Nagy László Miklós

Így láttuk húsz évvel ezelőtt

– Egy vita tanulságai –

Húsz évvel ezelőtt a Pályaválasztás című folyóirat hasábjain vita bontakozott ki az ismeretközpontú versus képességfejlesztő oktatás kérdésköréről. Az Új Pedagógiai Szemlében nemrég zajlott széles körű eszmecsere „hozama” szempontjából a szerző e régi vita résztvevőinek leglényegesebb megállapításait foglalja össze.

A diszkusszió egyik résztvevője, Rókusfalvy Pál (1980. 2. sz.) megfogalmazásában „A probléma valójában a társadalmi termelés és az oktatási rendszer viszonyának problémájaként vetődik fel”. Konkrétabban „a szakközépiskolák kritikus problémájáról van szó elsősorban. Kissé leegyszerűsítve: többet nyújt – fölöslegesen – ismeretekben, kevesebbet gyakorlati készségekben, szakmai emberformálásban” (Kiemelés N. L.). Jóllehet, a szakközépiskolák esetében még inkább „tétre megy a játék, mint az általánosan képző iskolákban, az ismeretközpontúság-képességközpontúság vetélkedésében az elméleti ismeretek javára billent a mérleg. A probléma tehát e területen sem új, és – mint látni fogjuk – túllépve a szakképzés kereteit a folyóirat hasábjain az oktatás általános vitakérdésévé terebélyesedett.

Magyari Beck Istváné volt a kezdeményezés érdeme, melyet „Gondolatok egy korszerűbb pályalélektanról” (1979. 1–2. sz.) című tanulmányával indított el: „Van ... egy feltűnő mozzanat, amire eddig nem sok figyelmet fordítottunk. Jelesül: az adott munkára alkalmas személy az iskolában nyert többlettudása révén nem egyszerűen alkalmas, hanem „túlalkalmas”. A szerző maga is meglepődött, hogy tézise milyen spontán és könnyen váltotta ki, hogy „... a vita az ismeretek, képességek, készségek viszonyára terelődött.” (1981. 3. sz.)

Érintve azt az iskolát, amely „többet nyújt – fölöslegesen – ismeretekben, kevesebbet gyakorlati készségekben”, a „túlalkalmasság” fogalma köré olyan kifejezések kerültek, mint a „többlettudás”, „felesleges tudás”, „felesleges ismeret”, „túlokos”-ság stb.

Összegző-értékelő jelleggel két oktatásgazdasági szakember, Kutas János és Vámos Dóra (1981. 2. sz.) is résztvevője volt a vitának. „Az álláspontok egy része tagadja a túlképzés lehetőségét is, mondván, hogy nem lehet elegendő tudásanyagot a fejekbe tömni ahhoz, hogy az emberi műveltség valóban a társadalom és a gazdaság húzóereje legyen. Lényegében ezt a szemléletet tükrözi a vitaindító cikkben megismert felfogás is.” Mások – folytatják a szerzők – a dilemma feloldásaként „a képzés minőségére teszik át a hangsúlyt” (pl. Rókusfalvy Pál), illetve „a képzés tartalmi továbbfejlesztése szempontjából kiemelt képességfejlesztő iskolai feladatokról szólnak a többlettudás minősítéséhez” (Lénárd Ferenc, 1980. 1. sz.). Elemezve a kérdést és a véleményeket, a következőkre jutottak: „A vita során e tekintetben Nagy László fejtegetései (1980. 4. sz.) jutnak el leginkább a kérdés tisztázásához. Szerinte: „Általánosított formában azt fogalmazhatjuk meg, hogy fölösleges többletismeretnek tekinthető az az ismeret, amelyet valamilyen tevékenységben nem tudunk folytatni, amelynek nincs hozama. Ha akár az oktatásban, akár a gyakorlatban biztosítani tudjuk az ismeret hozamát, teremtő továbblépését, még a kevesebb ismeret is több lehet és a széles körű ismeret is elégtelen lehet, ha valamely tevékenységbe való beépülése hiányában az inercia állapotába kerül, kiesik, elfelejtődik.”

Mivel az Új Pedagógiai Szemlében folyó vita két fő tényezője az ismeret, illetve a képesség, helyénvaló, hogy hivatkozzunk a kiváló pedagógiai pszichológus, Lénárd Ferenc véleményére, aki szerint „igazi képességfejlesztést csak az ismeretek alkalmazásának elsajátításával érhetünk el” (1981. 1. sz.). Két munkára hívja fel a pedagógusok figyelmét. „Az egyik Nagy Lászlóé, akinek Az ismeretek alkalmazásának pszichológiai problémái című munkáját harmadik kiadásban 1979-ben adta ki a Tankönyvkiadó. A második munka is a Tankönyvkiadónál jelent meg 1972-ben. Címe: Az aktivitás serkentő tényezői az oktatásban, szerzője: Zukovits Imre. Ezeket a képességfejlesztés érdekében jól fel lehet használni.” (uo.)

Ha bármely történelmi időszakban baj van az oktatatással, az ismeretek s a képességek viszonya reagens kérdés lesz. Arányuk rendezése – tekintettel a társadalmi változásokra – újra és újra az oktatás megoldandó feladatává válik.

Így láttuk húsz évvel ezelőtt. S bár a kérdést a jelen megoldandó problémájának tekintjük, jövőtudatunkra célozva talán nem lesz túlságosan provokatív a kérdés: Hogyan látjuk majd húsz év múlva?

A vita irodalma

MAGYARI BECK ISTVÁN: Gondolatok egy korszerűbb pályalélektanról. Pályaválasztás, 1979. 1–2. sz.

LÉNÁRD FERENC: Pálya és nevelés. Hozzászólás Magyari Beck István cikkéhez. Pályaválasztás, 1979. 3–4. sz.

RÓKUSFALVY PÁL: A pályapszichológia jelene és jövője. Pályaválasztás, 1980. 2. sz.

NAGY LÁSZLÓ: Az ismeretek alkalmazása és a pályaalkalmasság. Pályaválasztás, 1980. 4. sz.

KUTASS JÁNOS – VÁMOS DÓRA: A pályaválasztás társadalmi-gazdasági kérdéseiről. Pályaválasztás, 1981. 1. sz.

HALMI GYÖRGY: Pályalélektan és korszerűség. Pályaválasztás, 1981. 2. sz.

MAGYARI BECK ISTVÁN: Lesz-e korszerűbb pályalélektanunk? Általános megjegyzések a vitához. Pályaválasztás, 1981. 3. sz.

A korszerű pályalélektannal kapcsolatos vitához. Szerkesztőbizottsági állásfoglalás. Pályaválasztás, 1981. 4. sz.