1	BIBÓ ISTVÁN: A német hisztéria okai és története. In Összegyűjtött művek I. Budapest, 1986, Magvető Kiadó, 376–378. p.
2	SZONTAGH PÁL: Szükség van-e történelemtanításra? Iskolakultúra, 1998. 5. sz. 81. p.
3	ZÁVODSZKY GÉZA: Miért tanítunk történelmet; Történelmi módszertani lapok, 1996. 4. sz.
4	PIVÁRCSI ISTVÁN: Hogyan másszuk meg a hegyet? Iskolakultúra, 1998. 11. sz. 50 p.
5	A történetiség elve ebben az esetben azt jelenti, hogy mivel a mindenkori jelen a maga szemszögéből (értékrendje és érdekviszonyai alapján) értelmezi a múlt eseményeit, ezért mind a történetírás, mind a történelem tanítása vonatkozásában meg kell vizsgálnunk azokat a – kimondott és kimondatlan – szempontokat, amelyek az adott kort meghatározzák. H. Carr mindezt a következőképpen fogalmazza meg: amikor azt a kérdést tesszük fel magunknak: mi a történelem, válaszunk akarva-akaratlanul saját időben elfoglalt helyzetünket tükrözi vissza, és részben arra a még átfogóbb kérdésre felel, hogyan tekintünk arra a társadalomra, amelyben élünk. E. H. CARR: Mi a történelem? Budapest, 1995, Gondolat, 76. p.
6	Természetesen jóval korábban is tanítottak történelmet a magyar iskolákban, de mivel ez a gyakorlatban nem volt általánosan kötelező, ezért nem tekintendő a mai értelemben vett tömegoktatásnak. Ezen túlmenően a Kiegyezés előtti magyar történelemtanítás funkciója is bizonyos mértékig más volt mint a későbbiekben: lényegében művelődéstörténeti ismereteket és erkölcsi példázatokat tartalmazott. Bővebben lásd SZEBENYI PÉTER: Visszapillantás a hazai történelemtanítás múltjára. Budapest, 1970, Tankönyvkiadó, 7–19. p.
7	SZEBENYI PÉTER: u. o. 39–41. p.
8	Az 1880-as évek tantervreformjainak kiemelt feladata volt, hogy „az új tantervek alaposabban tárgyalják a nemzeti múlt és az állami élet fejlődését.” Idézi: Magyarország oktatásügye a millennium körüli években. Budapest, 1994, Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, 100. p.
9	Uo. 102–103. p. Ez az óraszám megközelítőleg azonos a mostani általános iskola és gimnázium együttes óraszámával, bár ekkor később kezdik a diákok a történelem tanulását (7. évfolyam), ugyanakkor intenzívebben is tanulják azt.
10	Ennek „pedagógiai lefordítását” húsz évvel ezelőtt nagyjából a következőképpen magyarázta nekem sárospataki vizsgatanításom előtt vezetőtanárom Hajdú Pista bácsi: Az őskort csak azért kell tanítani, mert jól összekapcsolható a diákok nomadizmus iránti vágyával, az indiánosdival; a görögök és a rómaiak a kiskamaszkor számára megragadható nagy eszményeket képviselik (a bátorság, a hazaszeretet, demokrácia, a civilizációt terjesztő nagy birodalom eszménye); a középkor pedig az önmagukat verekedésekben kipróbáló, állandóan harcban álló kamaszok világát segít megfogalmazni s a lovagiasság, udvariasság felé terelni. A nagy felfedezések a kalandvágy kiélését segíthetik, a későbbiek pedig a hazaszeretet felkeltését, illetve az intézmények tiszteletét.
11	KLANICZAY GÁBOR: A középkori egyetemes történelem oktatásának problémái. Új törekvések a történelemtanításban. (Szerk.: V. Molnár Miklós) Budapest, 1993, Keraban Kiadó, 17–28. p.
12	Érvényben lévő tankönyveink – de a korábbiak is – rendre összemossák a magyarságtudatot és a hazaszeretetet. Gondoljuk például végig egy szlovák, román stb. kisebbségi iskola tanárának helyzetét. Nem mindegy, hogy a magyarságtudat erősítését írjuk elő neki, vagy a hazaszeretet erősítését – a könnyebb érthetőség érdekében mindezt helyettesítsük be egy erdélyi magyar történelemtanár helyzetébe: mennyiben szeretnénk, ha számon kérnék rajta a román etnikai öntudat erősítését.
13	A török hódoltság idején, illetve a Rákóczi-szabadságharc után pl. Erdélyt államjogi értelemben elcsatolták a Magyar Királyságtól. Az egységes és folytonos történelemszemlélet azonban minderről nem igazán vesz, vehet tudomást.
14	Sajnos még mindig aktuálisak Szűcs Jenő huszonöt évvel írt sorai: Ugyanakkor a régi tankönyvekben és történetnépszerűsítés brosúráiban arról, hogy valójában és részleteiben mennyiben és hogyan volt soknemzetiségű ez az állam, édeskevés található. Ennek lenyomata riasztóan megvan a fejekben. Típusjelenség a Szlovákiából, mondjuk Árvából hazatérő turista, aki nemzeti "sértettségben" háborog a feliratok szlovák helynevein és személyiségnevein – holott igen sok esetben (esete válogatja) csak tudatlanságát árulja el, hiszen az adott esetekben valóban a kialakuló szlovák nép adott nevet a falvaknak, a szóban forgó személy valóban szlovák (vagy szlovák is) volt." In SZŰCS JENŐ: Történelmi „eredet”-kérdések és nemzeti tudat. Valóság, 1986. 3. sz. 34. p.
15	KISS GY. CSABA: Közép-Európa, nemzetek, kisebbségek. Esszék, tanulmányok és cikkek. Budapest, 1993, Pesti Szalon, 86. p.
16	BOJTÁR ENDRE: A kelet-européer pontossága. In Bojtár Endre: A kelet-européer az irodaloamelméletben. Budapest, 1983, 218. p.
17	Az itt szereplő tankönyvrészletek az Országos Pedagógiai Könyvtárban található történelemkönyv-válogatásból valók.
18	KERTÉSZ ISTVÁN: Az ókori görög és római történelem tanításának problémái. Új törekvések a történelemtanításban. (Szerk.: V. Molnár Miklós) Budapest, 1993, Keraban Kiadó, 22–25. p.
19	NÉMETH GYÖRGY: Babszem és cserép. História, 1985. 5–6. sz.
20	KERTÉSZ ISTVÁN: i. m. 25. p.