatának az eredményei, amelyek itt kapnak először nyilvánosságot. Sokkal több adatot közlünk a fiatalok egészségi állapotáról. Most is nagyon kidolgozott a továbbhaladás fejezete, amelyben az iskolai intézményrendszerről és a tanulói továbbhaladásról van szó, de a korábbiakhoz képest a távoktatás és a posztgraduális képzési formák is nagyobb hangsúlyt kapnak. A kötet erőssége egyébként most is a tartalmi fejezet, amely jóval gazdagabb, mint az előzőekben volt.

A továbbhaladás fejezetet tekintve az első és a harmadik kötet között egyértelmű lineáris fejlődés figyelhető meg. Az elsőben még az intézményi struktúrák bemutatásán volt a hangsúly, a másodikban már a rendszeren belüli tanulói továbbhaladás folyamatait mutattuk be, vagy ahogy Judit nevezi, a statikus ábrázolás helyett dinamikusan ragadtuk meg az oktatási rendszert, ami a mostani kötetben sokkal markánsabb, mint az előzőben volt. Ezáltal nyitottunk a középfokú oktatást követő képzési formák felé, a munkaerőpiacra való átmenet irányába. Tehát a közoktatás külső kapcsolódásai nagyobb figyelmet kapnak. A harmadik kötet a tekintetben is más, hogy – mivel a felsőoktatásban kezd elterjedni a Jelentés használata – nagyobb figyelmet fordítottunk benne egy-egy téma fogalmi hátterének a bemutatására. Szinte mindegyik fejezetnek van olyan része, amelyik az adott problémát általános összefüggésekbe ágyazva tárgyalja. Tudatosan erősítettük a magyarországi folyamatok nemzetközi összehasonlítását is. Ahol lehet, nemzetközi adatokkal összevetve mutatjuk be a magyarországi viszonyokat. Végül – noha egyik kötet sem korlátozódott kizárólag annak az évnek vagy az azt megelőző egy-két évnek az elemzésére, amelyiket a címe megjelöli – a Jelentés 2000 nem egyszerűen az előző kötet óta történt dolgokról, hanem a kilencvenes évekről, az évtized egészéről szól.

– Mi motivált benneteket erre a változtatásra?

Halász Gábor: Logikusnak tűnt a visszatekintés a teljes évtizedre. Az eltelt tíz év abban is különleges, hogy a politikai és gazdasági átalakulás első szakasza is lezárult. Ezért gondoltuk, hogy ezt a tíz évet egységében kell néznünk.

– Mennyire friss a Jelentés?

Halász Gábor: Minthogy erősen támaszkodunk a kutatási adatokra, természetes, hogy minden Jelentésben az azt megelőző egy-két évnek a bemutatása a leggazdagabb, hiszen a kutatási eredmények feldolgozása időigényes. Ha 2000-ben kutatási adatokkal mutatom be a folyamatokat, az azt jelenti, hogy olyan kutatásokból idézek, amelyek 1997 körül zajlottak. A statisztikai adatok is ilyen fáziskéséssel jelennek meg. Tehát, ha valaki azt akarja kiolvasni, hogy mi történt mondjuk 1999-ben, sok mindent talál erről. De még többet arról, hogy mi történt 1996-ban, 1998-ban, és remélhetően majd a következő Jelentésben lesz ugyanilyen bőségesen bemutatva az 1999–2000 közötti időszak. Ez hangsúlyozottan érzékelhető a tartalommal kapcsolatos fejezetben, amely valóban jóval gazdagabb, mint korábban bármikor. Az oktatásban lezajlott tartalmi változásokról ilyen nagy mennyiségű információt nem hiszem, hogy bárhol együtt találhatnak az olvasók. 1998 és 1999 között több olyan kutatás folyt, amely az 1998-ig lezajlott tartalmi változásokat elemezte. Ezek jelentős része akkor indult el, amikor a Nemzeti alaptantervnek a felülvizsgálata kezdődött azzal a tudatos szándékkal, hogy a korrekció a lezajlott folyamatok elemzése alapján történjék.

– Melyek a Jelentés azon elemei, amelyekről úgy gondoljátok, hogy a viszonylag szélesebb szakmai nyilvánosságot is érdekelni fogják? Az olvasó, különösen a pedagógia mindennapjaiban tevékenykedő gyakorló pedagógus, ha olvassa ezt az interjút, figyeli a gondolataitokat, mondataitokat, azt kérdezheti: ugyan mi közöm van nekem ehhez, hol kapcsolódik ez az én tevékenységemhez, miért jó nekem, ha ezt elolvasom?

Halász Gábor: Az a tapasztalatom, hogy az elmúlt évtizedben váltás történt a pedagógusszakma érdeklődésében. Olyan kérdések, mint hogy mennyire centralizált vagy decentralizált az oktatás, mennyire önállóak az intézmények, s ebben milyen változások történtek az elmúlt évtizedben, vagy milyen felelősségük van az önkormányzatoknak, mindennapi munkájukban is érintik a pedagógusokat. De érdekes megnézni mondjuk azt is, hogy a kilencvenes években az állam mennyit költött az oktatásra, ebben milyen ciklusok voltak, mikor csökkentek és mikor növekedtek az oktatásra fordított kiadások, mennyire hatékonyan használtuk fel a forrásokat, és ez hogyan függ össze azzal, hogy Magyarországon milyen pedagógusbéreket tudunk fizetni. E kérdések iránt ma már nem csak a vezető pozícióban lévő pedagógus érdeklődik. Ugyanilyennek gondolom az iskolaszerkezeti kérdéseket. Az iskolaszerkezeti változások pedagógusok tömegeinek a szakmai munkáját érintik, a munkalehetőségeit befolyásolják. Tehát amikor egy évtizedet átfogó táblázatban bemutatjuk, hogyan alakult például az ún. szerkezetváltó intézmények, a hat és nyolc évfolyamos gimnáziumok sorsa, vagy hogyan változott a középiskolákban az érettségi utáni évfolyamokba járók száma, ezek a dolgok a szélesebb szakmai közvéleményt is fogják érdekelni.

– Ehhez kapcsolódik a kérdés, hogy igazában kinek készül a Jelentés.

Halász Gábor: Az előszóban eddig is részletesen fölsoroltuk, hogy kiknek az érdeklődésére tarthat számot a kötet. A legfontosabbak az oktatással kapcsolatos társadalmi problémák iránt érdeklődő állampolgárok, pedagógusok, szülők, valamint azok az emberek, akik valamilyen módon részt vesznek az oktatásügy irányításában. Itt nemcsak a központi vagy helyi szinten dolgozó hivatalnokokra gondolunk, hanem azokra is, akik mondjuk választott képviselőként vagy valamilyen társadalmi szervezet tagjaként, esetleg civil szervezeteken belül vitatkoznak, gondolkodnak, álláspontokat fogalmaznak meg az oktatás kérdéseiről. A felsőoktatásban tanuló hallgatókat pedig szeretnénk az eddigieknél is jobban meghódítani.

Lannert Judit: Egyfajta tágabb társadalomtudományos érdeklődésre is számot tarthat a harmadik kötet, mert úgy érzem, kicsit kilép a közoktatás kereteiből.

Halász Gábor: Társadalomkutatóként valóban megpróbáljuk az oktatási rendszert nemcsak belülről, hanem kívülről is nézni, aminek két következménye is van. Az egyik, hogy az itt bemutatott tények, adatok érdekesek lehetnek azon társadalomkutatók számára is, akik rendszeresen foglalkoznak az oktatásüggyel. A másik, és ez a kötet szerkezetéből is jól látható, hogy ahol lehet, társadalmi-gazdasági-politikai összefüggésekbe helyezzük az oktatásügyi folyamatokat. Azt gondolom, nélkülözhetetlen, hogy a pedagógusok, akik a rendszeren belül vannak, tágabb társadalmi-gazdasági összefüggésekben is lássák az oktatást, különben nem tudnak érvényes vagy releváns gondolatokat megfogalmazni róla.

– Hogyan tovább? Lesz-e folytatása a Jelentésnek?

Halász Gábor: Az előző két Jelentés befejezésekor is mindig föltettük magunknak a kérdést, vajon lesz-e folytatás, tudunk-e, akarunk-e csinálni egy következő Jelentést. Természetesen ez most is foglalkoztat minket. Amikor az első kötetet befejeztük, olyan érzés volt bennem, hogy tulajdonképpen mindent elmondtunk, amit lehetett; és csak amikor a második kötet összeállt, akkor éreztem, hogy volt értelme azt is megcsinálni, mert több lett, mint az első. Most is erős kétségeim voltak azzal kapcsolatban, hogy tudunk-e továbblépni. Azt gondolom, hogy ez végül is sikerült. A kérdés persze most is fölmerül, kibővítve azzal, hogy a jövőben érdemes-e ugyanolyan gyakorisággal elkészíteni a köteteket, mint eddig. Az első és a második kötet között két év, a második és a harmadik között három év telt el, és az az érzésem, hogy két kötet között érdemes kicsit hosszabb időszakot hagyni, ha ilyen átfogó, mélyre fúró Jelentés készül. Ugyanakkor a köztes időszakban el tudok képzelni egy kicsit kevésbé mélyen átvilágító, az állapotokat tömörebben bemutató, rövid elemzést.

– A fejlett országokban, mondjuk az OECD országaiban milyen gyakorisággal készülnek jelentések?

Halász Gábor: Sokféle műfajú jelentés van. Olyan típusú jelentés, amely döntően a statisztikára alapozva mutatja be az alapvető intézményi folyamatokat, a legtöbb országban általában évente készül. Ezek többnyire nem tartalmaznak kutatási eredményeket. A kifejezetten kutatási eredményeket is felhasználó, átfogó, elemző jelentések jóval ritkábbak. A Jelentést leginkább az OECD által készült országértékelésekhez tudom hasonlítani, melyekből egy évtized alatt egy vagy kettő készülhet egy országról.

Lannert Judit: A kilencvenes évtized történelmi évtized volt. Nagyon sok minden történt, tehát volt miről írni. De egy olyan országban, ahol évtizedek óta kialakult rendszer van, meglehetősen unalmas lenne két-három évente kiadni egy ilyen kötetet. Tehát ahogy egyre inkább konszolidálódik a magyar oktatás helyzete, egyre kevésbé lesz értelme sűrűn kiadni ilyen mély elemzésű jelentést. Valószínűleg öt évnél gyakrabban nem lesz értelme. Érdemes azonban más formákban is, például tematikus megközelítésekben gondolkodni. Szerintem mindenképp meg kell újulnia a Jelentés műfajának.

– A második kötet megjelenése után a Szemlében volt egy kerekasztal-beszélgetés, amelyen felvetődött, hogy miért nem készül a Jelentésnek egy populáris változata is, amely szerény füzetként, sokkal nagyobb példányszámban a szélesebb közvélemény számára hozzáférhető lenne. Van-e ennek értelme Magyarországon?

Lannert Judit: Biztosan lenne. De egy ilyen populáris jelentést valójában a minisztériumnak kellene kérnie. Nem biztos, hogy ez egy kutatóintézet feladata.

Halász Gábor: Azt gondolom, ez a mi döntésünktől is függ, nem zárom ki, hogy ebbe az irányba mozogjunk. Miután megjelenik a Jelentés 2000, gondolkodnunk kell azon, hogyan hasznosítsuk azt, amit csináltunk, és milyen továbblépési lehetőségeink vannak a jövőben.

Szerkesztette: Budai Ágnes