Funkcionalitás és hierarchia

A Vince Kiadó Tudomány–Egyetem sorozatának egyik legújabb kötete Csányi Vilmos Az emberi természet című könyve. A szerző közismert etológus, az ELTE tanára, akadémikus.

A rendkívül szerteágazó ismeretek közti kapcsolatot a szerző általános evolúciós elmélete teremti meg.¹ Pléh Csaba akadémikus a kötet szaklektoraként ezt írja: „Csányi Vilmos, ahogy tőle már megszoktuk, nem egyszerű leíró tankönyvet gyárt; művét mindenütt áthatja saját elméleti felfogása. Ezzel nem mindenki ért egyet, de ez már az efféle vállalkozások jellemzője.”

Noha a vizsgálódások alapja mindig az ember mint biológiai lény, a redukcionizmus csapdájától megóv minket az, hogy a leírás mindvégig funkcionális és hierarchikus szemléletű, ami a hazai evolúciós szemléletű biológiai ismeretterjesztő szakirodalomban (a tankönyvekről nem is szólva) üdítő és gondolatébresztő meglepetés. Az evolúció kérdéseivel foglalkozó könyvek visszatérő problémája az evolúció szintjeinek kérdése. Ha például egy csoport számára előnyös az, hogy tagjai veszély esetén védelmezik és figyelmeztetik egymást, úgy az ilyen „önzetlen” egyedekből álló csoport (mint egység) előnyösebb helyzetben van, mint az önző egyedekből álló rivális csoportok. Ha azonban a csoporton belül felbukkan egy önző egyed, annak egyéni szaporodási sikere nagyobb lesz, mint önzetlen társaié, így kiszoríthatja azokat a csoportból. Mi és milyen sikerrel gátolja meg ezt a folyamatot? A probléma több szinten is megjelenik a sejt–szervezet viszonytól kezdve (szabályozás, rák) a csoport–társadalom kapcsolatig (például idegengyűlölet, társadalmi szabályok elfogadása). A magyarázatok egy része az alsóbb szerveződési szint felől közelít (redukcionista), másik részük pedig „fentről”, a szervezett egész igényei felől (holisztikus elméletek).

A „divatos” evolúciós elméletek vagy végletesen redukcionisták, mint Barash vagy Dawkins „önző génről” szóló írásai,² vagy elmerülnek egy mitikus-holisztikus „egészben”, mint Lovelock Gaia-könyve, esetleg megkísérlik a biológia és a teológia azonos szintű tárgyalását, mint Chardin napjainkra már csaknem elfeledett próbálkozása³, de leginkább tudomást sem vesznek a problémáról (mint szinte minden középiskolai tankönyv). Csányi hierarchikus szemlélete (az egyes evolúciós szintek egymásba ágyazott, egymással is kölcsönhatásban álló vizsgálata) egyrészt alkalmas arra, hogy segítségével elkerüljük a végletesen egyoldalú megközelítéseket, másrészt az egyes magyarázatokban elkövetett esetleges hibák, téves hipotézisek nem rántják magukkal az egész gondolati építményt. Így például az emberelődök evolúciójával kapcsolatos hipotézisek között fölmerülő „vízimajom-elméletet” látható tetszéssel, a rivális „szavannahipotézist” pedig finom iróniával mutatja be Csányi, mindazonáltal, ha a „vízimajom-elmélet” esetleg mégis tévesnek bizonyulna, a továbbiak érvényességét gyakorlatilag nem befolyásolná.

A hierarchikus szemléletmód legfőbb erénye azonban az, hogy ebben a keretben minden jelenséggel kapcsolatban feltehető a funkció kérdése. Miért csupasz az ember? Mi a szerepe a csoport iránti lojalitásnak? Mi és milyen mértékben tartja fenn a csoportok közti gyűlöletet? Miért és milyen mértékben előnyös, ha valamely szerveződési szint egyedivé válik? Néhány kiragadott kérdés, melyek csak akkor értelmezhetők, ha a vizsgált létezőt (például egyedet vagy csoportot) olyan környezetbe helyezzük, mely visszacsatolások révén maga is változik, miközben hat, hiszen maga is egy szervezet, organizmus része. E feltevés elődjét talán Leibniz monásztanában kereshetjük, de annál dinamikusabb, rugalmasabb, hiszen Leibniznél eleve elrendelt a harmónia az egyes szintek között, a Csányi-féle keretben viszont csak a magyarázat lehetősége van meg, ami nem zárja ki a történeti pillanatok véletlenszerű teremtő erejét, s persze a zsákutcák, katasztrófák lehetőségét, de mindig fenntartja a jogot, hogy egyáltalán feltehesse, tehát értelmesnek és tudományosan igazolhatónak tartsa a funkció kérdését: mire jó ez?

E kérdésnél két okból is érdemes elidőzni. Egyrészt világosan megrajzolja az evolúció és az ökológia viszonyát. „Az ökológia – idézik gyakran – az evolúció színpada”, de e rövid és szellemes mondás sokszor feledteti, hogy e „színpad” az összes többi szereplőt is jelenti, akik ráadásul folyamatosan átalakítják a játékteret és egymás szerepeit írják. A 19. század „végtelen tartálya” helyett visszacsatolásos rendszert látunk, melyben egyáltalán nem lehetséges bármiféle „előadás”.

A másik ok, ami miatt ez a funkcionális szemléletmód gyümölcsöző lehet, hogy teret enged a folyamatokban megnyilvánuló finalitás, a „célszerűség” tudományos vizsgálatának. „Egy önmagára visszacsatolt rendszer viselkedésének időbeli változásáról – írja a szerző – például jogos feltételezni, hogy meghatározott iránya van, hogy egyensúlyi állapotba kerülhet, nem lesz meglepő, hogy szerveződési szinteket mutat stb.” A mai természettudomány (szemben például ismét Leibnizcel) általában visszautasítja a teleológiát mint értelmetlen, maradi, „arisztoteliánus” nézetet. Ennek nyilván megvan a maga méltányolható történeti oka: az etológia például biztosan nem bontakozhatott ki addig, amíg egyszerűen „célszerűnek” tekintették az állati viselkedést. A kutatás megkezdéséhez analitikus szemléletmódra volt szükség, olyan kísérleti szituációkra, amelyek feltárták a mechanizmusokat, az oksági viszonyt. Hasonlóan járt el a fizika, amikor Galilei és Newton a „vonzódások” és „természetes mozgások” tanát erőkkel helyettesítette. A természettudományok azonban nem állhatnak meg az analízisnél – bármilyen hasznos eszköz is az a maga területén –, vissza kell helyezni a vizsgált „objektumot” – itt: az embert – saját környezetébe, s kíváncsian figyelni kölcsönhatásukat. A célszerűség látszatától tehát első lépésben eljutunk a mechanizmusok valóságáig, második lépésben viszont a mechanizmusok ismeretében ismét eljuthatunk a célszerűségig.

A könyv második részében, amint egyre közelebb kerülünk a mai társadalmakhoz, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a biológiai lehetőségek miképpen adják át helyüket más mechanizmusoknak – anélkül azonban, hogy hatásuk megszűnne. Például az a (genetikailag adott?) hajlam, hogy az ember csoportba tömörül, a csoporton belül dominanciaviszonyokat alakít ki és más csoportoktól igyekszik elkülönülni, kellően magyaráz egy sor társadalmi jelenséget (például a szabályok iránti elkötelezettséget, az idegenekkel szembeni gyűlölködést), anélkül, hogy levezethető lenne belőle: pontosan milyen szabályoknak fog engedelmeskedni egy embercsoport, vagy milyen mértékben, mi módon és kiket fog kirekeszteni. Hasonlóképpen: az édes íz iránti öröklött vonzódásunk nem kapcsolható ki, számolnunk kell vele mint a fogszuvasodás és az érrendszeri betegségek egyik előidéző okával – a megoldás, a teendő azonban már nem genetikailag meghatározott. A szerző tehát aligha vádolható genetikai determinizmussal, amikor a hajlamokat elemzi, hiszen teendőinket nem az alsóbb szintekből vezeti le. Igyekszik viszont mindig megmutatni a magasabb szintű (csoportok, nyelv, társadalmak) folyamatok biológiailag adott „játékterét”.

Az utolsó néhány oldalon vázolt „jövőkép” (jelenkép) talán kevésbé rettenetes, mint Madách falansztere vagy Orwell antiutópiái, inkább elgondolkoztató és elszomorító. A „megapopulációba” sodródó emberiség – Csányi víziójában – elveszti tagoltságát, a csoport egyetlen egyénre szűkül, aki ősi igényeinek kielégítésére olyan pótszereket keres, mint a szappanoperák vagy politikusok nézegetése. A valóságos hierarchia ugyanakkor belülre kerül, kialakítva a modern és autonóm személyiséget, a „megapopuláció” belső megfelelőjét. Itt sem kell egyetértenünk a szerzővel abban, hogy valóban ez történik-e, de mindenképpen érdemes elgondolkozni azon, hogy ha ez történik, az csakugyan ilyen áron, ilyen következményekkel jár-e.

Milyen szerepet kaphat ebben a keretben bármiféle transzcendens – például vallásos – érték? Csányi Vilmos véleménye kiderül egy-egy mondatból vagy jelzőből, de ezek teológiai felszínességük miatt legföljebb bosszantják az olvasót, a könyv egésze szempontjából tulajdonképpen (és szerencsére) mellékesek. A lényeges az, hogy a szerveződési szintek hierarchiája felülről nyitott, pontosabban a könyv nem állít és nem is sugall olyasmit, hogy szükségképpen zártnak kellene lennie. Ha pedig lehetséges, akkor szükséges is fölvetni – egyszerre és minden szinten – a célok, a funkció kérdését. Ez pedig lehetőséget ad arra, hogy például egy hittantanár az egész hierarchiát a másik oldalról, „sub specie aeternitatis” (az „örökkévalóság szemszögéből”) vizsgálhassa. Megkérdezhető például, hogy a Tízparancsolat – mely a zsidó-keresztény tanítás szerint sugallt, tehát transzcendens, az alsóbb szintekből levezethetetlen szabály – hogyan szab irányt egy nép életének a genetikailag, földrajzilag, történetileg stb. adott keretben. Vagy miként hat ez a nyelvi kifejezésekre, a logikára, a személyiségre, a családra vagy bármi más „humánetológiai jelenségre”. Ezek értelmes kérdések, és alighanem értelmes válasz adható rájuk. Csányi könyve persze messze elkerüli ezt a szemléletmódot, de nem is feladata, hogy foglalkozzon vele. A lényeges az, hogy a kétféle megközelítés nem ütközik, de nem is „másról beszél”, hanem egyik a másikat magyarázza, értelmezi.

Az emberi természet című könyv a szerző egyetemi előadásaira épül, sokszor érezhető ez frissességén, néha humorán és polemikus hangvételén is. Legjobb lapjain lenyűgöző olvasmány. Ha pedig valakit nem nyűgöz le, hanem vitára ingerel, az is sokat nyer elolvasásával, mert saját véleményének pontosabb megfogalmazására készteti.

CSÁNYI VILMOS: Az emberi természet. Budapest, 1999, Vince Kiadó, 308 p.

Csorba F. László