Beszélgetések diákokkal az élet dolgairól

– Változatok az erkölcsi nevelés megvalósítására –

A rendszerváltozás után legitimmé váló értékpluralizmus, az egyén intimszférájának védelme, az iskola és a család szerepének gyökeres változásai eredményeként a pedagógusok többsége egészen más gyakorlattal kénytelen szembesülni, mint amire eddigi élete és pályája során szocializálódott. Az erkölcsi nevelés területén sajátos módon jelentkeznek az ebből adódó problémák, hiszen a hit- és erkölcstannak mint kötelező tantárgynak az eltörlésével az 50-es évek elejétől az erkölcsi nevelés esetlegesen volt csak jelen az iskolában. Az egymást váltó pedagógusgenerációk egyre erőtlenebbül vitték tovább a kapcsolódó hagyományokat, s lényegében a pedagógus személyiségén, egyéni ambícióin múlott, hogy milyen súllyal és eséllyel képviselt alapvető erkölcsi értékeket egy-egy irodalmi mű, film vagy élethelyzet kapcsán. A hivatalosan képviselendő „szocialista erkölcs” különféle iskolai és mozgalmi dokumentumokban rögzített követelményei megjelölték ugyan a kívánatos irányt, sugalltak elvárt válaszokat erkölcsi problémákra is, de rendre kiderült, hogy a deklarált értékekre rácáfol a valóság, az elvont célok, normák csak a legritkább esetben interiorizálódnak, válnak a viselkedést, az erkölcsi gondolkodást meghatározó tényezőkké.

Az egyetlen hivatalosan képviselt világnézet hegemóniájának meggyengülése, majd megszűnése láthatóvá tette, esetenként felerősítette a mélyben rejlő problémákat, a családi szocializációban, az egyes generációk eltérő élettapasztalatai közötti különbségekből adódó feszültségeket. Az évtizedeken át hivatalosan képviselendő normáknak szinte az egyik napról a másikra történő hiteltelenné válása alapjaiban rendítette meg a fiatalabb nemzedékek bizalmát az idősebbek iránt, s rontotta a nevelés s ezen belül a különben is ellentmondásos erkölcsi nevelés esélyeit, hatékonyságát.

A jelenlegi pedagógustársadalom – feltételezéseink szerint – a fel-fellángoló viták kereszttüzében álló erkölcsi nevelés feladatkörét tekintve legalább három jól elkülöníthető csoportra oszlik.

1. Egy része szerint az iskolának nem feladata az erkölcsi nevelés, ezt rá kell bízni a családra, esetenként a hitoktatóra, s a pedagógiai tevékenység keretében csak azzal szükséges törődni, ami az oktatási folyamattal kapcsolatban áll. (E csoport létszáma a társadalmi méretű szkepszis, a túlságosan hirtelen változások és a biztonságérzet olykor teljes hiánya következtében valószínűleg növekvő tendenciát mutat.)

2. Vannak pedagógusok, akik a szisztematikus etikaoktatást tartanák kívánatosnak, s úgy vélik, hogy a hagyományos zsidó-keresztény értékrend alapján álló erkölcsiség következetes képviseletével kell az ifjúságot az etikai normák elsajátítására és követésére nevelni. A nevelés hatékonysága érdekében meg kell kísérelni kiszűrni, de legalábbis határozottan elutasítani mindazt a hatást, amely megzavarhatja a diákok gondolkodását, károsan befolyásolhatja viselkedését.

3. Létezik végül egy olyan irányzat, amelynek képviselői szerint a gyerekeket nem lehet megóvni a különböző külső hatásoktól, fel kell tehát készíteni őket az ellentmondásos valóságban való boldogulásra. Az iskola feladata ezért elsősorban a műveltséget adó, választást biztosító és segítő tájékoztatás nyújtása, valamint a diákok azon képességeinek fejlesztése, amelyek szükségesek az erkölcsi helyzetek megfelelő megítéléséhez, a morális döntések önálló meghozatalához.

Ezen irányzat követői nem tagadják, hogy léteznek erkölcsi értékek, a viselkedést meghatározó szabályok, de tagadják a bürokratikus viselkedésszabályozás létjogosultságát, és úgy vélik, hogy a normák legitimizálása csakis konszenzus alapján történhet. Az erkölcsi nevelés során kialakítandó konszenzus- vagy partneretika működtetésének alapvető feltétele, hogy létezzenek az adott közösségben általánosan elfogadott és működőképes normák. E normák egy része kívülről, olykor felülről jön, más részét az adott csoportnak magának kell létrehoznia. A pedagógiában számolni kell azzal a fejlődéslélektani evidenciával, hogy a gyerekek fokozatosan válnak, válhatnak autonóm gondolkodásra kész emberekké, olyanokká, akik képesek kritikával szemlélni bizonyos erkölcsi normákat és szabályokat, s saját elveikkel szembesítve ezeket azonosulni velük, esetleg elutasítani őket. A hatékonyság feltétele a tanár és diákjai közötti folyamatos dialógus, tudatos törekvés a tanulók a kritikus gondolkodásának, felelősségtudatának kialakítása.

Ezen pedagógiai törekvésnek – a kül- és belföldi tapasztalatok tanúsága szerint – bevált eszköze és módszere a megélt és fiktív erkölcsi probléma- és konfliktushelyzetekről történő rendszeres beszélgetés, vita.

Ilyen beszélgetéseket közöl most induló sorozatunk, amelynek első darabjai két filmhez (Angyalok városa, Ryan közlegény megmentése) kapcsolódnak, és két középiskolai osztályfőnöki óra leírását tartalmazzák. A budapesti Táncsics Gimnázium tanára Sági Zsuzsanna által vezetett órák egyik legszembetűnőbb – bár nem meglepő – tapasztalata, hogy milyen szívesen beszélgetnek, gondolkodnak az életkori sajátosságuk folytán amúgy is moralizálásra, bölcselkedésre hajlamos serdülők alapvető filozófiai, etikai problémákról, s – ha valóban őket érdeklő témák vetődnek fel – milyen szenvedélyesen érvelnek igazuk mellett. Figyelemre méltó a beszélgetést vezető pedagógus visszafogott stílusa, az indirekt irányításra való hajlandósága, az a ritka erénye, hogy képes a „hozott anyagból”, tehát a gyerekek által felvetett gondolatok mezsgyéjén haladva dolgozni. Teszi ezt pedig olyan módon, hogy közben nem titkolja saját személyes véleményét. Vállalt célja, hogy további gondolkodásra ösztönözzön, miközben tudatosan kerüli a vita didaktikus lezárását, a végleges és megfellebbezhetetlen tanulságok megfogalmazását.

Szekszárdi Júlia