Egy alapműről felsőfokon

Rangos kiadó (Helikon) igen rangos sorozatában (Helikon Universitas, melyet olyan művek fémjeleznek, mint – csak példaképp – Hankiss Elemér valószínűleg legjobb munkája, a nemzetközi civilizációelméleti irodalomból is kiragyogó Emberi kalandja) jelent meg a Gyermekirodalom (szerk.: Komáromi Gabriella) című opus. A kötet végén (az igen gondos és instruktív, a bibliographie raisonnée szép példáját nyújtó Források és ajánlások című részben) az olvasható, hogy az összeállító-szerkesztő számára egy osztrák tankönyv szolgált mintául, a Lucia Binder szerkesztette Einführung in die Kinder- und Jugendliteratur (Bécs, 1992). Az osztrák Einführung intézményi bázison született, ami a kézikönyvek születésének magától értetődő módja. Sokkal kevésbé természetes, hogy Magyarországon nincs olyan gyermekirodalmi intézmény, amilyen Ausztriában van. Természetesen az, hogy Komáromi Gabrielláék könyve ennyire jól sikerült, nem lehet érv az intézmény létrehozása ellen. Egyszeri csodák nem érvek a normális működés ellen. Ez pedig nagy szó, tulajdonképpen azt jelenti, hogy a magyar mű a rangos, bár éppen nem túltengő mennyiségű nemzetközi (szak)irodalomban az élen áll.

Ezt a pozíciót természetesen nem vívhatta ki „csak” azzal, hogy a benne közölt írások, szervesen egymásra épülő fejezetek szerzői kitűnő szakemberek, akik talán legjobb írásaikat készítették e kötet számára. Hanem valószínűleg azzal, hogy témáját a lehető leggondosabban jelölte ki, és e témán belül mindenre kiterjedt a figyelme. Arra is, hogy pontosan behatárolja, mit is jelent a címbe felvett szó. (Persze nem szóról van szó. Ezt a szót a magyarázó remek passzusok a katexogén tudományos műszó, a fogalom, sőt kategória rangjára emelik.) A szerkesztő jól tudja, hogy nemcsak Horváth János határozta meg háromosztatúként az irodalom fogalmát, sőt a modern irodalomtudomány nemhogy visszavett volna e hármasságból, azt tetemesen gyarapította is. Imponáló a szerzők és a szerkesztők szakirodalmi, a közvetlen témán sokszorosan túlmenő, a „kemény” irodalomtudománytól a szupermodern folklorisztikáig, a pszichológiától a szociológiáig, a recepcióesztétikától a médiatudományokig, a műfajelmélettől a kognitív tudományokig (stb.) terjedő tájékozottsága. És mindenből a legújabbat, legaktuálisabbat ismerik, a jegyzetek nem egy darabja 1998-as impresszumú.)

Ennek jegyében alakult ki a könyv szerkezete, amely mindenképp mintaszerűnek nevezhető. Elsőül a fogalomalkotás, kategóriakonstitúció kérdései kerülnek terítékre (Mi a gyermekirodalom?), ezt követően három fő részben (Klasszikus gyermekirodalom, Modern gyermekirodalom, A gyermek olvasó) sorjáznak a pontosan körülhatárolt tematikájú fejezetek, amelyek felölelik a gyermekirodalom (és sajtó) hazai és világtörténetét, műfajelméletét, a gyermekirodalom modern és posztmodern formáit, a gyermek olvasók jellemzőit, az elvárási horizontok elemzését, az irodalomtanítás, -elemzés, -olvastatás (stb.) metodikáját és gyakorlatát, az illusztrációk mibenlétét és tipikáját stb. Miről eshetett volna még szó e könyvben e tárgykörrel kapcsolatban? Úgy hisszük, semmi másról. Aminek itt a helye, az szerepel is, amit esetleg valaki hiányolhatna (tévé- és videokultúra, multimédia, számítógépes játékok stb.), az vagy nem idevaló, hanem egészen más könyvbe, vagy pedig érintve van, persze a tárgy követelményeinek megfelelően, annak alárendelten.

A recenzens úgy véli, még sokat mondhatna a felépítés modellértékéről, paradigmatikus voltáról, van azonban olyasmi, ami jobban vonzza, aminek taglalásáról egyszerűen nem tud lemondani. A mindössze 350 oldalas kötet tele van csúcsteljesítményekkel, a hazai és nemzetközi szakirodalomban is egyedülálló nagyszerűségekkel. Csak a legnagyobbakról ejtenénk egy-egy szót. Boldizsár Ildikó írta A népmese című fejezetet. Ebben nemcsak az található meg röviden, tömören, minden vulgarizálást elkerülve, ami a mese világ-szakirodalmában ma a legkorszerűbb (Propp mesemorfológiájától a Voigt Vilmos-i meseteóriáig), hanem a magyar népmesegyűjtemények, népmese-feldolgozások érzékeny és úttörő eredetiségű jellemzései is (amit pl. Boldizsár Ildikó Illyés Hetvenhét magyar népmeséjéről mond, legfeljebb e kötet gyermekverselemzéseihez társítható). Egészen kiemelkedő az a fejezet, amelyet Komáromi Gabriella (aki nemcsak szerkesztette a kötetet, vagyis nyilván „kitalálta”, milyennek kell lennie, hanem aki a legtöbb tanulmányt írta is) A gyermek az irodalomban és a művészetben címmel írt. Az olvasó újszerű körképet kap arról, mit is jelent gyermekszereplőnek lenni, micsoda sugárzása van az ilyesminek, és hogy milyen sajátos kapcsolatok valósulnak meg gyermekolvasó, gyermekirodalom, gyerekhős és gyerekszerepálom közt (természetesen éppen nem lineáris dependenciákról van szó). Rigó Béla A magyar gyermekvers fél évszázados jelenkora címmel írt korszakalkotót a legszűkebb, legtudományosabb irodalomtörténet-írás szemszögéből nézve is. A szerző láthatólag mindent tud e korszak gyermekverseiről, és azok költőiről, újat, merészet és igen érzékenyet mondva nemcsak Weöresről és Pilinszkyről, akit meghökkentő, szinte szentségtörő bátorsággal, de kitűnően okadatolva kiiktat a legnagyobb gyermekversírók közül, de remek portrét rajzol Kormos Istvánról is, olyat, amilyenre vaskos irodalomtörténeti munkákban vagy vájtfülű kritikai esszékben sem lelhetünk.

Mit jelent mindez? Elsősorban azt, hogy alapmű született a gyermekirodalomról. Egy mű, amely a címben foglalt téma- és tárgykört teljes terjedelmében, a legújabb kutatási eredmények alapján, szuverén tudományossággal és igényességgel dolgozza fel. Dehát kinek-minek és miért van erre szüksége, túl persze az öncélú tudományosság – éppen nem lebecsülendő – szempontjain? Azt hisszük, hogy sokaknak és igen sok okból. A sorozat kötetein a kiadó jelöli, hogy milyen tudományos diszciplína körébe tartozik az adott munka. E köteten az Irodalomtudomány kitétel olvasható. Bizonyos is, hogy az irodalomtudomány számára fölötte nagy értékű és úttörő eredetiségű, nélkülözhetetlen műről van szó. Szokásos ugyan az újabb irodalomtudományt azzal vádolni, hogy immáron lemondott értékcentrikus alapállásáról, és nemcsak a Háború és békét elemzi/elemezteti szemináriumain, műhelymunkáiban, de – mintha egyformán fontos „irodalomról” lenne szó – a Tarzant és más sötétebb dolgokat is (olyan világnagyságok emelték fel ez ellen a hangjukat, mint René Wellek), ám ezúttal nyilván nem erről a kontroverziáról van szó. A gyermekirodalom nem „Tarzan”, és hogy mennyire nem az, épp ebből a kötetből tanulható meg. Ám a mű igazi jelentősége nem az, hogy – jócskán – előreviszi az irodalomtudományt, nemcsak (újra) felfedezve számára egy hatalmas terrénumot, fényt vetve nagy alkotók eddig nem vizsgált, sőt feltáratlan értékeire és sajátosságaira. Ennél sokkal fontosabbnak látjuk azt, hogy tan- és kézikönyvet, méghozzá ragyogót ad mindazok kezébe, akik gyermekekkel foglalkoznak. A gyermekirodalom ugyanis nemcsak, sőt elsősorban nem is „irodalom” (bár az is, ez már kiderült), hanem interiorizáló, nevelő és beavató „médium” is, nélkülözhetetlen, sőt – bizonyos szempontból – elsőrendű eszköze a gyermekekkel adekvát „foglalkozásnak”. (Ez egyébként magából a könyvből is fényesen kiviláglik Nagy Attila fejezetéből.) A kötet tehát nélkülözhetetlen alapműve, segédeszköze és eligazítója, kézikönyve és iránytűje minden leendő és gyakorló, gyermekekkel foglalkozó pedagógusnak (vagyis minden pedagógusnak) és gyermekkönyvtárosnak. E sorok szerzője legszívesebben azt mondaná – kölcsönözve persze a mondást –, hogy minden illetékes legalább két példányt szerezzen be belőle magának. Azért kettőt, mert hogyha az egyiket ronggyá olvasta már, legyen miből folytatnia a studírozást.

Vajda Kornél

Gyermekirodalom. Szerk.: Komáromi Gabriella. Bp., 1999, Helikon Kiadó. 350 p.